Egy Jókai-idézettel indítanám: „Elmultak az idők, midőn a nőket guzsalyhoz és varrótűhöz utasítá a közvélemény: akkor a férfiak kardot és lándzsát forgattak, e fegyverek nem illettek női kezekbe, de most férfi uraimék letették a kardot, tollat fogtak fegyverül kezökbe, s ez nem olly nehéz: hogy női kezek is el nem bírnák. Azért csak hagyjuk: hogy a szellem emancipálja magát: engedjük, sőt adjunk rá módot, hogy mindenki tanuljon gondolkozni, mert bizony eljön az idő, mikor mindenkinek szüksége leend saját eszére, legyen férfi vagy asszony…” Ez a fajta hozzáállás mennyire volt kivételes a 19. században?
A 19. században még javában voltak férfiak, akik vették a fáradságot, hogy arról értekezzenek, hogy a nők szellemileg alacsonyabb rendűek, biológiai sajátosságaik miatt alkalmatlanok a tanulásra és a munkára, vagy pusztán az emberi társadalom vesztét okoznák, ha elhagynák a gyermeknevelés és háztartás terepét. Egyáltalán nem ment evidenciaszámba, hogy a családok taníttassák a lányokat és nem is nagyon léteztek iskolák a számukra. Az alsóbb osztályok lányai dolgozni tanultak meg, a felsőbb osztályokban reprezentálni. Kevés szülő vélte úgy, hogy a műveltségnek és tudásnak bármi szerepe van a lánya jövőjét illetően. A férjhez menés volt a legfontosabb. Igen ám, csak hogyan lehet jó partner egy műveletlen nő a minden iskolát kijárt férje mellett, és mit kezd minden tudás és képzettség nélkül az a nő, akinek nem sikerül férjhez mennie vagy elveszíti apját vagy férjét, aki gondoskodott róla? A 19. század során egyre többen vélték úgy, hogy a nők kiszolgáltatottságán változtatni kell, de kevesen képviselték azt a véleményt, mint Jókai. Nyilván neki is megvoltak a fenntartásai, de elfogadhatónak találta azt a gondolatot, ami akkor progresszív volt, ma már viszont egyértelmű: a nőknek ugyanazok a jogok járnak, mint a férfiaknak.
Jókai gondolatait mennyire határozták meg a körülötte élő nők, azok, akiket ön a Jókai és a nők című könyvében is megemlít?
Jókai édesapja, Jókay József a fia 12 éves korában halt meg, tehát ettől kezdve az anya, Jókay Józsefné volt a családfő. Egy felnőtt fiúval, egy férjhez menendő lánnyal és egy kiskamasszal maradt magára, és az volt a feladata, hogy három gyermekét elindítsa az életben. Örököltek és szereztek némi vagyont, de ahhoz kevés volt, hogy a fiai abból éljenek, taníttatnia kellett őket. Jókai azt látta, hogy édesanyja úgy gazdálkodik, hogy megőrizze az örökségüket, és mindent megad nekik, fiúknak a boldoguláshoz. Laborfalvi Róza személyében is egy gyermekét egyedül nevelő nővel találkozott, aki akkor már 12 éve tartotta el a házasságon kívül született lányát a színészi jövedelméből, miközben a Pesti Magyar Színház vezető tragikája volt. Jókai sok dinamikus, okos, tehetséges nőt látott maga körül, tehát arról meg volt győződve, hogy egy nő mindenre képes, ugyanakkor a kor értékrendje is befolyásolta a gondolkodását, miszerint a nők alapesetben a férfiak gondoskodására szorulnak. Ez szükségképpen így is volt, hiszen a férfiak rendelkeztek a jogokkal és kiváltságokkal.
Nem mindenki, sőt, Jókai egyik legjobb barátja, maga Petőfi Sándor sem tudta elnézni neki például azt, hogy elvette a tőle idősebb, színészként dolgozó, gyerekét egyedül nevelő Laborfalvi Rózát. A legtöbb rágalmazást persze a feleség kapta, de hogyan reagált a vádakra, hogyan védte meg őt Jókai?
Jókai a maga módján szolgáltatott igazságot a feleségének: piedesztálra emelte és hősnővé tette. Először a családja, de aztán a világ előtt is. A családtagjait néha legendagyártástól sem visszariadva meggyőzte, hogy Róza nem csupán hűségesen kitartott mellette, de 1849 végén komáromi menlevelet is szerzett neki, hogy megmentse az életét. Íróként szerepeket írt neki, művei hősnőjévé tette és minden önéletrajzi írásában felmagasztalta. Noha Róza nem volt szent, „csak” szerette a férjét. De Jókainak a mértéktelen idealizálás volt a „szeretetnyelve”.
De amint azt ön is kiemelte, „Jókai csodálta és támogatta a feleségében a művészt, de amikor már jövedelmei jóval meghaladták a nejéét, úgy vélte, talán helyesebb visszavonulnia attól a napi stressztől, amit a színészi pálya jelent”.
A színészi pálya mindig is hatalmas érzelmi feszültséggel járt. A 19. században pedig még keményebb farkastörvények uralkodtak a színházban, mint ma, hiszen egy harmincas nőt már nem tekintettek fiatalnak, egy negyvenes asszonyt pedig kifejezetten öregnek bélyegeztek. Hiába volt Laborfalvi Róza ereje és szakmai tudása teljében, idővel egyre nehezebb volt megőriznie vezető szerepét a színésznők között. Jókai nyilvánvalóan úgy képzelte, hogy ha a felesége felhagy a színészi pályával, az otthonukban nyugalom lesz, hiszen Róza asszony a háztartásnak szenteli magát és nem az aznap esti alakítás vagy a színházi csetepaték miatt lesz feszült. De egy művészt, aki a színpadon nőtt fel, nem olyan könnyű „áthelyezni” a privát életbe. Róza asszony megszenvedte azt az üresjáratot, ami ezután következett.
Jókai még egyszer megtapasztalta ezt a helyzetet. Miután második felesége a házasságkötésükkor visszavonult a színpadtól, Jókai érteni vélte, hogy egy művész nem tud olyan egyszerűen lemondani a hivatásáról, akkor sem, ha nő. Nagy Bella azonban a Jókaival kötött házasság miatt olyannyira bulvárhőssé változott, akit ráadásul mindenki „szeretett utálni”, hogy ez nem kedvezett a visszatérésének, örökre visszavonult, hiába segítette Jókai mindig is színésznői pályája kibontakoztatásában.
Talán, ami a 19. századi irodalmi – a női egyenjogúság kérdéseire építkező – vitákat illeti, az egyik legkiemelkedőbb az, amelyiket Gyulai Pál nőellenessége generált. Mit tudunk Jókai állásfoglalásáról?
Gyulai Pál arra a jelenségre adott némileg hisztérikus választ, amelyet ugyanebben az időben az angol írónő, George Eliot saját írásában úgy nevezett meg, hogy „silly novels by lady novelists” (hölgyírók ostobácska regényei), tehát arra, hogy a női olvasóközösség növekedésével egyre nagyobb mennyiségű, nők által gyártott írásmű árasztja el a piacot, ami ezáltal nyilvánvalóan a létével és előrenyomulásával sérti a szépírók érdekeit, akik akkor még túlnyomó többségben férfiak. Gyulai Pál szerint a nők felhígítják az irodalmat és egyszerűen képtelenek arra, hogy elérjék a férfiak színvonalát. Jókai mértékletesebben nyilvánult meg ebben a vitában, mert elismerte, hogy a nők azért nem olyanok, mint a férfiak, mivel nők. A maguk módján látják a világot, és eszerint írnak. Az máig vitatott pont, hogy melyek a nők és a férfiak által írott irodalom jellegzetességei, léteznek-e egyáltalán ilyenek, vagy egyszerűen csak jó irodalom van, a többi társadalmi konstrukció. A „silly novels by lady novelists” jelensége ma is megfigyelhető: ha megnézzük a sikerlistákat, azok hemzsegnek az irodalmi értéket nem képviselő, többnyire történelmi, romantikus-erotikus románcoktól – amelyeket gyakorta női szerzők írnak női olvasóknak. Gondolhatjuk ezt negatív jelenségnek, mert nem kíván szellemi tevékenységet a befogadásuk, vagy mondhatjuk rá azt, hogy nincs ezzel semmi baj, hiszen bármit olvasni jobb, mint nem olvasni. Mindenesetre emellett léteznek olyan kiváló női szerzők, akik valóban meghatározó tényezői a kortárs magyar irodalomnak, és ők is jelentős olvasótáborral bírnak. Ez korábban jó sokáig nem volt így a magyar irodalomban.
Jókait mint írót, a regényeit és az írásaiban felbukkanó – férfi- és női – karaktereket nem szoktuk elválasztani a mindennapi életben betöltött szerepeitől: mindezek értelmezésekor Pulay Mária fiaként, Laborfalvi Róza és Nagy Bella férjeként, Jókay Jolán és Jókai Róza nevelőapjaként, Váli Mari nagybátyjaként is látjuk őt. Van egyáltalán olyan Jókai-portré, amelyik mellőzi a Jókai nőhöz fűződő viszonyait?
A legtöbb Jókai-életrajzban a hozzá kapcsolódó nők pusztán életrajzi tényként jelennek meg. Laborfalvi Rózán kívül mind ismeretlenek maradtak volna, ha nem kötődnek valahogyan Jókaihoz. Ez a tény tette lehetővé, hogy megírják emlékezéseiket és ezek fennmaradjanak. Ezek Jókait magánemberként jelenítik meg – ugyanakkor lehetőséget adnak ezeknek a nőknek, hogy a saját életüket is megírják. Az én könyvemben minden fejezet egy nő életeseménye felől közelít: az első fejezetben például Jókai édesanyját pillantjuk meg, aki afféle „szivárványgyermekként” tekint Móricra két csecsemőkorú kisfia halála után. Ha ez a kisfiú nem tesz szert ilyen nagy hírnévre, mit sem tudnánk Pulay Máriáról. Ennél sokkal furcsább, hogy Laborfalvi Rózáról, aki viszont a saját jogán volt elismert színésznő, a visszavonulása óta eltelt 150 évben nemhogy monográfia, de egy átfogó tanulmány sem született. Jókait kellett tehát eszköznek tekintenem, hogy ebben a könyvben egy fejezetet annak az időszaknak szenteljek, amíg Róza még nem volt Jókai felesége.
Mi volt a legfőbb indoka, hogy megírja a Jókai és a nők című könyvet?
Gyermekkoromban Jókai regényeinek lelkes olvasója voltam, az utóbbi tíz évben, a 19. század nőtörténetét tanulmányozva sokat merítettem a Jókai környezetében élő nők memoárjaiból. Egy ponton a kettő összeért, és úgy éreztem, tudok egy olyan kulcsot adni a Jókai-életműhöz, ami segít, hogy ismét elővegyük a könyveit. Jókai írásművészete komplexebb, mint azt képzelni véljük vagy szeretnénk. Benne vannak a 19. században élt magyar emberek generációs élményei, a kor politikai, gazdasági, társadalmi történései. Egy 19. században keletkezett írásmű már nem fogja magát „tálcán kínálni”, ha nem mélyedünk el benne. Ahogy a Bovaryné vagy A Karamazov testvérek sem olvasható társadalmi-történelmi kontextus nélkül, úgy Jókai regényei sem. Én a magam területén próbáltam hozzájárulni az értelmezéshez.
Idén ünnepeljük Jókai születésének 200. évfordulóját. A 19. század óta a gyermekek és a nők társadalmi szerepei is sokat változtak. Hogyan befolyásolta ezeket a folyamatokat Jókai?
Inkább politikusokhoz tudunk kötni ilyen eseményeket, például Eötvös József vitte keresztül az 1868-as, a fiúk és lányok egyaránt kötelező oktatására vonatkozó népiskolai törvényt, vagy Wlassics Gyula minisztersége alatt fogadták el 1895-ben azt a rendeletet, hogy az érettségi és az egyetem a lányok számára is elérhetővé váljon. Jókai a kultúra területén mozgott, és a hatása ezért nem ennyire közvetlen. De nem kevésbé jelentős. Jókai a 19. századi magyar kultúra egyik meghatározó alakja volt, olvasnivalót kínált magyar lányok százezreinek, akik ezen csiszolták nyelvi és irodalmi képességeiket, magukévá tették a Jókai-világ értékrendjét. Nőnemzedékek tanultak meg rajta olvasni, ami nem egyszerűen a betűsorok dekódolásának készségét jelent. De még nem fogjuk fel, milyen lesz az, amikor az a képesség eltűnik. Ma, amikor az egyetemi oktatásban egyre kisebb teret foglalnak el azok a szakok, amelyek a szellemtudományokkal foglalkoznak, még fogalmunk sincs, mivel jár majd, hogy a kultúrát materiális hasznot nem termelő „felesleges ballasztnak” tekintjük, és sorban bocsátjuk ki az iskolákból a már nem olvasó nemzedékeket.
Egy korábbi interjúból az is kiderül, hogy Jókai a nőjogok kapcsán az 1870-es években íródott A jövő század regényében odáig merészkedett, hogy el tudta képzelni, hogy a távoli jövőben kuriózumként legyenek orvosnők, jogtudornők, de a képviselőházban például egyetlen egy nőt bízott volna meg a női jogok képviseletével. Persze még a jelenünkben is zajlanak ezzel kapcsolatosan viták, de miben láthatta Jókai az említett női (újnak számító) szerepeknek a lehetőségeit?
Jókai liberális politikai nézeteket vallott, tehát fontos volt számára a jogok kiterjesztése, a diszkrimináció lazítása. Ugyanakkor a 19. század második felétől a nők szélesedő lehetőségeiről már a külföldi lapokban is sokat olvasott. Azon magyar írók közé tartozott, akit nem csupán a magyar glóbusz eseményei érdekeltek, de a világ történései is. Értesült róla, hogy Amerikában, Európa más országaiban már léteznek orvosnők, és világos volt számára, hogy ez, ha nagyon lassan is, de elér majd Magyarországig. Azonban az, amit A jövő század regényében elképzelt, a századfordulóra nagyrészt már valóság volt. Később ő maga is szerepeltetett orvosnőt az Öreg ember nem vén ember című századfordulós regényében, ahol a Dunába ugró öngyilkosjelölt nőket kezeli a női orvos. Ekkor már tényleg létezett két orvosnő Magyarországon: Hugonnai Vilma és Steinberger Sarolta.
Az írófejedelem már nem érte meg a női egyenjogúság és a nők emberi jogait ünneplő 1917-ben bevezetett nemzetközi nőnapot. Ma, március 8-án vajon hogyan ünnepelné Jókai a nőket?
Nyilván írna ebből az alkalommal valamit. Olyasmit, amelyben leírja, mit köszönhet édesanyjának, nővérének, feleségeinek, unokahúgainak, fogadott lányának, unokájának – és női olvasóinak. Szívbemarkoló, érzelmes, hatalmas amplitúdójú írás lenne. De ahogy más férfiak esetében, nála sem a nőnapi gesztus számít, hanem az, ahogy a mindennapokban bánt a nőkkel, ahogy a műveiben megnyilvánult róluk. És azt hiszem, sok esetben még a saját kora korlátaival együtt is meghaladja mindazt a figyelmet és empátiát, amiben mi, nők, ma egyes férfiaktól részesülhetünk.
