Megkértem a ChatGPT-t – mert miért is ne, hiszen valamelyest az is érintett a témában –, olvassa át figyelmesen és véleményezze az interjúalanyaim válaszait. De a ChatGPT, nyájas segítőnk, megmakacsolta magát, és a szokásos összeszedettsége helyett most értelmezhetetlen, már-már oda nem illő tanácsokkal kezdett ellátni. Ki tudja, még akár annak is lehetnek rossz napjai. Mindenesetre meguntam a könyörgést – ez egyébként is elég abszurd –, ezért úgy döntöttem, inkább felmentem a feladat alól.
Kedves digitális munkatárs, most nem a tanácsaidra, hanem a véleményedre vagyok kíváncsi! Szóval, helyette bevontam a beszélgetésbe, és feltettem neki egy olyan kérdést, amit egy jövőkutatónak és egy, a sci-fi-irodalom történetét jól ismerő szakembernek is feltennék. És amit egyébként fel is tettem, de mielőtt még arra rátérnénk, nézzük meg, milyennek látja az MI az emberiség hosszú távú jövőjét:
1. Technológiai felemelkedés
Ha sikerül fenntartható módon kihasználni a mesterséges intelligenciát, a robotikát, a biotechnológiát és az űrkutatást, akkor az emberiség aranykorba léphet. Ez egy olyan világ lehet, ahol a betegségek jelentős része gyógyítható, az energia korlátlanul elérhető, és akár más bolygókat is meghódíthatunk. A szuperintelligens MI segíthet megoldani azokat a problémákat, amelyek ma még leküzdhetetlennek tűnnek.
2. Ökológiai összeomlás vagy önpusztítás
A másik véglet egy sötétebb jövő: ha nem találunk fenntartható megoldásokat a klímaváltozásra, az erőforrások kizsákmányolására és a társadalmi egyenlőtlenségekre, az emberiség civilizációs visszaesést szenvedhet el, vagy akár saját maga idézheti elő a pusztulását (például nukleáris háborúval vagy környezetének tönkretételével).
3. Poszthumán evolúció
Lehet, hogy az emberiség a jelenlegi formájában nem is marad fenn. A biotechnológia, a gépi testek és az agy-számítógép interfészek fejlődésével egy olyan jövő is elképzelhető, ahol az emberi tudat digitalizálódik, és teljesen új létezési formák jönnek létre. Ezen a ponton már nem biztos, hogy „emberiségnek” lehetne nevezni minket, de a tudatosságunk valamilyen formában fennmaradhat.
4. Egyensúly és hosszú távú stabilitás
Egy optimista, de kevésbé radikális forgatókönyv szerint az emberiség megtalálhatja az egyensúlyt a technológiai fejlődés és a természettel való együttélés között. Egy olyan társadalom alakulhat ki, ahol a tudomány, a filozófia és a spirituális fejlődés egyaránt fontos szerepet játszik, és a konfliktusok helyett a globális együttműködés kerül előtérbe.
Érdekes látni, hogy hogyan képzeli el a saját szerepét az emberiség jövőjében, az pedig már egyenesen bájos, hogy az emberi tudat digitalizálódásával kapcsolatban a „minket” alatt egyben saját magát is érti. De a legizgalmasabb talán mégis az utolsó, negyedik pont, ami akár A jövő század regényének tömör összegzése is lehetne. Jókai ebben a regényben valahogy így képzelte el a hosszú távú jövőt, a millennium évét. Ma már sokkal szkeptikusabbak vagyunk a technikai fejlődéssel kapcsolatban. Fenntartásokkal kezelünk téged is, ChatGPT. De azért biztató, és valószínűleg Jókai sem gondolta volna, hogy kétszáz év múlva épp egy mesterséges intelligencia fogja megjövendölni – vagy legalábbis felsorolni a lehetséges jövőképei közé – ugyanazt, amit ő is remélt látni az általa elképzelt jövőben.
A többit már nem bíztam az MI-re. Ahhoz ugyanis, hogy megvizsgáljuk Jókai jövővízióit, hogy megértsük a sci-fi és a jövőkutatás belső működését, már valódi szakemberek tudása és rálátása kellett.
Mielőtt rátérnénk Jókai jövővízióira, érdekelne, hogy a sci-fi műfajában íródott szépirodalmi műveknek céljuk-e, hogy a puszta fantazmagórián túl valami olyasmit mutassanak meg, ami a jövőben még akár potenciálisan megtörténhet? Mennyire képezi alapját ennek a műfajnak ez a fajta látnoki attitűd?
Veres Miklós: Érdekes felvetés, hogy hogyan gondolunk a science fictionre az irodalmon belül: műfajként vagy témaként? Úgy gondolom, hogy a science fiction az irodalomban valójában téma. Vannak kalandtémájú SF-művek, amelyek szórakoztatni szeretnék az olvasóközönséget, vannak olyanok, amelyek a technika és a tudomány eredményeinek a hatását vizsgálják, és vannak utópiák, disztópiák, vannak specifikusabb kérdések is, amelyek általában felmerülnek egy-egy ilyen műben, például, hogy mi történik akkor, ha valamit megváltoztatunk az emberiség történelmében, mondjuk időutazással, és ennek milyen hatásai lehetnek a jövőre. Az SF tematika színes és változatos, és nem feltétlenül mindig jövőorientált.
Jókai műveit, azon belül is A jövő század regényét legtöbben a magyar sci-fi-irodalom előfutárának tartják, de vannak olyanok is, akik ezt vitatják. Honnan indul a magyar sci-fi története, és hol helyezhető el ebben Jókai?
V. M.: Erről a kérdésről valóban sokat vitatkoztak sci-fi-irodalommal foglalkozó esztéták, irodalomtörténészek, történészek, kultúrakutatók. Mondhatnánk, hogy az egész definíciós kérdés, a sci-fi meghatározása viszont legalább annyira bonyolult, mint az megmondani, honnan indult a téma, melyik az első sci-fi-munka az irodalomban. (A szakirodalom az 1818-as Frankensteint szokta egyébként említeni.) Az biztos, hogy a sci-fi gyökerei egészen az ókorig vagy még korábbra nyúlnak vissza. Azt gondolom viszont, hogy ahhoz, hogy a felvilágosodás előtti időszakban science fictionről beszélhessünk, nagyon ki kellene tágítanunk az értelmezési keretet. A mai értelemben vett sci-fi megteremtéséhez ugyanis szükség volt a felvilágosodás korának racionális megközelítéseire. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az az előtt keletkezett, mondjuk utazástörténetek vagy fantasztikus művek motívumkincsei ne épültek volna be a sci-fibe; ezek mindenképp fontos előzmények, de nem science fictionök.
Ami a magyar irodalmat illeti, A jövő század regénye kapcsán nem tévedünk nagyot, ha úgy tekintünk rá, mint az első modern science fictionre a magyar irodalomban. Nem ez az első sci-fi irodalmi mű idehaza. A reformkorban még három-négy olyan regényről tudunk – gondolok itt Ney Ferenc, Koronka József és Jósika Miklós műveire –, amit nyugodtan hívhatunk sci-finek. Jókai érdeme azon túl, hogy modernizálta a témát, közben közönséget teremtett neki.
Jókai A jövő század regényének előszavában igyekszik elhitetni az olvasóival, hogy „ez még megtörténhetik!”. Mi minden kellett ahhoz, hogy Jókai megírjon egy olyan művet, amely aztán különböző korokban újra és újra aktuálissá válik? Valóban prófétai képességekkel megáldott alkotóról van itt szó, vagy van ennek egy racionálisabb megközelítése is?
V. M.: Jókai sokat olvasott, kimagaslóan tájékozott volt a korabeli világ dolgaiban, és ezt a tudást igyekezett a regényébe is beépíteni. A tárgyi tudás azonban még kevés lett volna egy élvezetes regény megírásához, kellett hozzá az író tehetsége, ami színes és szerteágazó írói fantáziával párosult, amelynek segítségével Jókai a fejében lévő óriási tudásanyagot meg tudta termékenyíteni, az olvasó számára befogadhatóvá tudta tenni. A tudásanyag nem csupán a természettudományokat érintette, hanem a történelmi és politikai ismereteket is, hisz Jókai évtizedeken át volt parlamenti képviselő. Jól ismerte korának viszonyait, és ezeket nem félt beépíteni A jövő század regényébe. Fontos hozzátenni, hogy Jókai A jövő század regényét, legalábbis az első felét, szatírának szánta: a saját korának politikai viszonyait állítja pellengére benne. Ennek is megvolt a maga célja.
Ahogy telt az idő, a történelem folyamatosan új olvasatokat hozott a felszínre, egyes részek, olyanok, amelyekben a mindenkori olvasó párhuzamokat érzett korának valóságával, újra előtérbe kerültek. Itt van az első világháború esete. Ebben az időben hirtelen újra felfedezték a művet, mert Jókai két nagy háborúval is számol A jövő század regényében, és az 1914-es olvasó pont olyan párhuzamokat vehetett észre a műben, amelyeket a saját korára viszonyíthatott. De ott van az 1945 után időszak is. A regényben Jókai megírja, hogy Magyarország orosz megszállás alá kerül és az orosz veszély egész Európa békéjét fenyegeti.
Ezek azonban nem Jókai profetizmusáról tanúskodnak, sokkal inkább arról, hogy a szerző a saját korának viszonyait írja bele a műbe, és ezek közül több a mai napig aktuális maradt.
Arról már nem is beszélve, hogy mi, akik Trianon perspektívájából olvassuk a művet, olyan részeket is utópiának gondolunk, amelyeket a szerző még nem szánt annak. Gondolok itt azokra a részekre, amelyeket szatirikus szándékkal a Monarchiáról és Magyarországról ír.
A háborúk mellett Jókai technológiai eszközökről is beszél, amelyek szintén jelentősen befolyásolják az általa elképzelt jövőt. Melyek ezek a technológiai előrevetítések?
V. M.: Már rögtön a mű első fejezetében azzal indít – a történet 1952-ben kezdődik –, hogy felsorolja, milyen technikai találmányok lesznek a jövőben. Megemlíti a golyóálló mellényt, a mikrofont, amellyel a királynak tájékoztatást adnak az aktuális viszonyokról, vagy a sajtót, azon belül is a gyorsírást, a felgyorsult információáramlást vizionálja, melynek következményeként már nincs idő elmélyülni semmiben. De talán, ha az általa megemlített találmányok közül egyet ki kellene emelnünk, az a repülőgép, vagy az aerodromon, ahogy Jókai nevezte. Ez a találmány nagyon megragadta az olvasók fantáziáját, hiszen 1872 és 1874 között, amikor a regény folytatásokban megjelent a Honban, még nagyon messze vagyunk a repülőgép feltalálásától. A regény azt is megmutatja, hogy a repülőgép hogyan alakítja át a világ rendjét, akár politikai, akár gazdasági vagy akár a mindennapi élet szempontjából. A repülőgép működtetéséhez azonban szükség van egy új, egy fiktív anyagra, amit Jókai talál ki, ez lesz az – a görög mitológiából ismert – ichor. És aki birtokolja az ichort, az gyakorlatilag az egész világot uralja.
Jókai azt feltételezi, egy picit naiv módon – bár ez jellemző volt a 19. század második felének sci-fijeire –, hogy a technikai fejlődés jó irányba fogja terelni az emberiséget.
Egy új embert fog teremteni, melynek eredményeként véget ér az emberiség történelmében az örök harc. Jókai tulajdonképpen ezt a gondolatot vezeti végig a regény világában.
Érdekes ezt a gondolatot a saját jelenünkre vonatkoztatni. Ma már inkább félelmet kelt bennünk a technológia fejlődése.
V. M.: A 19. század második felének sci-fi-irodalmi művei többnyire pozitívan vélekedtek a technika fejlődéséről, de ez nem azt jelenti, hogy Jókai teljesen optimista lett volna a technika eszközeinek felhasználását illetően. Ha alaposabban megvizsgáljuk a művet, olyan részeket is találunk benne – például a háború leírásánál –, ahol Jókai arról beszél, hogy ezek az eszközök milyen szörnyű pusztításokra lehetnek képesek. Ennek ellenére a hit, hogy ha lesz egy természettudományos felfedezés, egy technikai előrelépés, akkor azt az emberiség jó dolgokra fogja felhasználni, hogy az ember alaptermészete megváltoztatható, mégiscsak erősebb volt. Ennek az optimizmusnak a sci-fi-irodalomban az első világháború vetett véget. Ekkor ugyanis bebizonyosodott, hogy amit korábban gondoltak a technika fejlődéséről, az egyáltalán nem igaz, annak vívmányai az emberiség elpusztítására is használhatóak, de ami fontosabb, az is világossá vált, az emberi alaptermészet nem változik a technikai fejlődés hatására.
Milyen hatása volt A jövő század regényének – vagy akár más, ehhez hasonló Jókai-műveknek – elsősorban a 19. század emberének gondolkodására, világlátására, és milyennel a következő korok emberére?
V. M.: Érdekes kérdés, és talán kevésbé kutatott területe ennek a témának. A jövő század regényének talán egészen más hatása volt az olvasókra, mint Jókai ismertebb műveinek. A korabeli olvasók akkoriban még nem nagyon találkoztak science fiction művekkel – eleve nem is így hívták a tematikát, a sci-fi ugyanis egy jóval későbbi megnevezés, ami az 1920-as években születik meg Amerikában. Ha a hosszú távú hatásokat nézzük, akkor Jókai regényének legnagyobb erénye, hogy olvasót teremtett. Méghozzá a fantasztikus irodalomra fogékony olvasót. Az 1870-es években ugyanis ez a közeg még nem létezett idehaza. Ha összehasonlítjuk mondjuk az 1890-es évek második felével, amikor már egyrészt ismertté válik A jövő század regénye, másrészt többen is elkezdenek sci-fit írni, jól látszik, hogy a kettő között ok-okozati összefüggés van. Nyilván ebben nem csak Jókai játszik fontos szerepet, kortünetről van szó, mert ott vannak például a Verne-regények, melyeknek óriási sikerük volt idehaza. A másik szempont, ami szintén nem elhanyagolható, hogy több írót megihletett Jókai regénye, elkezdtek sci-fiket írni, elég, ha egy másik, az 1890-es évek második felétől nagyon népszerű írót, Herczeg Ferencet említem, akinek sci-fi művei (Cserebőrűek, Szíriusz, A jövő század novellája stb.) a mai napig olvasmányosak.
Jókai műveit olvasva, gondolok itt elsősorban A jövő század regényére, a Fekete gyémántokra, A csigák regényére, és még sorolhatnánk, olyan, mintha az író felvázolna több lehetséges alternatívát arra, hogy a jövő esetlegesen milyen lesz és arra is, hogy ideálisan milyen lehetne. Miközben jelentős mennyiségű tudományos ismerettel is ellátja az olvasóit. Volt mögötte ismeretterjesztői szándék is, hogy felvilágosítsa, esetleg cselekvőképességre buzdítsa jelenkorának társadalmát?
V. M.: Az ismeretterjesztés bizonyosan célja volt az írónak, már csak azért is, mert a korban a sajtóból – A jövő század regénye itt jelent meg először – tájékozódtak elsősorban az emberek. Jókai a levelezésében többször megemlíti A jövő század regénye kapcsán, hogy micsoda óriási kutatómunkát kellett végeznie az írónak akár természettudományi és társadalomtudományi kérdésekben, hogy az olvasó számára egy hihető, átélhető világot, jövőképet tudjon teremteni. És talán ez a legfontosabb egy fantasztikus műnél: ha az olvasó belép ebbe a teremtett világba, elhiggye, hogy ez akár egy működőképes valóság is lehet.
Jókai természetről szóló regényei – melyekben egyszerre van benne az író természetszeretete és természettudományos érdeklődése – milyen támpontokat tudnak adni a jövője miatt aggódó, klímaszorongó 21. századi embernek?
V. M.: Jókainak valóban sokat jelentett a természet. A Svábhegyen volt egy saját kertje, amelynek gondozása legkedveltebb elfoglaltságai közé tartozott. Meglehetősen kiterjedt volt a természettudományos érdeklődése, ezért nehéz lenne olyan művét említeni, amelyben ezek a szempontok nem érvényesülnek. A jövő század regényében még az éghajlattal kapcsolatos kérdések is felmerülnek.
A regény azzal zárul, hogy az ember mesterséges módon változtatja meg a föld éghajlatát. Ott akkor az a cél, hogy az elsivatagosodott területeket újra termővé fordítsák.
Ugyanakkor van egy olyan találmánya is Jókainak, amely szabályozhatóvá teszi az időjárást; ennek az eszköznek a segítségével bármikor esőt fakaszthatnak vagy napsütést idézhetnek elő. Ha pedig Otthon államra gondolunk, szintén A jövő század regényében, ami ugye a Duna-deltában van, egy olyan várost teremt, amely tökéletes szimbiózisban van a természeti környezettel. Egy futurisztikus várost képzeljünk el, ahol a növények benövik a házakat, az épületek tetején óriási kertek tornyosulnak.
Jókai szépirodalmi alkotásait és egyéb, tudományos és magánjellegű feljegyzéseit figyelembe véve milyennek képzelte el az író a jövőt? Felfedezhetünk benne akár a 21. századra is érvényes gondolatokat, előrejelzéseket is?
V. M.: Úgy gondolom, hogy igen, és biztatnék is mindenkit, hogy akit nem riaszt el Jókai – egyébként nagyon szép – prózája és stílusa, az nyugodtan álljon neki, mert biztosan talál majd benne aktuális gondolatokat. Ami figyelemre méltó, és erről viszonylag kevéssé esik szó, az Jókai humora. A jövő század regénye, mint említettem leginkább szatíra – főleg az első rész –, ahol vannak egészen humoros leírások, jellemzések. A regény üzenete kapcsán fontos leszögezni, hogy az, amit Jókai gondolt, és amit a műveiben leírt, nem feltétlenül fedik egymást. A jövő század regényében sem feltétlenül Jókai gondolatait vagy elképzeléseit látjuk, hiszen itt a legfőbb szempont a fikció, aminek alá kell rendelni az írói akaratot. Ettől függetlenül, ha a regényt nézzük, azért mégiscsak egy nagyon pozitív jövőkép bontakozik ki benne. Egy olyan jövőkép, ahol az emberi társadalom túllép az örök harcon, és ahol a háborúk korát a béke kora váltja fel.
Ebben az utópisztikus jövőben már nem lesznek az emberek között konfliktusok, a technikai felfedezéseknek köszönhetően megoldódnak a társadalom és a tudomány problémái.
Jókai, ha nem is ezt gondolta, valószínűleg erre vágyott. Ma már látjuk, hogy nagyon távol vagyunk attól, hogy ez valaha is megvalósuljon.
Összességében milyennek jósolta a hosszú távú jövőt Jókai Mór? – tettem fel az utolsó kérdésemet Veres Miklósnak, és tenném fel ugyanezt önnek is, ha nem tudnám éppen egy önnel készült korábbi interjúból, hogy egy jövőkutató öt évnél hosszabb távlatú „jóslásokba” nemigen bocsátkozik. Milyen korlátai vannak a jövőkutatásnak?
Galántai Zoltán: Röviden: a valóság. Akár még azzal a gondolattal is eljátszhatnánk, hogy egy olyan valóságban, amely elég egyszerű ahhoz, hogy előre jelezhető legyen, soha nem jelenhetett volna meg az efféléken tűnődő értelem.
További probléma, hogy még ha lennének is szabályok, melyeket a jövőbe tudnánk extrapolálni, nyílt rendszerben élünk, vagyis „kívülről” bármelyik pillanatban érkezhet valami, ami mindent megváltoztat – miközben lehetetlen előre látni.
Erről a dinoszauruszok, akiket egy kisbolygó-becsapódás pusztított ki, tudnának mesélni (pontosabban: nem tudnának). A lényeg pedig az, hogy a minket körülvevő világ komplex rendszer – márpedig az ilyen rendszerek sajátossága, hogy a részekből nem lehet az egész viselkedésére következtetni (és persze az egészből sem vezethetők le az egyes részek). Amikor a jövőkutatás létrejött nagyjából a 20. század elején, akkor még senki sem hallott ilyesmiről, és a klasszikus természettudományt tekintették követendő mintának a „ha, akkor…” típusú, előíró természet törvényeivel. A klasszikus természettudományok tulajdonképpen nem is csinálnak mást, mint előrejelzéseket tesznek. Olyannyira, hogy a hagyományos tudományosság egyik kritériuma is, hogy meg tudják-e mondani, hogy mi lesz egy kísérlet eredménye. Ezt jó néhány esetben tényleg jól csinálják, amíg olyan egyszerű dolgokról van szó, mint egy szabadon eső test gyorsulása. Vagyis az előrejelzés nem minden esetben problémás, „csak” akkor, amikor jelenségekkel kell szembenéznünk. Mint amilyen például az ember vagy a társadalom.
Ehhez képest az irodalom történetének jelentős alkotói – a teljesség igénye nélkül Jules Verne, George Orwell, Dante, Milton, a magyar irodalomban pedig Herczeg Ferenc, Petőfi vagy Jókai Mór – szemrebbenés nélkül vágtak keresztül múlton, jelenen és jövőn, és jósolták meg akár száz, kétszáz évvel későbbi korok történéseit is. Hogyan lehetséges ez? Talán a fantáziaalapú gondolkodás lehet a kulcs a valós tényekre és adatokra épülő vizsgálatokkal szemben? (Vagy inkább mellett.)
G. Z.: Két részre bontanám a kérdést: egyfelől van-e a fantáziának szerepe a jövőkutatásban; másfelől jövőkutatás-e mindaz, ami a jövővel kapcsolatban a fantáziára támaszkodik, és az elsőre az a válasz, hogy mivel nincsenek szilárd, előíró szabályok a jövő „előre látásához”, azt használjunk, amink van. Vagyis a képzeletünket (is). Akadnak persze kemény adatok is, de a trendek előbb-utóbb úgyis eltörnek, amikor beleütköznek a nagyon is komplex valóságba (hogy egy képzavarral éljek). Úgyhogy még a jövőkutatás is hajlamos arra, hogy – némi mentegetőző hangsúllyal – azt mondogassa, hogy igazából nem is előre akarja látni az eseményeket, hanem inkább azt akarja kideríteni, hogy az emberek egy adott pillanatban milyennek képzelik a jövőt – illetve, hogy milyennek szeretnék, és mi miként próbálhatnánk meg abba a jövőbe eljutni.
Sokszor az irodalom (a sci-fi) is erről szól: hogy éppen mi foglalkoztatja a kortársakat, mitől félnek, mit remélnek – és egyáltalán, hogyan látják a világot. De ez ugyanúgy nem jövőkutatás, mint ahogy Shakespeare 75. szonettje sem kognitív pszichológia, noha érzelmekről szól.
Milyen kompetenciák kellenek ahhoz, hogy valaki meg tudja jósolni, hogy mi történhet az elkövetkezendő években?
G. Z.: Inkább csak arról beszélhetünk, hogy mi kell ahhoz, hogy egy kicsivel jobban csinálja, és abból szoktunk kiindulni, hogy kétféle kutató van: a sündisznó és a róka: a specialista és a generalista (a sündisznó egy dolgot csinál, de azt remekül, míg a róka sok mindennel próbálkozik). Tekintettel a világ fentebb már emlegetett komplexitására, talán nem meglepő, hogy akik nem ragadnak bele egyetlen szaktudományba/tudományterületbe, valamivel eredményesebbek, mert valamivel jobb a rálátásuk, és talán a társadalomtudományi képzettség sem hátrány. Elvégre emberekről van szó. Viszont mivel – ellentétben a csillagászattal és a történészi státusszal – nincs igazán papír, ami igazolná, hogy valaki „jövőkutató”, én is ismerek olyan „jövőkutatókat”, akiknek az eszköztárából csak az alumíniumfólia sapka hiányzik (ami ugye majd megvédi őket az idegen hatalmak által feléjük irányított gonosz sugaraktól).
A tanulság pedig az, hogy ha valaki azt állítja, hogy biztosan meg tudja jósolni a jövőt, azt bátran a „szia, uram” megszólítású internetes csalások mellé sorolhatjuk.
De azokat is érdemes fenntartásokkal kezelni, akik büszkén sorolják a weblapjukon, hogy mi mindent „találtak el” – azt viszont elfelejtik felsorolni, hogy mit nem.
És mit tudhat egy író, amit egy jövőkutató nem?
G. Z.: Mást. És a szépirodalom meg a sci-fi (amit most nem minősítő, hanem besoroló kategóriaként használok) is különbözik mind céljait, mind eszközeit, mind olvasóit tekintve. Bár a kettő között lehetnek átjárások (lásd Vonnegut vagy Orwell esetét), kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a modern felfogás szerint a szépirodalom az emberre fókuszál, a sci-fi pedig a technológiára és a tudományra. Hugo Gernsback is, a zsáner egyik létrehozója, száz éve kimondottan a tudományos vetületre helyezte a hangsúlyt, és a „kemény tudományos”, hard sci-fi ma is létező műfaj, ahol pontosan kimatekozzák, hogy egy, a Földnél tízszer nagyobb gravitációjú bolygón milyen vastag kötélre lenne szükségünk, hogy az elbírja a súlyunkat. Andy Weir A marsi című könyve jó példa erre.
És hogy miként különítjük el a sci-fit a jövőkutatástól? Mik a különbségek, mik a hasonlóságok, és hogyan mosódnak olykor össze ezek a határok? Nos, kölcsönösen felhasználhatják egymást alapanyagként: a jövőkutatás egyik, W. Bell nevéhez fűződő kétkötetes alapműve is hosszan foglalkozik az utópiákkal. És persze az SF-írók is meríthetnek az aktuális jövőkutatási elképzelésekből (mint amilyen a hidegháború idején az egész Föld atomhalála volt), bár ez nem szükségszerű: aki egy kellemes űroperával akarja szórakoztatni az olvasókat, annak a jövő inkább csak díszletként/érdekességként szolgál. Vagy arra, hogy függetlenedhessen a jelenlegi elvárásoktól. Vagy arra, hogy érdekes, de ma még (és feltehetően a jövőben sem) létező technológiákat találjon ki, mert ebben leli örömét.
Ön mit vesz figyelembe akkor, amikor sci-fit ír, és mit, amikor egy lehetséges jövőképet vázol fel? Előfordult már, hogy a kettő hatással volt egymásra?
G. Z.: Először is: amit sci-fi címén írok, az leginkább valamelyik alternatív valóság múltjában játszódik: ilyen az első magyar steampunk regénynek számító Mars 1910 és az alternatív II. világháborúról szóló Negyedik birodalom is: szóval még véletlenül sem a jövő. Eközben ugyan ugyanaz az ember vagyok, mint amikor a jövővel foglalkozom, de a két műfaj játékszabályai teljesen mások. Ha írok (akár sci-fit, akár szépirodalmat), akkor a realista prózaírás alapszabályához tartom magam, ahol a cél egy „folyamatos és megszakítás nélküli álom” létrehozása, és ahol oda kell figyelni arra, hogy érzékletesek legyenek a leírások (elvégre az olvasó csak azt látja, hallja, tapintja, szagolja és ízleli, amit az író lehetővé tesz neki); hogy mindig legyen valami, ami miatt megéri lapozni; hogy ne forduljanak elő olyan hibák, amelyek kizökkentenek ebből az álomból, mert mondjuk érthetetlen és nyakatekert a mondat vagy éppen nem derül ki, hogy ki beszél, és ennek a megfejtésével kell küszködnünk ahelyett, hogy a lényegre figyelnénk.
Írni (és így írni) annyira szórakoztató és élvezetes a számomra, hogy biztos vagyok benne, amíg ember lesz, addig írók is lesznek, és nem fogja felváltani őket a mesterséges intelligencia (ami most egy jóslat volt. De vállalom.).
Mindent egybevetve pedig a sci-fi azért áll hozzám közel, mert az ötleteimet sokkal gátlástalanabbul oszthatom meg az olvasóval, mint ha bele lennék zárva egy fejlődéstörténetbe vagy társadalomrajzba. De ez ízlés kérdése.
A jövőkutatáson belül viszont a nagyon távoli jövővel foglalkozom (egyszerűen, mert az érdekel), és nem azt próbálom kitalálni, hogy mi lesz, hanem azt, hogy a jelenlegi (!) tudásunk szerint mi tűnik elképzelhetőnek: a lehetőségek fázisterét próbálom felvázolni. Aztán persze öt–tíz év múlva majd vizsgálhatom fölül az egészet, mert a tudomány elképesztő sebességgel halad… és ha az ember beletörődik, hogy az okosságai nem örök időkre szólnak, akkor ez csak még izgalmasabbá teszi a dolgot.
Ja, és hogy mi számít „nagyon távolinak”? Nem éppen az, mint Jókainál, hanem az, ahol mondjuk az a kérdés, hogy mi lesz egy nálunk mérhetetlenül később élő és mérhetetlenül hipotetikus, értelmes fajjal, ha majd a Föld lakhatatlanná válik. Vagy hogy lehetséges-e értelmes élet sok trillió év múlva, mikor az univerzumot teljesen kisimítja az entrópia (szerintem igen). És hasonlók.
Jókai művei nemcsak azért különlegesek, mert az általa megjósolt történések különböző korszakokban valóban megtörténtek és aktuálissá váltak, hanem azért is, mert a saját korában, amikor az emberek még nem igazán érdeklődtek a technológia fejlődése vagy a természettudományok iránt, az irodalom által becsempészte azokat az emberek mindennapjaiba; elérte, hogy foglalkozzanak vele, gondolkodjanak róla. A jövő alakulása pedig főként azon múlik, hogy mit teszünk a jelenben. Ebben az értelemben kimondhatjuk, hogy az irodalom hatással lehet a jövőnkre?
G. Z.: Én ezt egy kissé máshogy látom, mert abból, amit a 19. századi tudomány- és technikatörténetről tudok, nekem inkább az jött le, hogy a fejlődés érzete nagyon is állandó volt (mint ahogy nem is nagyon lehetett más az ipari forradalom után); az embereket lenyűgözte és sokkolta a léghajózás, a vasút, az elektromosság… és kimondottan népszerűek voltak a tudományos összejövetelek, még ha olykor inkább varázslatként (na jó, szenzációként) adtak is elő egyes kísérleteket. Persze mások voltak a szempontjaik: az akkoriakat nem a gőzmozdony sebessége döbbentette meg (elvégre el tudtak képzelni egy óránként 50 km/órás sebességgel száguldó fogatot), hanem az, hogy a vonat – ellentétben a lovakkal – egy nap múlva is ugyanolyan gyorsan haladt. Eltöprengtek hát a „távolság zsugorodásán”, a gépek egyre növekvő fontosságán, a tudomány lehetőségein – és azon is, hogy ez majd hová vezet. Jókai pedig olyan ötletekkel él A jövő század regényében, amelyek egyáltalán nem újak. És nem is kell annak lenniük. Félreértés ne essen: nagyra becsülöm mint szerzőt, akinek az a nagy érdeme, hogy szépíróként formálja meg a témát (és nem az, hogy lehetetlen anyagokról és nem kevésbé lehetetlen politikai jövőkről ír).
A technológiai fejlődés jelen volt a kortársai tudatában: viszont addig a magyar irodalomban nem igazán foglalkoztak vele, és ez számomra többet ér, mint az, hogy mit látott előre (vagy mit látunk bele mi).
Már csak azért is, mert – miként korábban már érintettem – igenis számít, hogy mit gondolunk a jövőről, és az irodalom nagyon is formálhatja ezt.
Milyen különbségeket lát a 19. századi szövegekben megjelenő jóslatok és a mai kortárs sci-fi-írók jóslatai között? Egy mai sci-fi-író ugyanis sokkal könnyebben hozzájuthat különböző információkhoz, több háttértudás áll a rendelkezésére. Ugyanakkor nem biztos, hogy ez előnyt jelent. Ön hogyan látja ezt?
G. Z.: Ó, nagyon is sok különbség van. A romantikus váteszköltő-próféta elképzelés az 1800-as évekre jelenik meg azzal párhuzamosan, hogy megjelenik az új művészetfogalom (korábban nem is művészetről, hanem septem artes liberales-ről beszéltek). És a korábbi felfogással szemben, amikor még inkább megbecsült iparos volt, most autonóm, sőt, mint autonóm, lobogva égő és meghatározó próféta lesz. Gondoljunk csak Petőfire: ma egy költőnek biztosan nem jut ilyen sorsformáló szerep.
Talán innét, a romantikából eredeztethető az az elképzelés is, hogy az író majd megmondja, hogy milyen lesz a jövő (ugyanis nagyjából minden mást is megmond – elvégre zseni). Persze Jókai is ilyen méltán elismert „vátesz” volt – amiből azonban a 20. század végére, 21. század elejére nem sok maradt. És ez azért elég nagy különbség. Miként az is, hogy az 1800-as években a technika és a tudomány nem volt annyira fejlett, hogy egy író (teszem azt Verne, aki amúgy azért inkább színes újsághírekből, mint mérnöki kézikönyvekből tájékozódott) ne játszhasson el különböző (rendszerint azért nem teljesen új) ötletekkel, és eközben ne legyen meggyőző, sőt, sokak számára ötletadó, amit csinál (másokkal együtt a rádiót feltaláló Marconi is Vernére hivatkozott mint ihletőjére).
A hidegháború idején viszont, amikor az USA-ban létrehoztak egy „Buck Rogers-irodát”, ahol a kutatóknak egész nap sci-fit kellett olvasniuk, hogy hátha majd kibányásznak belőle valami új fegyvert – nos, nem találtak ki semmit.
Ugyanis közben a tudomány meg a technika olyan messzire jutott, és a megfelelő eszközöket (például matematikai formalizmusokat) használva olyan dolgokat fedezett fel és írt le, amiket nem lehet csak úgy, némi ötleteléssel, egy sci-fi lapjain kigondolni. Ma, ha igazán elképesztő gondolatokra vágyunk, akkor irány a fizika vagy a matematika – még akkor is, ha ezek már annyira absztraktok, hogy csak így szóban nehéz, ha ugyan nem teljesen lehetetlen érdemben beszélni róluk. Tehát a sci-finek maradtak a „földhözragadtabb” megoldások: képzeljünk el egy birodalmat, ami nem egy egész kontinensre, hanem az egész galaxisra terjed ki.
A képet tovább árnyalja, hogy – szerintem – a klasszikus, „mivel a jövőben játszódik, ezért jól megmondja a jövőt” típusú sci-fi mellett (és sokszor helyett) mára egy sokkal átfogóbb fantáziafogalom vált meghatározóvá a fantasy és a hasonlók térnyerésével és a különböző zsánerek és szubzsánerek kombinálódásával. Ebben a tekintetben még sosem éltünk ilyen izgalmas időket, és még sosem volt egy sci-fi-írónak ilyen sok lehetősége. Ami engem akár mint írót, akár mint olvasót kimondottan boldoggá tesz.
Elvégre a sci-fi – Jókaitól az urbánus tündérmeséig – legalább olyan izgalmas, mint a jövőkutatás. De persze nagyon máshogy az.
