Lovas Rozi: Az egész életem folyamatos szociális érintkezésben zajlik

Ha azt mondom, kedvenc hely, mi ugrik be neked?

Gondolkodás nélkül két hely jut az eszembe: az egyik a Dunakanyar, Nagymaros és Zebegény, a másik a Pannonhalmi Főapátság épülete. Zebegény gyermekkorom egyik legfontosabb helyszíne, a domb tetején volt egy kis háromszög faházunk, ahol nagyon sok csodaszép nyarat töltöttem. Ezek a kedves emlékek nemcsak a közvetlen szűk családomhoz, hanem a nagymamámhoz és az unokatestvéreimhez is kötődnek. Ha a házikóra gondolok, ma is élénken élnek bennem a természetközeli, nomád kalandjaink, a lekvárfőzések, a szalonnasütések, a vidám kerti mosakodások, a teraszon alvás, a Duna, a lélegzetelállító panoráma, a túrázások, az evezés a szemközti kicsi szigetre, a látogatások a közeli kecskefarmra, a kutyánk, aki ott nőtt fel, a növények, a rózsabokrok, a sziklakert, amit anyukámmal együtt gondoztunk, az évről évre virágba boruló cseresznyefa, aminek ujjongva vártuk minden évben a ropogós termését. A természet közelségének szeretetét itt szívtam egy életre magamba, meghatározó volt megtapasztalni, hogy szinte minden a földből jön. Ma is hordozom magamban az itt töltött nyarak ízeit, illatait és nyugalmát.

Visszajársz erre a helyre, áll még a kis ház?

Áll még, igen, de már nem a miénk és eléggé elhanyagolt állapotban van. Már felnőttként egyszer kikuckóztam oda egy éjszakára a kutyámmal, amikor nagyon hiányzott a csend és az egyedüllét. De az ma is gyakran előfordul, hogy ha nyugalomra vágyom és a lelki harmóniát keresem, behunyom a szememet, és azt képzelem, hogy ott vagyok az emeleti kis teraszon, magam előtt látom a cseresznyefát, hallgatom a csendet, és jóleső értés jár át, hogy tudom, nem messze alattam kanyarog a Duna. Ez a hely ma is az ősnyugalmat hordozza számomra.

A gyermekeidnek adtál vagy adnál át valamit ebből?

Nagymaroson, Zebegénytől két percnyire építjük éppen a családi házunkat, ami életünk eddigi legnagyobb kalandja. Ott él egyébként a férjem családja, úgyhogy félig-meddig már nagymarosiak vagyunk, ami nekem kicsit olyan, mintha zebegényiek lennénk. Úgyhogy igen, azt gondolom, egyenes ágon öröklődik a természetközeliség és a Duna szeretete. Igyekszünk ezt a házat is a lehető legtermészetesebb anyagokból építeni, egy olyan világot megálmodni, ami nemcsak nekünk, de a gyerekeink számára is a béke szigete lehet.

És a pannonhalmi apátságba hogyan kerültél?

Ez egy viszonylag friss emlék, de ugyanúgy köthető a csend, a nyugalom és a béke kereséséhez, ami mindig is munkálkodott bennem. Mivel az egész életem folyamatos szociális érintkezésben zajlik, a színpadon és arról lelépve is, hatványozottan nagy szükségem van arra, hogy időnként elcsendesedjek, és megtaláljam azt a valakit, aki én vagyok ott legbelül. Sikeres, de nem könnyű évad van mögöttem, mindenféle szempontból túlhajszoltam magam és kimerültem, így tudatosan kerestem a megnyugvást. Édesanyám nem tudott arról, hogy efféle keresésben vagyok, és érdekességképpen átküldött nekem egy programajánlatot, ami egy háromnapos elvonulásról szólt ebbe a bencés apátságba. Én kapva kaptam az alkalmon, jelentkeztem, és nagyon jól tettem, hogy hallgattam a megérzéseimre. Hatalmas élmény volt: különösen a bazilika, a főhomlokzat minden napszakban más színben ragyogó körablaka, a falakból áradó egyszerűség és nemesség volt nagy hatással rám. Korábban nem gondoltam volna, hogy egy épített környezet is ilyen mély benyomást tud gyakorolni az ember lelkére. Jóféle gondolatokat indított el bennem a hely – elvezetett addig a megnyugvásig, amit kerestem.

Ha nem az elcsendesedés a cél, akkor is inkább a nyugalmasabb helyekhez vonzódsz?

Alapvetően nagyvárosi ember vagyok, Budapesten születtem, életem eddigi legnagyobb részét is itt éltem. Nekem ennek a városnak a léptéke az ideális, New York például már nyomasztó lenne, a kisebb településeket pedig ingerszegénynek érezném. Nagyon szeretem a nagyváros lüktetését, a társas létezést, a zsizsegést. Egy a fontos: meg kell találni az egyensúlyokat benne. Nagy a vágyakozás bennem az iránt is, hogy a világ minél több helyére eljuthassak.

Az egyetemet Kaposváron végezted, és jó ideig dolgoztál Miskolcon is. Ezek a városok nem hagytak nyomot benned?

A városokhoz kevésbé, inkább emberekhez kötődöm. Kaposvárt abban a négy–öt évben otthonomnak tekintettem, de valójában az osztályom és a tanáraim miatt, hiszen az idő 90 százalékát a fekete linóleumos termekben töltöttük és próbáltunk. Miskolcon kizárólag a színházhoz fűznek emlékek, valamint a színészházhoz, ahol laktam, és természetesen a körülöttem lévő emberekhez. Volt a városban pár hely, ahova eljártam, például a Kemény Dénes Sportuszodába, vagy az emlékezetes pisztrángozóba, illetve ott is megtaláltam a kis erdőket, ahova el tudtam vonulni, de ha volt egy kis időm, azonnal Budapest felé vettem az irányt, szabadidőmben nem szívesen léteztem ott.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu