Az Észak-Komárom város önkormányzata és az Egressy Béni Városi Művelődési Központ által szervezett májusi sajtóúton Szabó Csekei Tímea, a Duna Menti Múzeum művészettörténészene ad ízelítőt Jókai Mór komáromi kötődésének tárgyi emlékeiből. Vezetésével természetesen a Jókai Mór szülőházának helyét jelző táblánál kezdjük zarándoklatunkat. Az író, akit komáromi tanárai még Jókay Móricz néven tartottak csodagyereknek, maga mesél arról az épületről, melyet házasságkötésük után szülei béreltek ki a család számára.
„Száz esztendővel ezelőtt mindenki ismerte Komáromban a Kacz-házat, amely a Vármegye ucca és a Csapó ucca között húzódó, hatalmas telken állott. A szomszédok "néma háznak" nevezték, mert bár két uccára is szolgált ajtaja, ablakai mind befelé, az árnyas kertre nyíltak. Hosszú deszkakerítése mellett figyelem nélkül haladt el az idegen járó-kelő, aki azt hihette, hogy ez a kort az alsó vagy felső szomszédsághoz tartozik.” – idézi az író emlékezését Szabó Csekei Tímea. A Kacz-házat már rég lebontották, ám a szülei által épített saját épület, ahol ő is cseperedett, bár jócskán átalakulva ma is áll. Magánterület, lakások, irodák vannak benne. Udvarán emléktábla jelzi, hogy nemzeti emlékhely, kívül pedig egy másik tábla azok számára, akik a kaput zárva találják, hogy bent van egy emléktábla.
Isten színe előtt mindannyian egyformák vagyunk
A barangolás következő állomása a református kollégium, ahol kisiskolásként adott kapott életre szóló tanítást többek között Vály Ferenctől. A nagytudású oktató minden nap reggel ötkor fogadta tehetséges diákját, hogy külön is foglalkozzon vele. Tőle tanulta meg az időbeosztást, továbbá a francia, az angol és olasz nyelv alapjait, és ahogy maga írja: „a poézis és a kertészkedés örömét”, melyek egész életében vele maradtak.
Jókai zarándokhely az egytornyú református templom is, ahol az író édesapja maga is presbiter volt. Nyilván családi elbeszélés alapján írta meg, hogy is esett, amikor fiatal szülei, Ásvay Jókay József ügyvéd és felesége Pulay Mária ideköltözésük után már az első vasárnap elmentek a templomba. A reformátusoknál igen szigorú ülésrend szabályozta a helyfoglalást. Külön padsorban ültek a hölgyek, saját helyük volt a presbitereknek, és hátul meg a karzaton az egyszerűbb népeknek. A fiatal Jókayné nem kapott helyet a tekintetes asszonyságok és hajadonok között, ezért állva hallgatta végig az istentiszteletet. Jókay jogász édesapja nem kavart botrányt a megszégyenítés miatt, inkább egy díszes, zöld posztóval borított templomi padot készíttetett az asztalossal, és oda állíttatta, ahol felesége végig állta az istentiszteletet.
„Néhány év múlva ez a leghátsó pad lett a komáromi asszonyok legkedvesebb helye. Ma is ott van, s hirdeti Isten színe előtt, mindannyian egyformák vagyunk” – írta Jókai.
Mentés szekeresgazdák
Itt találkozhattunk a Komáromi Szekeresgazda Hagyományőrző Egyesület két daliás, látványos mentelánccal és hatalmas ezüstgombokkal díszített dolmányt, mentét, tollal és prémmel ékesített kucsmát viselő tagjával. A komáromi szekeresgazdák egészen a 20. század derekáig a város lakosságának tekintélyes képviselői voltak, akik egyenesen a honfoglaló magyarok leszármazottjainak tartották magukat. A 19. század elejéig ők voltak azok a mesterek, akik fogataikkal elvégezték a hajóvontatás nehéz, generációkon átívelő tudást igénylő feladatait. A megrakott kereskedelmi hajókat általában Győrig vagy Bécsig, de néha egész Ulmig is elvontatták. Tutajvontatást, személy- és árufuvarozást is vállaltak, de részt vettek az erőd építési munkálataiban is. A gőzhajók és vasutak megjelenésével gazdálkodásra váltottak, és megmaradtak a komáromi társadalom legmódosabb, legtekintélyesebb rétegének. Hagyományosan szekeresgazda bandérium fogadta a városba érkező jeles vendégeket, ők képviselték Komáromot Budapesten a millenniumi ünnepi felvonuláson is.
Természetesen a benesi Szlovákiában el kellett rejteni a díszruhákat, és sokáig nem is volt érdemes elővenni őket. Néhány éve azonban felújították a nemes hagyományt, ismét büszkén hordják a féltve őrzött eredeti ereklyéket, aktívan ápolva és mai formában újra élesztve a sok évszázados testületet.
A színház menedék
Gyönyörű Jókai 1936-ban átadott szobra is, és még számtalan hely őrzi a Kőszívű ember fiait könyvbe álmodó írófejedelem emlékét, de érdemes a nevét viselő Jókai Színházról külön említést tenni. Itt Gál Tamás, színigazgató és színész, valamint a társulat tagjai kalauzolták az újságírókat. Az épület földszintjéről nyílik a Benkő Géza Stúdió, a színház tragikusan fiatalon elhunyt kiváló művészéről elnevezett kamaraszínpad. Itt saját előadásokon kívül vendégprodukciókat is fogadnak, a Pozsonyi Színművészeti Egyetemen tanuló rendezők és színészek számára kiváló terepet jelent a stúdió.
Itt hangzik el, mennyire fontos a magyar nyelvű színház, melyet Kiss Szilvia színésznő, a színház társulatának tagja egy megdöbbentő adattal nyomatékosít: öt évvel ezelőtt Komárom polgárainak 22 százaléka vallotta magát szlováknak, ma ez a szám már 47 százalék.
Mindezek fényében hatalmas siker, hogy folyamatosan nő a nézőik száma, nyolc felnőttbérletet hirdetnek meg, idén tervezik a kilencediket. Nézőik több, mint 80 százaléka felvidéki, a magyarországi oldalról is egyre többen jönnek, a gyerekes családok és diákok, aki már rájöttek, hogy érdemes. A felnőttek lassabban mozdulnak, de a Jókai Mór 1858-ban megjelent regényből készült Az elátkozott család című előadás májusi díszbemutatóját mindkét Komárom vezetősége együtt nézte, amit jelzésértékűnek tekintenek.
Az intézmény 1990-tól működik Komáromi Jókai Színház néven, a méltó körülményeket nyújtó épületet a nyolcvanas évek végén adták át, azóta is fejlesztgetik. Nem kis küzdelem árán, de az igazgató leszögezi, hogy mindenképp megéri harcolni az anyagi nehézségekkel, hiszen ma már lehetetlen lenne felépíteni egy ilyen intézményt a felvidéki magyarok számára.
A nagyszínpadon, ahol, 339 néző foglalhat helyet, az állandó társulat 14 tagból áll, ami „létszámban kicsi, de volumenében nagyon erős” – mondják a művészek.
„Kevesen vagyunk, ezért a nagyobb volumenű darabokhoz vendégművészekre van szükség, mivel a fenntartó – Nyitra megye – nem járul hozzá, hogy bővítsék a társulatot. Ha már ez a helyzet, a színház igyekszik minél több lehetőséget adni a frissen végzett fiataloknak, szabadúszó kollégáiknak.
A kultúra egyesít és megvéd
Alapvetően a magyar ajkú nézők számára készítik az előadásokat, de ezeket gyakran szlovák feliratokkal teszik követhetővé a magyarul nem, vagy gyengébben beszélők számára. „Végre a párom is el tud velem jönni”– hallani többször is vegyes házasságban élő emberektől, és a szlovák szakmai is eljön a fontosabb premierekre. Így jutottak el a Woyczekkel a legfontosabb szlovákiai színházi fesztiválra, és egyik művészüket jelölték is a kritikusok díjára. Egyébként egyetlen magyar felvidéki színész, aki ezt a díjat megkapta, maga az igazgató. Gyakran dolgoznak náluk szlovák rendezők, jelmez- és díszlettervezők is, tehát a művészeken nem múlik a szlovák-magyar kapcsolatok ápolása.
„Sokat köszönhetünk a szlovák művészkollégáknak, legtöbben a Pozsonyi Színművészeti Egyetemen végeztünk, és talán mindannyiunk nevében elmondhatom, hogy minket a tenyerén hordozott a szlovák szakma.
Az anyagiak azért gyakran előkerülnek a beszélgetésen, mert rendkívül találékonynak kell lenni, ha működni akarnak. Az elátkozott család díszletében szereplő három köztéri padra például nem volt pénzük. A megoldás az lett, hogy három település vette meg azokat, később Jókai 200 táblával hozzájuk kerülnek.
– De nem panaszkodunk, Szlovákiában nem dúskálnak a színházak a pénzben, a saját nemzeti színházuk is alulfinanszírozott – teszi hozzá az igazgató, majd elmondja, szerinte ez miért nagy baj:
„Annyira fiatal ez az ország, hogy még nem mérték fel, mekkora veszélyt jelent, ha elhanyagolják a kultúrát. Akkor jön az extrémizmus. Ha valaki olvas, színházba jár, jó filmeket néz, megtanulja, milyen tragédiákhoz vezetnek a gondolkodás nélküli kirobbanó végletes indulatok.
Pedig máris látni, mennyire visszacsap, ha kevés pénzt fektetnek a kultúrába, az oktatásba, a vallási felekezetekbe, minden olyan területbe, amely arról szól, hogy az ember állati énjét megfékezze, kordában tartsa.
Majd hozzáteszi, hogy egy ekkor intézményt persze lehetetlen fenntartani politikai kapcsolatok nélkül. „Szlovákia szerencsére még nem tart ott, hogy megmondják, mit kell játszanunk. Elmondják a véleményüket, akad, aki megsértődik, de egyéb ilyen igyekezetet nem tapasztalunk” – mesél a dolgok reményteli oldaláról is.
Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
