Idén öt évre a Komáromi Jókai Színház igazgatójának választották. 41 éves, még jó néhány nagy szerepet eljátszhat. Miért akart színházigazgató lenni?
Szükségem van kihívásokra, és szerettem volna megismerni a színháznak ezt az oldalát is. A körülöttem lévők is biztattak, hogy vegyem át az intézmény irányítását. Bátran beleálltam, mert szeretek tárgyalni és kompromisszumokat kötni. Élvezem, ha megoldhatok egy-egy problémát. Profi szakemberekből álló, nyolctagú művészeti tanács segíti a munkámat.

A döntések kilencven százalékát közösen hozzuk meg, de persze mindenért én felelek. Nagy hangsúlyt helyezek arra, hogy a társulat minden tagját megismerjem: leülök velük beszélgetni, meghallgatom őket, és mindent kivesézünk. Azt is fontosnak tartottam, hogy az intézmény vezetőjét öt évre válasszák meg. Korábban határozatlan időre szólt a megbízatás, ami ellen számos alkalommal felléptem.

Miért lehet alkalmas a pozícióra?
Azt mondják, az a jó vezető, aki mindenhez ért egy kicsit. Ez rám is igaz. A Csavar Színház alapítójaként, valamint a Szevasz Színház alapító tagjaként tudom, hogyan épül fel a nulláról egy színház. Építettem már díszletet, hangosítottam a saját előadásainkat, és a színjátszás meg a rendezés mellett szerveztem is.

A Dorottya című előadásban
Fotó forrása: Kukkonia.sk

Színészként kedveli a közönség. Vezetőként viszont esetleg olyan döntéseket is hoznia kell, amelyek miatt népszerűtlen lehet. Felkészült erre?
A színészt mindenki szereti, ha jól végzi a feladatát: siker, fény, csillogás a jutalma. Ha az igazgató teszi ugyanezt, azt senki sem veszi észre. Ellenben ha hibázik, az mindenkit fájdalmasan érinthet. Vigyáznom kell, mert 64 emberért vagyok felelős. Ez az a szféra, amelyben kutya kötelességed megoldani a problémákat, és ezért sem gratuláció, sem hála nem jár. Nekem is időbe telt, mire hozzászoktam az új helyzethez Most kizárólag belül élhetek meg  sikerélményt.

Azt olvastam, hogy egyre több felvidéki magyar színésznek adna munkát. Miért tartja ezt fontosnak?
Valóban ez a terv, de nincs könnyű dolgunk, hiszen mindenkit nem tudunk szerződtetni. Évente két felvidéki magyar színész végzi el a színművészeti egyetemet Pozsonyban. Őket nem ismerik Magyarországon. Ha a szlovák színházak sem hívják, akkor mindössze két magyar színház fogadhatja be őket: az egyik Kassán, a másik Komáromban van. Az én ötéves ciklusom alatt összesen tíz diák végez.

Ebből is látszik, hogy az erdélyiek mennyivel nyitottabbak és ügyesebbek: ott számos magyar társulat létezik. Megoldást kell találnunk arra, hogy idővel megalapíthassuk a harmadik magyar színházat.

Dunaszerdahelyen?
Igen, az kézenfekvő volna, mert Dunaszerdahely még magyar városnak mondható. Jelenleg a Jókai Színház is nyomorog a járvány miatt, de el tudom képzelni, hogy az ottani kultúrházban előbb-utóbb kihelyezett színpadunk legyen.

Jelenet a Peer Gyntből

A pályázatában szerepelt a színház népszerűsítése a fiatalok körében. Milyen tervei vannak?
Fel kell mérnünk az igényeket. Többet kell kommunikálnunk a diákokkal. Választ akarunk kapni arra, hogy miként segíthetjük a tanárok munkáját. Interaktív előadásokban gondolkodunk, ezért a bábjátszást is beindítanánk.

A járvány miatti bizonytalan helyzetben mekkora kihívás egy intézmény vezetőjének lenni?
Sok álmatlan éjszakám van emiatt, de ezzel nem vagyok egyedül, mert jelenleg mindenhol ez a helyzet. Közösen kell megoldást találnunk erre a társadalmi problémára. Most félházzal működünk: csak minden második széken ülhetnek a nézőtéren. Nagy anyagi veszteséget okoznak számunkra a járványügyi intézkedések.

Mi lesz a színészi munkával? Láthatjuk még színpadon?
Persze, továbbra is játszani fogok. Hetente két-három alkalommal színpadon leszek a Csavar Színházban. Nekem ez bőven elég. Nem egészséges, ha egy színész-igazgató egyáltalán nem vagy épp túl sokat játszik. A tapasztaltabb kollégáktól azt lestem el, hogy elég évi egy előadásban  szerepelni.

Épp Sopronban vállalt el egy nagy szerepet az Emigránsok című előadásban.
A Váci Dunakanyar Színház, a Csavar Színház és a Soproni Petőfi Színház koprodukciója ez. Nagy öröm számomra, hogy a darabot bemutatják, hiszen már hosszú évek óta foglalkozom ezzel a művel, mely napjainkban is nagyon aktuális.

Az Emigránsok próbája
Fotó: Soproni Petőfi Színház

A Kisvárdai Színház Fesztiválon is színre vitték Ibsentől a Peer Gyntöt  a Soproni Petőfi Színház és a Csavar Színház koprodukciójában. Mi jelentette Önnek a legnagyobb kihívást a szerep megformálásában?
Nagyon élveztem a próbafolyamatot. Több mint fél évig foglalkoztam a szöveggel, mielőtt elkezdődött, így teljes szövegtudással tudtam munkához látni, a színészi feladatokra koncentrálhattam. Nem könnyű eljátszani egy olyan szerepet, amely tizenévesként induló és idős emberként meghaló hős bőrébe bújtat. És még itt sem ér véget a történet: folytatódik a kortalanságban, a túlvilágon.

Mennyiben működött másként a darab a kisvárdai térben, mint amikor az „otthoni” közönség előtt játsszák?
Nem szoktam különbséget tenni közönség és közönség között. A kisvárdaiak rendkívül befogadó, jó közönség, öröm volt nekik játszani.

A felesége, Kiss Szilvia is színésznő. Több darabban is játszanak együtt. Hazaviszik-e a munkát?

Jelenetek egy házasságból. Kiss Szilvia és Gál Tamás
Fotó: Soproni Petőfi Színház / Torma Sándor

Otthon is szó esik róla, de ez nem okoz problémát. Szeretjük a hivatásunkat, de ki is tudunk kapcsolni. Húsz éve vagyunk házasok, és van két gyönyörű lányunk és egy csodálatos fiunk. Mindig is tudtuk, mennyire kimerítő ez a szakma, ezért a kezdetektől fontosnak tartottuk, hogy otthon mindig jól érezzük magunkat.

Gyönyörű otthonunk van, amely azonban mindmáig nem készült el teljesen, mindig van mit szépíteni rajta. Van egy kis anyagi vésztartalékunk, de szinte minden keresetünket a házunkba invesztáltuk. Három lovat tartunk, amelyek négy hektáros legelőn nyargalásznak. Ennek köszönhetően számunkra minden nap egy-egy kirándulás. Volt egy időszak, amikor a környéken lévő régi borospincék senkinek sem kellettek. Akkoriban holland befektetők kezdték felvásárolni őket és hozzájuk tartozó  területeket. Azt gondoltam, ha nekik megéri, akkor nekünk is.

Bort is termel?
Szőlőt nem termesztünk, de idén lesz borunk, mert az egyik barátommal Badacsonyból hoztunk szőlőt, és abból csinálunk. De kizárólag „kocaborászok” vagyunk.

A lánya szeptembertől elsőéves a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ráadásul nem szokványos körülmények között. Nem félti?
Amikor a legmagasabb pontszámmal felvették a pozsonyi színművészetire, biztos voltam benne, hogy oda megy tanulni. Ám amikor kiderült, hogy Budapestre is mehet, akkor amellett döntött. Természetesen féltem, de tudom, hogy iszonyatos erő lakozik benne, és hiszem, hogy nem fog elveszni a világban: megtalálja az útját.

Mennyire volt egyértelmű, hogy ő is a színészpályát választja majd?
Hatéves korától színésznek készül. Nem akartunk beleszólni a döntésébe, de a felkészülésben igyekeztünk a segítségére lenni. Például amikor egy-egy szavalóversenyen indult. Tizennyolc éves korától azonban már erre sem volt szükség. A pozsonyi és a budapesti színművészetire is egyedül készült fel.

A józan ész talán azt diktálta volna, hogy Pozsonyba menjen, mert ott  a magyar, vagyis az anyanyelve mellett megtanult volna csehül és szlovákul is, ami egyszerre három országban is utat nyitott volna számára az érvényesülésnek. Ám ő azt mondta – amit tiszteletben tartok –, hogy míg Pozsonyban egy instrukcióról „csak” négy dolog jut eszébe, addig Budapesten legalább ezer új ötlete támad a hatására. Ennyit számít, ha valakit az anyanyelvén oktatnak. Meglátjuk, mennyi lehetősége lesz majd. Egy biztos: a mai pályakezdők sokkal képzettebbek, mint amikor én kezdtem a szakmát.

Egy helyütt azt mondta: hosszú távú célja, hogy reggelente egy ösvényen keresztül, futva tudjon bejárni a színházba. Megtalálta azt az ösvényt?
Igen, és szerencsére csak ötszáz méternyit kell a főúton haladnom. Lemértem: mindennel együtt egy órára van szükségem ahhoz, hogy beérjek a színházba, lezuhanyozzam, átöltözzem, és beüljek az igazgatói irodámba. Ha komolyabb tárgyalásom van, mindig így járok be, mert a sport rendkívüli energiákkal tölt fel. Ha reggel lefutok 15 kilométert, akkor a legnagyobb problémához is pozitívan állok hozzá.

Jó ilyen attitűddel tárgyalni. ám ha egész nap tárgyalok, akkor ez kimarad. A hosszú táv ugyanis túlságosan lefáraszt ahhoz, hogy a teljes munkaidőm alatt figyelni tudjak. Van, amikor lóval megyek futni: az első tíz kilométeren mellettem fut, és csak aztán ülök fel a hátára.

Kikísérleteztem egy módszert, amelynek révén futás közben is tudom a szövegemet tanulni. Korábban „szövegtanulós” lovam is volt. Egy ausztrál nyeregnek köszönhetően, amely olyan, mint egy fotel, kényelmesen tudtam memorizálni a hátán ülve.

G.T.