– Jókai volt az, aki európai és tengerentúli viszonylatban is megmutatta a magyar nyelv prózapoétikai dimenzióját, esztétikumát. Korszakos író, aki fegyelmezett szerzői attitűddel, tudatos szövegalkotással elérte azt, hogy művei a világnyelveken is elérhetők legyenek – kezdte meg beszédét Rózsa Dávid főigazgató, aki azt is hozzátette, Jókai műveinek olvasása nyelvbéli jártasságot, tudást és érzékenységet igényel, így azon szakemberek munkája, akik értik Jókai nyelvi építményeit, ennélfogva pedig képesek arra, hogy megfelelő módon tolmácsolják azt a mindennapi olvasónak, még jobban felértékelődik.
„Nagymértékben épül Jókaira a modern irodalmi nyelv, ezért időről időre indokolt emlékeztetni magunkat és a nyilvánosságot arra, hogy feladatunk van életművével és műveivel.”
– a háromnapos emlékkonferencia, melynek alkalmával a Jókai-kutatás legaktuálisabb eredményei válnak láthatóvá, éppen ennek a feladatnak a megnyilvánulása, hangsúlyozza a főigazgató.
A három napon át tartó emlékkonferencia 12 ülésszakból és azon belül is 32 előadásból áll, azonban a valódi megemlékezés még csak ezután kezdődik: a Kulturális és Innovációs Minisztérium kezdeményezésére a magyar Országgyűlés a 2025-ös évet Jókai-emlékévvé nyilvánította. – Döntésével az Országgyűlés elismeri, hogy Magyarország kiváltképp büszke azokra, akik tevékenységükkel, munkásságukkal kulturális identitásunk jelölői itthon és kontinensekkel odébb – mondja. Rózsa Dávid főigazgató ünnepi beszédében köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak a konferencia megvalósításához, s egyúttal ünnepélyesen bejelentette: Jókai Nagy Bellához írt 73 költeménye, köztük 47 eddig még kiadatlan szövege – Baranyai Laurának, a kézirattár tudományos kutatójának és a digitálistartalom-fejlesztő szakembereknek köszönhetően – elérhetővé váltak a digitális kézirattár felületén.
– Az én fejemben már egy két és fél hónap múlva sorra következő másik megemlékezés is ott van. Ez az év ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia alapításának 200. évfordulója is. Igen, ők ketten egyidősek voltak
– mondja Kecskeméti Gábor intézetigazgató, majd hozzáteszi: – Minthogy a Jókai-életmű a 19. század valamennyi referenciális vonatkozásában igazodási pont, szemléletünk kialakítója iskolai tananyagként rendkívül nagy mértékben nyomja rá a bélyegét mindarra, amit és ahogyan ennek a korszaknak a szereplőiről tudunk. Ez természetesen a Magyar Tudományos Akadémiára is igaz. Jókait 1858-ban választották meg levelező tagnak, de valójában „a szabadságharc bukása után lehetetlenné tett működési intézmény első új szabad tagválasztása alkalmával került az intézmény falain belülre” – mondja az intézményigazgató. Ugyanakkor Jókai sokat tudott az intézmény alapításáról is, melyre még műveiben is találunk utalásokat. Ilyen módon olvasható ki Jókai szövegéből a szerző Gyulai Pállal való nézeteltérése is, melyről Kecskeméti Gábor a következőképp mesél: – Az Akadémia közvéleménye elsősorban Gyulai mögött állt, mögötte volt a Kisfaludy Társaság, és ő szerkesztette a Budapesti Szemlét, és természetesen övé volt az egyetem, nemcsak az egyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke, hanem tanárképesítő szakvizsgájának felügyeleti joga is, ezek rendkívül befolyásos pozíciók. Jókaié volt a siker, a népszerűség, a politikai publicisztika, az élclapok, és övé volt a Petőfi Társaság. Szintén hatalmas erők vonultak fel, és nyilvánvalóan ütközetük, konfrontációjuk, sokféle formában bemutatott nézetkülönbségük meghatározó jelentőségű több évtizeden keresztül.
Gyulai Pál és Jókai Mór tehát a Magyar Tudományos Akadémia öröksége, hagyománya, s ennek a hagyománynak az életművek körültekintő és szakszerű kutatásával, új kutatási eredmények felmutatásával lehet megfelelni.
Kecskeméti Gábor mindemellett néhány problémát is felsorakoztatott Jókai recepciójával kapcsolatban. Elmondta, bár van Jókai Mór kritikai kiadássorozat, azok, akik ezt alapították, egyvalamit elhibáztak: – Valójában korábban kezdődött meg a sorozat köteteinek a megjelentetése, mint annak az adattengernek az egybegyűjtése és rendszerezése, amely egy igazán megbízható tudományos szövegkiadás létrehozásának beugró feltétele – jegyzi meg. – További probléma, hogy nem volt, sőt még ma sincs Jókai Mór-bibliográfia – folytatja, enélkül ugyanis „a kritikai kiadássorozat fél lábon billeg, de repertóriumokra is szükség volna, amelyekből a nyersanyag összesöprődik, mint ahogy biográfiai kronológiára is szükség volna” – mondja.
Kecskeméti Gábor ugyanakkor azt is felvázolta, hogy a jövőben milyen előrelépésekre lenne szükség az életmű teljessége érdekében. Ehhez nem egyéb kell, mint „csekély mennyiségű, nem több, mint 60-70 további kötetnyi szövegkritikai kiadás néhány évtizeden belül”, melynek egyik feltétele a közgyűjteményi digitalizáció. A negatívumok mellett Kecskeméti Gábor intézményigazgató azért néhány pozitívumot is megosztott az ünnepi közönséggel Jókai életművével kapcsolatban. Az Irodalomtudományi Intézet az NKFI által támogatott kutatási projekt befogadása és érvényre juttatása révén – melyet Hansági Ágnes professzor asszony vezet – arra vállalkozott, hogy a Jókai kritikai kiadássorozatához szükséges alapfeltételeket megteremtse. – Mindenekelőtt például arra, hogy Jókai-bibliográfiát készítsenek – teszi hozzá Kecskeméti Gábor, majd a következőképp zárja gondolatait:
– Hallatlanul fontos dolog történik tehát most. Az első olyan jól látható lépés, amely az életmű kutatásának újjászervezését tanúsítja, és már nem csupán igényt jelent be arra, hanem az első eredményeket is megismertetik a széles közönséggel.
Az ünnepi megnyitó utolsó megszólalója Demeter Szilárd, a Magyar Kultúráért Alapítvány kuratóriumi elnöke volt, aki a Vasárnapi Újságban már korábban elhangzott rádiójegyzetére építve fogalmazta meg gondolatit. Most ebből idézünk egy hosszabb részletet:
„»A világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot nevelik.« Ezt pedig az idén kétszáz éves Jókai Mór gondolta. Ha van tétje a Jókai-bicentenáriumnak, akkor az éppen Platón és Jókai összeolvasásából adódik.
Sokak számára Jókai talán nem több, mint a nemzeti múlt mitológiájának megteremtője, az olvasmányos stílus nagymestere, aki Petőfi mellett elsőként tette nemzetközileg is ismertté a magyar irodalmat.
De ez csak a felszín. Mert Jókai nem egyszerűen történeteket mesélt.
Minden egyes regénye mögött ott volt a megszállott kutató, aki történelmi forrásokban búvárkodott, aki néprajzi gyűjtéseket tanulmányozott, aki tudományos munkákat olvasott és értelmezett.
A kiegyezés utáni technikai fejlődés nem pusztán díszlet volt számára, mint ahogy ma sokan használják a tudomány látszatát saját felületes véleményük legitimálására. Jókai értette: az igazi tudás nem néhány gyorsan összekapott információmorzsa, hanem alapos, mélyreható megismerés eredménye.
És volna még valami ennél is fontosabb. Miközben az elmúlt évszázadokban azt hittük, hogy a természet csak egy újabb meghódítandó terület, egy újabb erőforrás, amit kiaknázhatunk, Jókai már a 19. században felismerte: az ember nem lehet »másik Isten«. Műveiben azt is megmutatta: amikor az ember korlátlan úrnak képzeli magát a természet felett, akkor követi el a legnagyobb hibát.
Márpedig már megint istent játszunk. Úgy avatkozunk be újra és újra a Teremtés rendjébe, hogy van néhány vérzivataros tapasztalatunk az emberi szabadság, a képesség a jóra és a rosszra árnyoldalairól, valamint számtalan bizonyítékkal rendelkezünk arra vonatkozóan is, hogy nem minden következményt tudunk előre feltérképezni. Jókai elég egyértelműen jelezte: nem az a dolgunk, hogy uralkodjunk a természeten, hanem hogy megértsük azt.
Mit kell nekünk tehát Jókaiból először is megértenünk a magunk, majd megmutatnunk és elmagyaráznunk az utánunk jövők számára?
Azt, hogy az igazi forradalmár nem az, aki hangos véleményével túlkiabál másokat, hanem aki mer időt szánni a valódi megismerésre. Aki tudja: a természet nem legyőzendő ellenfél, hanem otthon, amelynek törvényeit tisztelnünk kell. Másképpen fogalmazva: az igazi tudás nem lájkokban mérhető, a természet sem Instagram-háttér, hanem létezésünk alapja. És hogy csak akkor van esélyünk megmaradni magyarnak a következő ezer esztendőre, ha visszatalálunk ahhoz az alázathoz, ami minden igazi magyar tudós és művész sajátja. Ha így neveljük az ifjúságot, akkor megfogalmazható a jövő század reménye.”
