A 19. századi irodalomra – mind a szerzők, mind pedig az olvasók szempontjából – a korban éppen átalakulóban lévő sajtó szerepe is nagy befolyással bírt. Ezt a hatást először Franciaországban, az 1830-as években érzékelhették, amikor a hírek, a szórakoztatás és a reklám összekapcsolásával olyan nyomtatott napilapok kerülnek az olvasók kezébe, amelyeket tömegmédiumnak lehet tekinteni: ezek a társadalom egészét szólították meg.
– Ezzel az árukapcsolással ugyanis a politika és a gazdaság iránt érdeklődő férfiak és a regényeket olvasó női közönség ugyanabban az orgánumban találhat magának megfelelő »tartalmat«. A reklámok révén pedig radikálisan le tudják vinni a lapszámok, az előfizetések árát. Vagyis a politikai és irodalmi nyilvánosság ekkor kapcsolódik össze, és létrejön az a kiterjedt »társadalmi nyilvánosság«, amelyről Jürgen Habermas beszélt – mondta Hansági Ágnes magyar irodalomtörténész.
Ez a típusú tömegmédiaként funkcionáló napilap Magyarországon csupán a háború után, az 1850-es évektől, a Pesti Napló elindításával jelenik meg, amelynek a tárcasávjában rendszeresen olvashatók lesznek tárcaregények, hátul pedig a hirdetések. – Annyi kétségtelen, hogy a reformkor utolsó évtizedében a magyar sajtópiac is felélénkül. A negyvenes években az irodalom számára az irodalmi divatlapok olyan nyilvánosságot teremtenek, amely korábban aligha volt elképzelhető – hangsúlyozta az irodalomtörténész.
Az íróság mint kenyérkereső foglalkozás
Róthkrepf Gábor 1833-ban alapítja meg a Regélőt, az alcíme ekkor még az Első magyar szépművészeti folyóirás. A lap 1842-től Regélő Pesti Divatlap címmel Garai János költő kiadásában olvasható, majd 1844-től Pesti Divatlap néven Vachot Imre szerkesztésében folytatja a pályáját, a következő alcímmel: főleg a társasélet, szépirodalom és művészet körében: Divatképekkel, írók és művészek arczképeivel, színpadi képekkel, s nemzeti és népi dalok hangjegyeivel. Ezekben az években pedig több hasonló hetilap indul útjára. A legkomolyabb rivális a színen, a Magyar Életképek (későbbi nevén egyszerűen csak Életképek) 1843-ban jelenik meg, s ebben az évben lát napvilágot először a Honderü: Szépirodalmi és divatlap is.
– A magyar írók, költők számára ezek a hetilapok nemcsak olyan megjelenési fórumot kínáltak, amelyen keresztül az akkori lehetőségekhez képest a legtöbb olvasóhoz juthattak el, de ezek a hetilapok már komoly honoráriumot fizettek az írásokért. Vagyis az irodalmi professzionalizáció ezeknek a hetilapoknak köszönhetően gyorsult fel, az „íróság” kenyérkereső foglalkozássá vált – emelte ki Hansági.
„Azt már minden ember tudja, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom Európában.” (Jókai Mór)
Jókai Mórt, aki ezekben az években kezdi el a szépírói és a szerkesztői pályafutását, a tömegmédiumok korának az embere érdekelte igazán. A sajtó átalakulásával létrejövő tömegmédia egy olyan alternatív valóságot alakított ki, amely sokszor reálisabbnak hatott, mint az, ami ténylegesen megtapasztalható volt. Éppen emiatt Jókait roppantul foglalkoztatta az a nyelv, aminek az írás révén teremtőereje van, Hansági Ágnes szavaival „létre tud hozni valamit, ami addig nem volt, és azt el is hisszük. A Szeretve mind a vérpadig (1881) című regényében, amellyel mostanában nagyon sokat foglalkoztam, például rendszeresen beszélnek arról az egyes regényhősök, hogy félreértettek egy mondatot, és aztán később, más információk birtokában jöttek rá, hogy nem az volt az értelme, a jelentése, amit korábban tulajdonítottak neki.” Mindez persze felveti azt a kérdést is, hogy miként jönnek létre a tömegmédiumok uralta világban azok az emberek, akik a médiumok közvetítette személyiségminták között életük végéig keresgélik az „igazit”. A folyamatosan új mintával azonosuló embereket tulajdonképpen egyvalami hajtja igazán: mindig mássá szeretnének válni.
– Olyan emberek, akiknek nincs stabil identitásuk, a minták, sémák sokasága között botladozva keresik önmagukat, „dolgoznak magukon”. Ezek a mai ember problémái, nem? – teszi fel maga is a kérdést Hansági Ágnes.
És rögtön ugrunk is a következő kérdéshez: mihez kezd az írással ebben a felbolyduló időszakban Jókai? A korában is elismert író pályakezdőként az Életképek szerkesztője, s miután a kormány 1849-ben Debrecenbe költözik, rábízzák az Esti Lapok szerkesztését. – 1850-ben elindul a Pesti Napló, az első modern magyar napilap, ami már „tömegmédium”, fennállása első évtizedében minden harmadik regényepizódnak a tárcasávban ő a szerzője. Ma azt mondanánk rá: médiatudatos – egészíti ki Hansági.
Az irodalom mindenkié
A napilapok napi folytatásai, azaz a tárcaregény megjelenése radikális változást, igazi áttörést hozott az irodalom és az olvasás történetébe. – A napi folytatások a politikai napilapban a könyveknél jóval több emberhez jutnak el, ráadásul „random” olvasókhoz, olyanok is elolvassák, akik nem rendszeres könyvolvasók. A napi epizód viszonylag rövid terjedelmű, de mindenki egyszerre, ugyanazon a napon ugyanazt olvassa. Ezeket az epizódokat sokszor felolvassák nagyobb társaságban, a belső cselédség is gyakran meghallgathatja, és tovább is mesélik. Vagyis a tárcaregény olyanokból is olvasót csinál, akik még nem tudnak olvasni vagy nincs pénzük előfizetni a korban drágának számító újságot.
A tárcaregény tematizációs képessége is ebben az egyidejű olvasásban rejlik, hiszen az emberek beszélni kezdenek arról, amit olvastak. Európában az első világháborúig, Magyarországon a második világháborúig ez volt a regények szokványos útja: először megjelentek a napilapokban tárcaregényként, és csak a tárcaközlés lezárulása után könyv formájában. Ez volt a bejáratott metódus, és jól működött – magyarázta az irodalomtörténész.
A tárcaregényektől a Netflix-sorozatokig
De hogyan nézhetett ki pontosan a sorozatszerű közlése a tárcaregényeknek? S mit tudunk ma egy sorozat valódi sikeréről? Divinyi Réka Balázs Béla-díjas magyar forgatókönyvíró gyerekkori emlékeiben még él az a kép, amikor az újságokban megjelenő folytatásos sorozatrészeket olvasták.
– Szerintem ezeket vadászták az emberek. A szeriális sorozatoknak például az a lényege, hogy fenntartja a néző, ez esetben ugye az olvasó érdeklődését. Mindig van bennünk egy vágy, hogy lezáruljon egy történet. Ha pedig egy ember nem zár le egy történetet, akkor ott lapul egyfajta kíváncsiság, egy akarat vagy szándék arra, hogy kiderítse a történet végkimenetelét.
A digitalizáció megjelenése óta persze más médiafelületeken, de ugyanezt a bejáratott módszert gyakoroljuk a filmvászonra vetített sorozatokkal. – Lusták vagyunk olvasni, és egyszerűbb audiovizuális formában folytatni, eleget tenni ennek az emberi igénynek – tette hozzá a forgatókönyvíró.
Hol van mindebben Jókai?
Hogyan szakíthatjuk ki mégis ebből az áramlatból Jókait? Beleillik-e abba a skálaszerű képbe, amely a tárcaregények létrejöttétől egészen addig a Netflix nevű platformig ér, amely különböző sorozatok gyűjtőtárhelyeként szolgálja ki a nézői igényeket? Van egy közkeletű, de minden alapot nélkülöző hiedelem, mely szerint Jókai nemcsak hogy hallgatott, de megfogadta az olvasók tanácsait. Hansági Ágnes viszont azt mondja, ha Jókai bárkire is hallgatott volna, nem lehetett volna belőle saját korának és az egyetemes magyar irodalomnak az egyik legnagyobb írója.
„A kortárs kritikának éppen ez volt a baja: olyan utakon járt, amelyeken addig senki, és hosszú távú sikerének is éppen ez a záloga. Ő nem trendeket követett, hanem trendeket diktált. Ötvenéves írói jubileumára a Magyar Szalon sok kortársát kérte arra, hogy jegyezze le a vele kapcsolatos emlékeit. Egybehangzó, hogy mindenkit udvariasan végighallgatott és soha nem hallgatott senkire.”
Talán nem is kell a mai képernyővilágra gondolnunk akkor, amikor a sorozatok fejlődéstörténetét próbáljuk értelmezni. A 19. századi és a 20. század végi szerialitás már teljesen másról szól, mint szólt Jókai korában. Egyetérthetünk Hansági gondolataival, amely szerint „a kortárs popkultúrában a sorozat a variabilitásról, az ismétlésről, a közhelyek ügyes alkalmazásáról és mindenekelőtt az »interpretációs tehermentesítésről«, az instant értelmezésekről szól. Jókai öntörvényű művész, író volt, akit mindennél jobban érdekelt a nyelv működése, és a regényei, novellái igénylik tőlünk azt a fókuszált figyelmet, azt az elmélyülést és önálló gondolkodást, amitől a kortárs sorozatok éppenséggel meg akarnak kímélni bennünket. Ha nem így lett volna, akkor a modern magyar irodalom nem bújhatott volna Jókai »köpönyegéből« elő.”
Az persze már más kérdés, hogy mihez kezdene ma Jókai a 21. századra kialakult irodalmi nyelvvel, hol helyezkedne el most társadalmilag, s hozzájárulna-e mondjuk egy Netflix-sorozat legyártásához. De talán azt biztosan állíthatjuk: valami még újabbal hozakodna elő.
