Ha valaki 1938-ban születik Szelmencen, akkor Magyarország állampolgáraként születik. Rokonai, barátai, tanárai magyarok – magyarként nő fel. De ez csupán hat évig tart, hiszen a második világháború után egy új állam polgára lesz, egészen 53 éves koráig (a Szovjetunió széteséséig), amikor – anélkül, hogy bárhová költözne – megkapja harmadik állampolgárságát. Ekkor lépheti át először a határt.
A trianoni döntés meghozatala után Szelmenc egyik fele Csehszlovákia, a másik fele pedig a Szovjetunió fennhatósága alá kerül. A határvonal kettészeli a főutcát, a temetőben pedig a sírok között kanyarog. Előfordul, hogy a ház az egyik országban áll, de az udvar már a másikban. Akár a jószág ellátása is határátlépésnek számíthatott. A földművelésről, iskolába és templomba járásról, lakodalmakról és temetésekről nem is beszélve – az élet mindennapos és ünnepi eseményei mind-mind politikai engedélyhez kötött alkalmakká válnak.
A helyzet abszurditása nemsokára kicsúcsosodik, amikor a szovjet katonák mindössze néhány nap alatt deszkapalánkot építenek, szögesdrót kerítést húznak fel. Őrtornyok, katonák, szabályok választják el egymástól a családtagokat és ismerősöket – még kommunikálniuk is tilos volt egymással.
De az élet még ebben a képtelennek tűnő helyzetben is utat tör: a visszaemlékezések szerint volt módja a helyzet kijátszásának, például kapálás közben énekelt népdalokkal üzentek egymásnak – amit a katonák nem érthettek. Egy helyi legenda szerint a kacsák szárnya alá rejtett leveleket is reptettek a határ túloldalára.
A Szovjetunió szétesésének idején némi enyhülés tapasztalható: át lehet menni a határon, de olykor nyolcvan kilométert is kerülni kell, hogy valaki eljusson a rokonságához – már ha egyáltalán megkapja az engedélyt.
2003-ban Gilányi István kezdeményezésére egy ikonikus székelykaput avattak: a kapu egyik fele Nagyszelmencen (Szlovákia), a másik fele Kisszelmencen (Ukrajna) áll.
Két évre rá – hosszas tárgyalások és nemzetközi nyomás után – végre megnyílik a gyalogos határátkelőhely Nagy- és Kisszelmenc között. Megható és történelmi pillanat: olyan családtagok és barátok találkozása, akik addig csak a kerítés túloldaláról integettek egymásnak. Néhányan már bottal jönnek, és van, akiről már csak néhány fénykép maradt meg. A székelykapu két fele újra összeért – egy pillanatra úgy tűnt, a múlt is összeilleszthető.
De a történet nem ér itt véget: 2022. február 24-én újabb szakadás következik be a falu életében. Szelmenc egyik fele ma az Európai Unióban van, a másik egy háborúban álló országban. Egyik oldalon Schengen, a másikon katonai behívók. Még az időzóna is más.
Szelmenc története jól példázza a geopolitikai változások emberi árát: történelmében az államok váltották egymást – de az emberek maradtak. A nemzeti összetartozás gondolata nem pusztán a nemzetről szól, hanem annak megkerülhetetlen alapjáról: az egyénről is. Van az a deszkapalánk, van az a szögesdrót, ami képes elvágni az emberi kapcsolatokat, a bizalmat, az identitást, az emlékezetet. Szelmenc ennek az ellenpéldája.
A nemzeti összetartozás napján tehát nemcsak emlékezünk, hanem a jelenben tanúsítjuk, hogy a magyarság nem térképről olvasható le, hanem emberek sorsából, élettörténetekből és a dacolásból, amellyel generációk élik túl a történelem változásait.
2010 óta június 4. a nemzeti összetartozás napja, annak emlékére, hogy 1920-ban ezen a napon írták alá a trianoni békeszerződést. Az ebből az alkalomból készült tematikus tartalmaink itt érhetők el.
