„Turczi művészete egyszerre nagyon szerteágazó és homogén” – Horváth Kornélia új könyvéről

Horváth Kornélia habilitált egyetemi tanár, az MTA doktora. Kutatási területei az 1975 utáni és a kortárs magyar irodalom, irodalomelmélet, valamint a 19. és 20. századi olasz és orosz irodalom. Turczi István József Attila-díjas, Babérkoszorú díjas és Prima Primissima díjas költő, író, műfordító, egyetemi doktor, a Parnasszus Kiadó és folyóirat alapító főszerkesztője, a Költők Világkongresszusának alelnöke.

Gáspár Ferenc, a Coldwell Kiadó vezetőjének köszöntőjéből megtudtuk, hogy a Turczi István költői világáról náluk megjelent könyv Élő irodalom című sorozatuk hatodik kötete. A sorozat kortárs írókról szóló monográfiákból áll.

Horváth Kornélia rendkívül izgalmasnak találja Turczi életművét, amely igen terjedelmes, és sokféle irodalmi, műfaji formát váltogat, amelyek néha egy művön belül is keverten fordulnak elő. Inspiratívnak találja Turczi hozzáállását a régebbi, valamint kortárs magyar és külhoni irodalmi szöveghagyományhoz. Fordításai jelentős minőségérzékről tesznek tanúságot, művészete egyszerre nagyon szerteágazó és homogén. A monográfia a nyelvi-poétikai eljárások, a különböző intertextusok kezelése és tematika alapján három alkotói korszakot különít el. A tematika (történelem, szerelem, költészet) és a nyelv Turczinál szoros egymásrautaltságban jelenik meg. Munkásságának komoly szervezőeleme a zene, amely több kötetet is inspirált már.

„Hogyan látja magát Horváth Kornélia szűrőjén keresztül?” – kérdezte Turczit Lutter, aki elmondta: sokkal többet tud magáról a költészetről, mint a saját költészetéről. Örömteli érzés számára, hogy a „költészet nincs egyedül”, és hogy a közönség soraiban is sok jeles pályatársat, hozzáértő embert lát. A könyv számára is több újdonságot mondott: megtudta például, hogy késő modern, és hogy van harmadik korszaka.

Lutter Imre arról kérdezte Turczi két pályatársát, hogy mit jelent számukra a jelenkor egyik legjelentősebb irodalomszervezőjével kapcsolatban lenni. Tolvaj Zoltán elmondása szerint sokat köszönhet Turczinak, aki egyengette pályáját. Szerinte Turczi költészetét a melankólia humorba való elvitelén (Kabdebó Lóránt: „tragikus derű”) kívül szenzuális intellektus jellemzi. Turczinál karöltve jár erotika és retorika, számára a lírai énen kívül fontos a lírai te és mi is. Életműve forgószínpad, ahol főleg elődökre és morális dilemmákra esik a fény, és szinte sosem őrá.

Falusi Márton szerint az új könyv javára írható, hogy nem monografikusan, kötetről kötetre haladó, szisztematikus mű, hanem a fontos fókuszpontokra közelít. A legtöbb irodalomtörténeti munka olyan közhelyeket sorol fel, amelyek majdnem minden költészetről elmondhatók, Horváth Kornélia könyve viszont Turczi költészetének fontos pontjaira tapint rá.

Horváth egy 2010-es konferencián ismerkedett meg Turczi István költészetével, és már akkor izgalmasnak találta. Különösen élvezte, hogy Turczi nagyon széles skálán játssza ki forma és jelentés kettősségét.

A költők a költészet folytonosságában hatnak egymásra. Lutter Imre felvetette a kérdést, hogy honnan lehet tudni, meddig tart más költők hatása, és hol kezdődik az egyéni hang? Tolvaj szerint Turczi nem parafrázisokat ír, hanem nagyon személyes hommage-okat. Legújabb kötetében, a Reggelre megöregszünkben például Orbán Ottótól Tandorin, Petrin, Zelk Zoltánon át Szőcs Gézáig, Borbély Szilárdig és Szkárosi Endréig terjed a megidézett kortársak sora.

Horváth Kornélia hangsúlyozta: „Költőnek lenni szakma. Mint az asztalosság. A szakma csínját-bínját meg kell tanulni. Akkor leszel költő, ha végigolvasod a magyar líra és a világirodalmi líra darabjait”, és ezek a szövegek beépülnek a költői világodba. Turczi, mint elmondta, akkor is ír, amikor nem ír, szerinte nem tudunk „vasárnapi írók” lenni. „Minden fiatal alkotóművész számára az az első sokk, amikor rájön, hogy nem vele kezdődött a művészet, és nem vele fog véget érni. Én nem a költőkkel beszélgetek, hanem a szövegekkel” – mondta. Falusi Márton szerint Turczi állandóan párbeszédet folytat más alkotók munkáival.

Lutter Imre idézte Turczi A nők és a költészet című korai művét: „A költészet nem mindig divatos, nem mindig ehető, parfümillata sincs. A költészet olyan, mint az ágyba tévedt szentjánosbogár. Akkor is világít, amikor elkelne egy kis szolidáris sötétség.”

Horváth egyik kedvence Turczitól az Üresség című kötet. Négy ciklusból áll, amelynek négy zenei utasítás adta a címét. A másik a Csokonai Vitéz Műhely, amely kuriózum: kétszer száz példányban jelent meg, amelyeket, mint Turczi elmondta, egy idős debreceni úr saját nyomdájában ragasztgatta össze. A 14 verset tartalmazó kötet alkotásainak fele régi magyar irodalmi kötődésű: mások mellett Csokonaira, Batsányira és Verseghyre reflektál.

Falusi Márton „szintézisre hivatott életműnek” nevezte Turczi költészetét. Nemcsak az irodalmi hagyomány szintéziséről van szó, hanem az európai, atlanti, sőt a Kelet felé orientálódó kulturális hagyományok egybefogási kísérletéről is, tette hozzá. A világ különböző részeinek szövegtörmelékei ott cirkulálnak a szöveguniverzumunkban, és Turczi összefogja őket, kortárs léthelyzetet felvázolva fel így.

A beszélgetés végén szó esett Turczi prózájáról, regényeiről, gyermekeknek írt könyveiről is. Míg az írók jellemzően akkor kezdenek mesét írni, amikor gyerekük születik, Turczit édesanyjának elvesztése késztette a Robin Hód sorozat megírására. Gyerekkönyvét Horváth szerint ugyanazok a poétikai eljárások működtetik, mint a többit, csak a hangnem más. Horváth az életmű poétikai áttekintése és a monográfia megírása után úgy gondolja, hogy Turczi az avantgárd technikák és egyes írások bizonyos nyelvi-strukturális jellemzői ellenére késő modern szerző.

Gulisio Tímea

A nyitóképen Turczi István és Horváth Kornélia. Fotók: Székelyhidi Zsolt