Király Gábor 882 hivatalos mérkőzéssel a háta mögött 2019-ben, 43 évesen fejezte be profi labdarúgó-karrierjét. Tapasztalatait első és másodosztályban itthon, Németországban és Angliában szerezte. Játszott a Bajnokok Ligájában, első magyar kapusként védett a Premier Ligában. 2016-ban negyven év és hetvennégy nappal ő volt az Eb történetének eddigi legidősebb játékosa, neki ítélték az Eb legszebb védését, majd a sportújságírók szavazatai alapján ő kapta a legjobb labdarúgónak járó elismerést, és a magyar labdarúgó-válogatott lett a 2016. év csapata. Akkor a fél ország szürke melegítőnadrágban szurkolt, büszkén viselték a magyar kapus által népszerűvé tett ruhadarabot. Király Gábor a teljesítménye és a szerethető karaktere miatt is az egyik legnépszerűbb hazai játékos lett. Mi történik egy labdarúgóval a visszavonulás után? Király Gábor életében a sikertörténet folytatódik. Meglátogattuk őt szülővárosában, Szombathelyen, ahol ma már egy különleges sportlétesítmény viseli a nevét, képviseli azt a tudást és profizmust, amelyet hazahozott, hogy másokkal is megoszthasson.
Mikor kezdted el megtervezni a profi labdarúgó-karriered utáni életet?
Huszonöt-huszonhat évesen gondolkoztam ezen először. Akkoriban beszélgettünk a csapattársaimmal – a válogatottban és a klubcsapataimban is –, hogy a futball után ki mit fog csinálni. Többen tervezték, hogy éttermet vagy kávézót nyitnak. Feltettem magamnak a kérdést, hogy én igazából mihez értek. A futballhoz. Sportszakmailag is, de átlátom azt is, ami a focit körülveszi: a pályamunkások, irodai dolgozók, könyvelők feladatait, tehát az egész rendszert. Arra jutottam, hogy szeretnék egy saját futballpályát. Ha másra nem, arra jó lesz, hogy ha akarok majd futni vagy focizni, akkor lesz, ahol megtehetem. Tehát ebből a gondolatból indult az egész. Ahol most vagyunk, ez Újperint városrész, amely az 1700-as évek végén fejlődött ki. Hét család alapította ezt a kis falurészt, ahova a mi családunk gyökerei is visszanyúlnak, azaz már több mint háromszáz éve kapcsolódik ide a család története. A centerpálya helyén volt egy nagy rét, ezt a falubeliek mindig lekaszálták, és édesapámék kisgyermekként itt focizgattak öt-hat évesen, ezért érzelmileg is kötődöm ehhez a helyhez. Apu nagyon örült annak idején, amikor megvásároltuk a területet. Először csak egy pici kis létesítmény volt öltözőkkel, büfével, tekepályával. Aztán minden évben fejlődtünk: a pályák öntözőrendszert és világítást kaptak, buszforduló lett a létesítménynél, bővültek a területek is, folyamatosan hoztuk létre a salakos teniszpályákat, focipályákat, aztán amikor látták, hogy egy sportoló a saját vagyonát visszaforgatja a hazai sportba, akkor úgy ítélték meg, hogy ez állami támogatásra is érdemes, mi pedig ugyanúgy vittük tovább az egészet, vigyázunk minden egyes tégladarabra, mint ahogy korábban is. Ez a tulajdonosi szemlélet az, ami előrevisz minket, hiszen a mai napig mindezt gazdaságilag próbáljuk fenntartani. Ma már van egy rehabilitációs egységünk nyolc orvossal, üzemelnek a konferenciatermek és egy hotel is a létesítményben. Tizennyolc évet töltöttünk külföldön a családdal: Németországban (Berlinben, Münchenben, Leverkusenben) és Angliában (Londonban és Manchesterben). Azt terveztük, hogy az ottani élettapasztalatokat – nemcsak a sport terén, hanem szocializációban is – hazahozzuk, és megpróbáljuk megvalósítani mindazt, amit át lehet ide is ültetni. Ez volt a vízióm.
Nagyon sok profi játékos élete kisiklik a visszavonulás után, mert nem tudja újra felépíteni azt az életet, amelyben önazonos marad, itt viszont egy teljesen koherens történetet látunk egy márkanévvel, amelyet profi labdarúgóként építettél fel. Esetedben nem egy párhuzamos történet bontakozott ki, hanem tényleg folytatásként értelmezhető, mind a kapusiskola, mind az egyesület és a sportlétesítmény érdemi tudáson alapul.
Ehhez az kellett, hogy sokáig párhuzamosan működjön mindkét történet. Berlinből például napi két edzés mellett igyekeztem irányítani az építkezést. Volt olyan, hogy hétvégén hazajöttem úgy, hogy nem tudtak az érkezésemről, tehát ellenőriztem is a munkát, de mellette napi két edzésem volt. Tizenhat évig futott párhuzamosan az itthoni építkezés és külföldön a sport. Idővel sikerült úgy szervezni az életet, hogy heti négy napot tudtam a sportlétesítménnyel foglalkozni. Amikor 43 évesen befejeztem a focit, az életem annyiban változott, hogy másnap úgy ültem be itt, az irodában a székbe, hogy nem kellett az órámat néznem, hogy mikor kell edzésre mennem. Előtte is ugyanolyan intenzíven foglalkoztam a dolgokkal a létesítményben, ezért a profi karrierem után nem volt olyan időszak, amit úgy éltem volna meg, hogy ebbe bele kell rázódni, mert eleve benne voltam.
Számodra sosem volt kérdés, hogy visszajössz?
Nem volt bennem kérdőjel, hiszen tudtam, honnan indultam és hova akarok hazajönni. Bár mindenhol otthonosan mozogtam, de hazám egy van, és az itt van Szombathelyen, Magyarországon. Amikor öt éve befejeztem a pályafutásomat, kaptam több felkérést itthon is, külföldön is, lehettem volna sportigazgató Münchenben, de hívtak a Herthához is. Gondolkodóba estem, de akkor azt mondja apu: Fiam, tizenhat éven keresztül építetted ezt a létesítményt, utaztál ide-oda, most végre mindennap itt lehetnél. Miért nem ezt csinálod? És tényleg – miért dolgoznék másnak, mikor pénzt, energiát, időt, mindent belefektettünk tizenhat éven keresztül ebbe? Neki evidens volt, mi a jó döntés, de nekem abban a pillanatban nem. Ő egy-egy ilyen pontos kérdéssel mindig magamhoz térített. Apuval nagyon jóban voltunk, idősebb korban ez baráti kapcsolattá is alakult. Nagyon örülök neki, hogy öt évet tudtunk úgy élni itthon, hogy sokat lehettünk együtt, például végre volt lehetőségünk elmenni kávézni. Az első alkalom szenzációs volt. Apu mindig otthon kávézott, megkeverte, megitta, kész. Egyik vasárnap reggel elmentünk egy szombathelyi kávézóba, 9 órakor nyitott a hely, sehol senki, kiültünk a teraszra – életünkben először voltunk együtt kávézóban. Apu kért egy eszpresszót, én egy kapucsínót, a hölgy kihozta, apu megfogta a kávét, lehúzta, és mondta, hogy már mehetünk. 9 óra 3 perc volt. Mondom, apu, vasárnap van, gyönyörű napsütés, maradjunk még. Nagyjából 15 percet tudtunk ott lenni. Aztán később volt, hogy akár másfél órát is „kávéztunk” együtt, ráérzett, mi lenne ennek a lényege. Nagyon sok olyan pillanat volt, amikor tanultunk egymástól. A döntésekben sokszor nagyon hiányzik. Vannak olyan döntések, amiket csak vele szoktam megbeszélni, és próbálom összerakni, hogy ő mit javasolna.
A családodnak is természetes volt a hazaköltözés?
Igen, a feleségemmel tizenhat éves korunk óta vagyunk együtt, itt jártunk Szombathelyen iskolába, dísznövénykertésznek tanultunk mindketten. Együtt nőttünk fel, együtt kerültünk külföldre, együtt neveltük a gyerekeinket, a családunk viszont itthon volt. És sok barátunk is. Szombathely egy különleges város itt, a nyugati határrészen, ahol nyugalom van. A gyermekeink már felnőttek, 23 éves a lányunk, húszéves a fiunk, mindketten külföldön születtek, ott szocializálódtak, de nekik is itt van a hazájuk, mert látják a biztonságot.
Ők kisgyerekként is jól bírták a költözéseket?
Soha nem kérték számon, hogy miért költözünk megint. Egyszer volt egy pillanat, amikor a kislányom már nagyobb volt, és Londonból kellett Manchesterbe költöznünk. Akkor elkezdett sírni, hogy itt kell hagynia a barátnőit. Első nap, amikor bekerült az új iskolába, hazajött, megkérdeztem, hány embert ismertél meg. Hét gyereknek a nevét fel tudta sorolni. Kikkel játszottál? Három gyerekkel már játszott. Mondom, nem voltál egy egész napot az iskolában, és már hét embernek tudod a nevét, és hárommal játszottál. Ettől megnyugodott, hogy mindig van tovább. A gyerekek látták azt, hogy mi miért történik. Mindig elmagyaráztuk nekik. Ilyen szempontból felnőttként kezeltük őket, és önállóságra neveltük, de persze hagytuk őket gyereknek is lenni. Anyanyelvi szinten beszélnek angolul, németül, magyarul, mellette franciát tanultak, meg spanyolt. Nem elveszettek, hanem nyugodtak, céltudatosak – nem féltem őket. A fiam tegnap este érkezett haza Kazincbarcikáról, ahol az első profi szezonja volt, itthon tölt néhány hetet. A lányom sportpszichológusként diplomázott Bécsben, a Hertha BSC-nél volt most gyakorlaton, és hazajött, mondta, itt, Szombathelyen az egyik kórházban fog dolgozni. Ezzel a döntésével nagyon meglepett, és örülök neki. De a feleségemmel nem pánikolunk, hogy felnőttek a gyerekek és megint ketten vagyunk, mert ebben is van kihívás.
A szüleid hittek abban, hogy itt, az egykori legelő helyén fel tudsz építeni egy működő birodalmat?
Apu mondta mindig: Gábor, te nem tudod, hova jössz haza. Nem tudod, hogy mit akarsz hazahozni. És én mindig azt feleltem, hogy belátom, az egész mentalitást nem tudom hazahozni, hanem csak azokat a dolgokat, amik Magyarországon tudnak működni magyar emberekkel. És sokat léptünk előre – abban is, ahogyan az itt dolgozók a környezetükhöz viszonyulnak. Nagyon sok dicséretet kap a létesítmény, mert tiszta, átlátható, és itt nyugalom van. Eleinte amikor mindent szóvá tettem, hogy körültekintőbbek vagy gondosabbak legyenek az emberek, rosszallóan megjegyezték, hogy hú, Gábor túl kocka, megint beleszól ebbe-abba, de utána rájöttek, hogy az apróságokon mennyi minden múlik, és mennyivel jobb mindenkinek attól a kis plusz odafigyeléstől. Tehát igenis meg lehet honosítani egy szemléletet, egy igényes sportlétesítmény működtetésében van pedagógia is.
A szakmai kompetenciákon túl mi az, ami neked fontos, amikor munkatársakat választasz magad mellé?
Visszakérdezek. Te kit választanál kollégádnak: a jó szakembert vagy a jó embert?
Inkább a jó embert.
És ha szakmailag keveset tud?
Akkor tanuljon.
Így gondolom én is. Volt egy olyan időszak pár évvel ezelőtt, hogy ezt mérlegre kellett tennem. Huszonegy éves a létesítmény, és a legrégebbi dolgozónk tizenkilenc éve van nálunk, ő a salakos pályán is kint volt, amikor még kézzel kellett locsolni, és most már vezető – én is a jó embert szoktam választani. A működő munkakapcsolat alapja is a bizalom meg a hozzáállás. Itt nem fér meg a rosszindulatú ember. Nálunk nyugodt a környezet, a dolgozók nincsenek ostorral hajtva, de el kell végezni a feladatokat. Tudni kell kereteket szabni lehetőleg normális hangnemben. De van olyan is, amikor az ember felemeli a hangját. A foci emocionális dolog. Én eléggé emocionális voltam, emiatt jöttek a pályán a sikerek. Nagyon nehezen értettem meg, hogy a civil életben másképp kell viselkedni a siker érdekében. Még nem vagyok jó vezető, de az akarok lenni. És emiatt tanulok is nagyon sokat.
Mit szeretnél megtanulni? Mi hiányzik ahhoz, hogy jó vezető légy?
A döntésekben szeretnék fejlődni. Túl sok lehetőséget adok embereknek. Túl türelmes vagyok. Az a baj, hogy nem zárom le az első vagy a második hiba után a közös dolgainkat, hanem adok egy harmadik meg egy negyedik lehetőséget is, mert bízom az emberekben, hogy ők is meg tudnak változni. De ez néha hiba. Egy jó vezetőnek tudnia kell racionális döntéseket hozni. Egy felmérés azt állapította meg, hogy nálam ugyanolyan szinten van az, amikor egy racionális vezető szempontjai szerint gondolkodom, mint amennyire lojális vagyok az emberekhez. De a vezetői gondolkodásban utóbbinak háttérbe kellene szorulnia.
Hol tanultad meg azt, hogy mivel jár egy ilyen létesítmény működtetése? Külföldön milyen vezetői mintákat láttál?
Mindenki azt gondolja, hogy egy egyesületnél a labdarúgó csak focizik és edz, de én a legjobb kapcsolatban a pályamunkásokkal voltam, a masszőrökkel, a buszvezetővel, a szertárossal, a könyvelővel – hiszen egy egyesület sok emberből áll. Tehát nem csak a szurkolók vannak meg a csapat. Odakerültem az 1860 Münchenhez, amely akkoriban mindig rosszul szerepelt a másodosztályban, és mindig az utolsó fordulóban dőlt el, hogy kiesik-e vagy nem. Amikor már az eredményekből látszott, hogy bent maradtunk, jöttek hétfőn a dolgozók megköszönni, hogy megtarthatják a munkahelyüket. Mondom: tessék? Mert ha harmadosztályba megyünk, akkor kevesebb pénz jut, és leépítés lett volna. Ekkor tanultam meg, hogy a pályán másokért is dolgozom, mások egzisztenciájáért, jövőjéért is felelős vagyok. Volt egy gőgös elnök, akit odatettek, egy nagydarab német, aki úgy jött, hogy ő mindent tud, és csődbe vitte a klubot. Amikor bajba kerültünk, ő volt az első, aki elment. Aztán a sleppje is követte, nem maradt senki. Ekkor jelentkezett egy idős úr, hogy ő negyven éve szponzora az egyesületnek, és ideiglenesen átvenné az elnöki pozíciót, hogy megmentse a klubot. Nyolc napra beköltözött az irodába, azt mondta, addig nem jön ki, míg gazdaságilag meg nem menti a klubot. Volt olyan, hogy idegenből jöttünk haza hajnali negyed négykor, és láttam, hogy ég a villany az irodájában. Nyolc nap után kijött, és azt mondta, hogy azt hiszem, megmentettem. Német tisztikeresztet kapott, mert az 1860 München volt a harmadik cég, amit megmentett a csődeljárás alól. Meghívott engem is arra az ünnepségre. Egyszerűen fenomenális volt a hozzáállása, sokat tanultam tőle. Nagyon szerény ember volt, aki később minket is támogatott itthon, nagyon szerettem, de sajnos már nincs köztünk. Másokat figyelve azt értettem meg, mennyire fontos a tulajdonosi szemlélet. Messziről nem tudsz irányítani, lehet akármennyi pénzed meg tudásod. Nagyon fontos, hogy az ember itt legyen, lássa és értse a folyamatokat, de hagyja a többieket is dolgozni, hagyja őket is fejlődni.
A kapusiskola kapcsán talán érdemes megemlíteni, hogy nem te vagy ott a pálya szélén a tanulókkal. Hogyan választod ki a kapusiskola edzőit? Hogyan tudod biztosítani, hogy a nevedhez fűződő értékek, szakmai szempontok érvényesüljenek?
Az a 882 mérkőzés, amelyen pályára álltam, sok mindenre megtanított: hibákra, bravúrokra, szituációk kezelésére – és ezt próbálom a magyar edzőknek átadni. Nagyon nehéz, amikor először nem értik, vagy nem hisznek abban, amit mondok. Majd ha beleállnak a munkába és működik, meglepődnek, milyen jó. De lényeges nézeteltérések nincsenek, mert nálunk a kapusok ugyanazt a filozófiát képviselik, mint én. Épp a héten lesz egy egyeztetés, én is beöltözöm és kimegyünk a kapusedzőkkel, mert egy kis technikai finomítást fogunk végrehajtani, amit kérni fogok tőlük a következő évre. A kapustáborban is végig ott vagyok, de távolról rendszeresen szoktam figyelni a munkát a kapusiskolában, és van egy vízióm arról, hogy pár hónap múlva kinek hol kell tartania, ezért fel tudom mérni, hogy megfelelő ütemben fejlődik-e vagy sem.
Mi kellett ahhoz, hogy a neved branddé váljon? Kívülről nézve egészen véletlen elemei is lettek ennek, mint például a szürke melegítőnadrág.
Nem készültem arra, hogy brandet építsek, ez így alakult. A pályafutásom alatt talán a viselkedésem, a nyilatkozataim, a személyiségem lehetett az, ami felkeltette az emberek figyelmét. És volt néhány emlékezetes gesztus, mint például az Európa-bajnokságra kijutást jelentő gólöröm. De ezek nem előre megtervezett dolgok. Valószínűleg épp ezért működik, mert Király Gábor személyéhez valahogy természetes módon kapcsolódtak hozzá ezek a dolgok. De a brand sokfajta felelősséggel jár, ami már független tőlem, de mégis a nevem képviseli. Azon dolgozom, hogy mindez ötven év múlva is létezzen, amikor én már nem leszek. Olyan rendszert kell felépítenem, amely egyetlen embertől sem függ, azaz tőlem is tud függetlenedni. Olyat, ami nélkülem is hiteles lesz, és tud működni.
Immár a harmadik generáció Király van a futballpályán – édesapád is labdarúgó volt, a fiad is kapus. Sikerélmény volt az, amikor már édesapádtól függetlenül is kezdték ismerni a nevedet?
Apu temetésén a búcsúbeszédemben épp ezt a generációs szempontot mutattam meg. Mert amikor kicsi voltam, apu mondta, hogy gyere be a Haladás-pályára, mondd azt, hogy a Király Feri fia vagy, és beengednek. Aztán évek múlva ő mondta azt egy másik portán, hogy ő a Király Gábor édesapja, és beengedték. Azzal búcsúztam tőle, hogy én mindig a Király Feri fia leszek, mert ő mindig az apukám marad.
Fotók: Éberling András / Magyar Kultúra magazin
