Az ember rengeteg lehetetlennek tűnő feladattal találkozik élete során: esetemben igen hosszú ideig ide lehetett sorolni azt is, hogy interjút készítsek Szabó Balázzsal, akinek alig van néhány szabad perce. Nemhogy órája? Márpedig nekem utóbbi kellett. Végül kaptam egy időpontot, a nagy napra azonban jött a garatgyulladás, a hangom pedig úgy ment el, mintha soha nem is lett volna. Az interjú lemondása eszembe sem jutott, de azért rettegtem, mit szól majd egy zenész, akinek a hangját is óvni kell, ahhoz, hogy nemcsak bujkál bennem a betegség, hanem szemmel látható (és füllel hallható) jelei is vannak. A félelmem azonban rögtön elszállt, amint a maradék levegőmet kipréselve bemutatkoztam, és magyarázkodni kezdtem a művésznek, akinek a dalait ? akárcsak oly? sokan ? álmomból felébresztve is kívülről fújom. Szabó Balázs elfeledtette velem az egyre magasabb lázat és olyan természetességgel beszélt a munkásságáról, mintha az lenne a világ legkönnyebb dolga. Pedig lehetett volna roppant öntelt is, hiszen van rá oka bőven, ő mégis úgy beszélgetett velem, mintha ezer éve ismerne, és épp csak azért érkezett volna, hogy meghívjon egy forró teára.
A Szabó Balázs Bandája előtt a színház fontos szerepet töltött be az életedben, most pedig visszatért, méghozzá egy saját előadás, az Apám ablakából az ég képében.
Nagy ajándék, hogy megírhattam a Magyar Állami Népi Együttesnek ezt az előadást és hogy együtt dolgozhattunk ? hatalmas kaland volt. Óriási boldogság, hogy ennyire megölelgetett az élet. Kelemen Lászlónak, a Hagyományok Háza igazgatójának az ötlete volt, hogy keressenek meg engem, de akkor még csak arról volt szó, hogy zeneszerzőként vegyek részt az előadásban. Majdnem fél évet kaptam arra, hogy letegyek valamit az asztalra, aztán mikor elkezdtem zenét szerezni, rájöttem, hogy nem tudok csak a levegőbe írni. Az, hogy a darab témája az apa-fiú kapcsolat, a férfivá válás, az apa elvesztése, az elengedés lesz, már a kezdetektől biztos volt. Ennek kapcsán kezdtem el én is gondolkodni, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy felvázoltam az előadás ívét nyitójelenettel, befejezéssel és katarzissal. Végül ezen belül helyeztem el a zenéket és így mutattam meg a tervem a nagy megbeszélésen. Miután mindent elmeséltem, Kelemen László és Mihályi Gábor koreográfus összenéztek és azt mondták, ha én ezt mind ilyen jól tudom, akkor akár meg is rendezhetném a darabot.
Így végül nemcsak te írtad a darabot, de te is rendezted és szerezted hozzá a zenét. Nem rémültél meg ettől a feladattól?
Dehogynem. Egyszerre örültem és ijedtem meg, hiszen hatalmas feladat volt, de tudtam, hogy az is furcsa lenne, ha egy rendezőnek próbálnám elmesélni, hogyan született meg bennem a zene, a látványvilág és mit szeretnék a színpadon látni. Abban az esetben biztosan teljesen más előadás született volna, az én vízióm pedig, mellyel hónapokig feküdtem és keltem, elveszett volna. Féltem ettől a feladattól, mert nem voltam benne biztos, hogy meg tudom csinálni, hogy át tudom adni, amit szeretnék. Sosem csináltam még táncszínházi előadást, ezért attól tartottam, hogy egy csomó apró fogást nem látok, nem ismerek, de hála az égnek, a táncművészek gyönyörűen megfogalmazták mozgással mindazt, ami az én lelkemből megszületett. Jó emberekkel, szép társulattal találkoztam, az Apám ablakából az ég életem egyik legmeghatározóbb munkaélménye volt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy elém sodorta ezt a lehetőséget, és hogy Kelemen Lászlóék nyitottak voltak a történeteimre. Nagyon büszke vagyok a végeredményre és a csapatra. Rengeteg energiát fektettek ebbe az előadásba, így ez nem csak egy darab lett a sok közül.
Azt mondtad, a téma, az édesapa elvesztésének motívuma adott volt, bennem mégis felidéződött az Apám a vadludakkal című dalod.
Nem véletlen, hogy egyesekben felidéződik, mert Kelemen Lászlónak pont az Apám a vadludakkal című dal miatt jutott eszébe a darab ötlete. Akkor még annyira távoli és ködös volt az egész, hogy azt mondta, akár a dalból kiindulva is készülhetne az előadás, de én azt feleltem: nem szeretném piszkálni, inkább meghagynám egy különálló szigetnek. Az Apám a vadludakkal édesapámhoz kötődik és annyira szépen lepörög benne egészen gyerekkoromtól mostanáig a vele való kapcsolatom, az együttlét és az elengedés, hogy önmagában kerek-egésznek éreztem és nem láttam, hogy egy előadásban tudna bármilyen része vagy szerepe lenni.
Az édesapa karakterének fontossága, valamint elveszítésének motívuma viszont épp olyan szépen jelen van az előadásban, mint ebben a dalban.
Amíg az embernek mindkét szülője él, addig az, hogy ők vannak, annyira természetes, mint a lélegzetvétel. Aztán mikor elveszíti valamelyik szülőjét, akkor jön rá, milyen elveszett tud lenni nélküle a világban. Édesapám elvesztése nagyon sokat tanított, feddett ? persze tudtam én, hogy semmi sem tart örökké, de a gyász stációit megélni olyan pokolra szállás volt, mely iszonyú erőt vett el, de adott is. Amikor kiderült, hogy az édesapa elvesztése, az elengedés lesz az előadás témája, az jutott eszembe, milyen nehéz lesz mindezt úgy megfogalmazni, hogy a jóra és a rosszra egyaránt figyelmet fordítsunk. Hiszen azt akartuk, hogy a kertben lévő együtt nevetések is benne legyenek, de a halálról is merjünk beszélni. Nagy feladat volt megtalálni az egyensúlyt, hogy ne boruljon az előadás az egyik vagy a másik irányba, de én leginkább attól féltem, hogy ne legyen túl elemelt a történet, hogy elegendő kapaszkodót hagyjak a nézőknek és ne csak egy belső szellemjárás legyen a darab, hanem valami, amivel valóban lehet azonosulni.
Az Apám ablakából az ég egy ? mondhatni kortárs ? táncszínházi előadás, ugyanakkor bábozás, próza és vetítés is van benne. Mi az oka annak, hogy ennyiféle eszközzel építetted fel?
A különböző síkokat szerettem volna elkülöníteni egymástól. Fontos, hogy ki az, aki visszaemlékezik: hogy ő már felnőtt, de akire visszagondol, az ő maga gyermekként, ugyanakkor ott van a kicsit arctalan apa is. Az volt a célom, hogy ez a három sík elkülönüljön egymástól és követhető legyen, mikor ki után megyünk a történetben. Ezért van az, hogy filmen látható a már felnőtt fiú, aki visszaemlékezik magára, sőt szinte újra megformálja önmagát. Ezért is lett a kisfiú a báb. Az apa pedig azért lett a vörös zakó és került jelenetről jelenetre más férfira, mert így szerettem volna kifejezni az egyetemes apaságot, azt, hogy mindenki édesapa, vagy legalábbis remélhetőleg az lesz egyszer. Úgy éreztem, ha ezt a három síkot elkülönítem, érthetőbb lesz az előadás, és az, hogy kinek a szemszögéből nézzük épp az apát.
Nem véletlenül kerül elő a darabban a báb, hiszen a zenélés előtt bábos voltál. Először bekerültél a debreceni Csokonai Színházba, onnan pedig a Vojtina Bábszínházba. Mit adott neked ez az időszak?
A Csokonai Színházban statisztáltam, de nagyon kevés előadás volt, a szüleim pedig ? bár mindent megtettek értem ? csak csínján tudtak támogatni, ezért muszáj volt keresnem más lehetőséget is. Egy zenész barátom ekkor azt javasolta, hogy menjek be a Vojtina Bábszínházba, mert a bábszínházakba mindig keresnek fiút. És akkor én hősiesen belovagoltam ? fogalmam sem volt róla, hogy életem egyik legfontosabb kézfogása történik meg aznap, és felvesznek a színházba, de így történt, és itt kezdődött el egy tizenhárom évig tartó kaland. Hogy mennyi mindent adott, azt nagyon nehéz összefoglalnom, de amit szavakba tudok önteni, az az, hogy rengeteget tanultam a bábozásról, a bábosságról, a színházon belüli létezésről, az együtt alkotásról. A bábszínház által új közegeket ismertem meg: a magánbábszínházat, az utcaszínházat, a gólyalábasok világát. El is kezdtem gólyalábazni, teljesen belevetettem magam ebbe a világba is. De nagyon sok külföldi utat is köszönhetek a bábszínháznak. Falusi gyermekként sosem álmodtam arról, hogy eljutok a Távol-Keletre és bejárom Európát. Hatalmas ajándék volt látni más országokat, kontinenseket és vinni azt a zászlót, mely a miénk. Akkor tanultam meg, milyen képviselni egy országot, ahogy azt is, milyen nyitott ez a hatalmas világ.
Hogy vezetett innen a zene felé az utad?
Nagyon hosszú ideig dolgoztam úgy, hogy napközben bábszínházaztam, este pedig utaztam gólyalábazni vagy koncertezni, és azt éreztem, az energiám hamar véges lesz. Tudtam: okosan kell döntenem, nehogy azon kapjam magam, mindent csak felszínesen csinálok. Nem akartam csak félig jelen lenni a bábszínházban, a színpadon vagy a koncerten. Úgy döntöttem, a zene az, amivel mélyebben akarok foglalkozni, ezért felköltöztem Budapestre és elkezdtem egy új lemezen dolgozni. Kísérletezésnek, kalandnak indult az egész, de hajtott a kíváncsiság, hogy ha még több energiát fektetek a zenélésbe, mennyit tudok fejlődni és meddig juthatok el. És most itt tartunk: a Budapestre költözésem óta eltelt öt év, és a zene az életem, de iszonyúan izgat, mikor nem hagy majd aludni a színház.
Ha már a zenénél tartunk: nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Szabó Balázs névvel mindenki rögtön összekapcsolja a népzenét. Azért lett a munkásságod szerves része, mert a népi kultúra, a népzene közelségében nőttél fel?
Bizonyos értelemben igen, de nem olyan szorosan, mint az emberek gondolnák. Egy Tetétlen nevű Hajdú-Bihar megyei kis faluban nőttem fel, amely azért nem klasszikus gyűjtési helyszín. A zene édesanyám révén, aki óvónő, került bele a család életébe. Rengeteget énekelt otthon, sok dalt tanított, szóval elég sok minden ragadt rám és a testvéremre. Illetve már gyermekkoromban beírattak a szüleim zongorára, ami nagy lehetőség volt a faluban. Bár mondhatnám, hogy már akkor beleszerettem a zenélésbe, de én inkább focizni mentem volna, úgyhogy nagy házi feladat volt ez számomra. Az első komolyabb kapcsolódásom a zenéhez középiskolás koromban volt, mikor elkezdtem tanulni gitározni, amit nagyon hamar megszerettem, ezért azt mondhatom, hogy ott már valami gyanús volt (nevet). A népzenéhez csak később, 23-24 évesen kerültem igazán közel, aminek hatására elkezdtem furulyázni, kavalozni, fafúvósokon játszani, aztán pedig hegedülni. Szerintem nincs olyan ember a földön, aki ne hallotta volna legalább egyszer életében, hogy ?ha nem kezdtél el kisgyermekként hegedülni, akkor már hiába? ? én is ebben a hitben nőttem fel, de azt éreztem, muszáj, hogy közöm legyen ehhez a hangszerhez. A padlásszobában kezdtem meg tanulmányaimat, egyedül, úgyhogy a népzene adta a kezembe a hegedűt és határozta meg a történetem. A zenei ihletettségem és érdeklődésem viszont nagyon széleskörű, tehát sokféle zenét hallgatva indultam el végül a saját kis utamon.
A széleskörű zenei ihletettség szembeötlő, hiszen a Suhancos nevű zenekarban a rapet és a népzenét ötvöztétek, a Szabó Balázs Bandájában pedig nem tiszta autentikus népzenét játszotok: színesítitek a pop és a rock elemeivel. Nagyon úgy tűnik, hogy ez az ötvözés a te személyiségedből fakad.
Akarva-akaratlanul keverednek nálam a stílusok. Mikor elkezdek dúdolgatni egy új dallamot, a hangszerelést elképzelve azonnal megjelenik az ötvözés ? belegondolok, milyen pimasz lenne így vagy úgy eljátszani. Azt érzem, ha csak pop- vagy rockzenét játszanánk, illetve csak tiszta forrásból származó népzenét muzsikálnánk, hiányérzetem lenne, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ?kiélhetem magam?. Az ötleteim, a dalaim úgy születnek, hogy nem szorít sarokba semmi, azt csinálok, amit akarok, maximum az történhet, hogy senki sem fogja szeretni (nevet). A másik forgatókönyv viszont az, hogy megszületnek a dalok, és lesznek, akik szeretik őket és esetleg kötődnek hozzájuk.
Esetedben az utóbbi forgatókönyv van érvényben.
Ez a szerencsésebb út. Én mindig is szerencsésnek tartottam magam, és nagy ajándéknak tekintem, hogy ennyien kötődnek a dalokhoz, de nem érzem, hogy révbe értem volna. Nem sejtem, mit hoz a jövő zenei, szakmai, színházi szempontból. Mindig más utak, más szelek jönnek.
A népzenét viszont mindig viszed magaddal, a Szabó Balázs Bandája egyre növekvő népszerűségének köszönhetően pedig el is hintetted annak magját a fiatalság körében, hogy a népzene nem ciki.
Hála az égnek viszonylag sok olyan zenekarról beszélhetünk, akik a gyökereinkre tapadva alkotnak zenét. Voltak már előttünk is és utánunk is lesznek, akik nem fogják ezt a gyökeret elengedni, ez pedig nagyon fontos. Jó, hogy a népzene folyamatosan alakul, hogy nem egy múzeumi ereklye, hanem élő, létező, formálódó dolog. Nem lehet tudni, miből lesz népdal, mit fognak majd így hívni. Szeretünk mindent felcímkézni, de a népzene pont olyasmi, amit nem igazán lehet, hiszen már régen is sok minden kötődött hozzá. Ma már nem azt a fajta kötött táncot kíséri, mint régebben, és nem is feltétlenül szükséges, hogy népzenének hívjuk, hiszen ez valahogy annak már egy következő élete. És azt érzem, hogy változik a megítélése is. Nemcsak a táncházi tapasztalatokra gondolok, hanem arra, hogy manapság a népzenét szerető fiatalok is keresik a helyüket a világban. Abban pedig, hogy meg is leljék, segítenek az olyan zenék is, melyek nem rugaszkodnak el teljesen a népi gyökerektől. Az, hogy mi is egy kis sziget vagyunk ebben a kavalkádban, nagyon hálás érzés.
És nagy felelősség. Érzed, érzitek ennek a súlyát?
Van rajtunk valamiféle hátizsák, furcsa nyomás, hogy nem mindegy, mit alkotunk, mert figyelnek minket, odafigyelnek ránk, de ez semmiképpen sem negatív. Szerencsére nem tudjuk, hogy pontosan milyen hatásokat váltunk ki, hiszen, ha tudnánk, egész nap remegne a lábunk (nevet). Persze, hajt a belső vágy is, hogy maradandót írjak, írjunk, és pont a felénk irányuló érdeklődés és figyelem miatt is kötelességünk figyelmesen alkotni. Hogy ez az alkotás mivé válik majd, vagy hogyan rajzolódik tovább a világban, az már nem csak rajtunk múlik. Idős emberként szeretnék majd úgy visszaemlékezni ezekre az évekre és zenékre, hogy azt érzem, mindent megtettem azért, hogy egyedi történet szülessen a maga erényeivel és hibáival. Fiatalon arra vágytam, hogy megtaláljam a saját hangom, a saját zeném, ez, azt hiszem, mára már megtörtént, most azon dolgozom, hogy ezt a muzsikát minél inkább tökéletesítsem, faragjam, csiszoljam, mert mindig van hova fejlődni.
Egyedi, különleges módon alkotsz szöveget. Az irodalom fontos szerepet játszik az életedben és abban, ahogy gondolkozol és dalokat írsz?
Ezt nem is rejtem véka alá, mert beszélni kell arról, hogy olvasni hihetetlen élmény. Az ember könnyen meg tud feledkezni az olvasásról, pedig a belső lényünket táplálja, amelyet semmi más nem tud. Az írott szóból elképzelni egy világot örök varázslat. Ezt nem tovább örökíteni, erre nem felhívni a figyelmet nagy hiba lenne. Az irodalom nekem nagyon fontos inspiráló erő a zenében és a szövegírásban is. Sokszor megtörtént velem, hogy megtetszett valamely vers egyik sora, amelyet aztán hónapokig cipeltem magammal, végül pedig az általa kiváltott érzésekből született meg egy új dal. A szöveg számomra egy nem helyettesíthető szólóhangszer, hiszen az anyanyelvünk által újabb rétegek születnek meg a zenében. Ezért én azt vallom, hogy kell a szöveg és a mondanivaló, mert ez képes tovább álmodoztatni az embert. Ugyanúgy kis zugokba tudja vinni a hallgatót, mint egy síró hegedű.
A saját dalszövegek írása mellett a versmegzenésítés is a munkásságod alapköve.
A versmegzenésítések azért kerültek bele a történetembe, mert részben azokkal indultam el az úton még középiskolás koromban. Megtapasztaltam, mennyivel jobb elénekelni egy verset, mint azt az általam megírt négy sort, amelynek akkor még se eleje, se vége nem volt (nevet). Emellett pedig a versekben felfedeztem olyan tüzet, amelyhez közelebb akartam férni, és úgy éreztem, ha eléneklem őket, kicsit beavatottabbá válok. Ezért indultam a megzenésített versekkel, de azóta sokat kupált az élet, úgyhogy most már ott tartunk, hogy a zenekar dalainak többségét a saját szövegek teszik ki. A verseket azonban nem akarom elhagyni.
Ezért született meg a csendes-ülős Csöndkabát?
Igen. Általában nagyobb koncerttermekben, színháztermekben játszunk Csöndkabátot, amikor is kiegészülünk egy vonósnégyessel és javarészt csak versek vannak. Néhány éve fut és biztos, hogy lesz a jövőben is, mert bőven van vele tervünk. Most azért a fő csapásirányt a saját dalok jelentik, de továbbra is fontosak számomra a versek. A mai napig, ha olvasok egy verset, és az megfog és születik is hozzá zene, azt érzem, hogy meg kell mutatnom másoknak is, hiszen egy csoda, hogy létezik. Így voltam például Grecsó Krisztián verseivel is. Az, hogy vele személyesen is megismerkedhettem és barátságot köthettem, külön ajándék volt és annak bizonyítéka, hogy az irodalom, akárcsak a népzene, nem avítt, hiszen kedvére jár-kel az utcákon.
A koncertjeiteken szinte azonnal szembeötlik, hogy több hangszeren is virtuóz módon játszol. Mi az oka annak, hogy nem kötöttél ki egy adott hangszer mellett? Mindig újabb hangokat szerettél volna megismerni?
Igen, és régebben ez még nagyobb őrület volt nálam. Mindenféle hangszer felkeltette az érdeklődésem, ami csak feltűnt a világzenében, ezért a tetétleni szobámban rengeteg távol-keleti hangszer hever ? lassan akár múzeumot is lehetne nyitni (nevet). Régebben több hangszeren játszottam párhuzamosan, de nem bánom, hogy ez most már nem így van, hiszen mindegyikük szeretné a maga gyakorlási idejét és azt, hogy az ember tényleg úgy vegye kézbe, úgy játsszon rajta, ahogy kell. Ehhez azonban rengeteg idő kell. De hogy miért is tanultam ennyi hangszeren játszani? Olyan őserőt találtam mindegyikben, amelynek szerettem volna a közelébe ülni. Ez az érzés pedig a mai napig elkísér: fontos, hogy olyan muzsikát alkossak, amelyben van tűz, amely mellett meg lehet melegedni.
Úgy veszem ki a szavaidból, hogy ez nem csak kíváncsiság: a megismert hangszerek közel is állnak hozzád.
Számomra minden hangszernek lelke van. Nevet ugyan nem adok nekik, de nagyon fontosak nekem. Kevés hangszert adtam el életem során, ennek pedig az az oka, hogy rendkívüli módon hozzám nőnek. Egy időben foglalkoztatott a gondolat, hogy megtanulok hegedűt készíteni, erre azonban se idő, se energia nincs sajnos. De azért ábrándoztam arról, hogy eltöltök éveket egy műhelyben és elkészítem azt a hangszert, amelyre azt tudom mondani: ?Ez az!?.
Elképzelhetetlennek tartod, hogy ez megtörténjen?
Soha ne mondd, hogy soha! Egyelőre még nem történt meg az a csoda, hogy időt tudok szakítani rá, de sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Nagyon szeretem, hogy egy hangszer képében a fának, a bőrnek új élete születik.
A jövőről szólva: várhatunk lassan egy újabb Szabó Balázs Bandája-albumot?
Több dologgal is készülünk, és biztos, hogy idén több dallal is jelentkezünk majd. Ideje is van és össze is gyűltek, úgyhogy ősszel bemegyünk a fényszobába, hogy előhívjuk őket.
Tóth Eszter
