Első felsőfokú oklevelét az Eötvös Loránd Tudományegyetem pszichológia szakán szerezte. Érdekelte még más terület, vagy már a kezdetekkor is egyértelmű volt az irányvonal?
Rettentő sok minden érdekelt (nevet). Alapvetően etológusnak készültem, ami lényegében az állatok megfigyelésével foglalkozó tudományterület. Tudtam, hogy ehhez biológiát vagy pszichológiát kell tanulnom, de mivel a fiam éppen akkor született meg, így az esti képzés lehetősége miatt az utóbbira esett a választásom. Az a szemléletem egyébként a kezdetek óta megmaradt, hogy sokkal jobb a természetes közegében megismerni valakit és úgy segíteni neki. Végül nem bántam meg ezt az utat, mert úgy gondolom, hogy így sokkal magasabb szinten láthatok bele, hogy mi minden feladata van az élőlényeknek, és leginkább az embernek.
Hogyan tudta összeegyeztetni a tanulást és a folyamatos szakmai képzést a gyermekneveléssel és a munkával?
Először azt hittem, hogy könnyebben fog menni és majd elhelyezkedem olyan területen, ahol már egyből foglalkozhatok is a pszichológiával. Azonban közel sem volt ilyen egyszerű, főleg, ha az embernek nincs ismeretsége. Közben többek között emiatt is át kellett mennem nappali tagozatra, de szerencsére ez gördülékenyen ment, mert az első évet kitűnő eredménnyel végeztem. Persze, nekem másképpen nézett ki az egyetemi élet, mert egyszerre kétféle életmódot is össze kellett egyeztetnem. Engem már kicsit más problémák foglalkoztattak, mint a társaimat (nevet). Mivel én közben gyermeket is neveltem, így nem puszta elméletként tekintettem a tanulnivalóra, hiszen már voltak ilyen irányú tapasztalataim. Láttam, hogy amit tanulunk, annak a gyakorlatban nagy fontossága van.
Kezdetben iskolapszichológusként dolgozott. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott a munka során?
Az iskolapszichológiába akkor kerültem bele, amikor az lényegében elindult. Tehát az első iskolapszichológusok között voltam. Csodálatos volt, hogy mi dolgozhattuk ki, mit is kell csinálnia annak, aki ezzel foglalkozik, óriási szabadságot kaptunk rá. Ez persze felelősség is volt, hiszen senki nem volt előttünk, aki utat mutathatott volna. Porkolábné dr. Balogh Katalin volt akkor a mentorom, aki az iskolapszichológus hálózat kialakításában is nagy szerepet játszott. Úgy gondolom, hogy ez alapozta meg azt az érzésemet, hogy az oktatás olyan stratégiai kérdés, amelyet nem szabad félvállról venni. Ha az iskola nem tudja követni a gyerekek igényét, és felvenni a ritmust a jövő nemzedékének fejlődési irányával, akkor nagy bajba kerülünk.
Milyen korosztállyal foglalkozott?
Egy budaörsi általános iskolában voltam, 2600 gyerekkel körülvéve. Én azzal foglalkoztam, amihez a legjobban értettem, a tanulási zavarokkal. Az elsők között kezdtünk el fejlesztő foglalkozásokat kidolgozni azok számára, akik nehezebben teljesítettek. A hátrányos helyzetű gyerekek között rengeteg kiemelkedő képességűvel találkoztam. Ekkor alakult ki bennem az a kép, hogy értük mindenképpen kell tenni valamit, nehogy elvesszenek. Hasznos muníciót kaptam itt a tehetséggondozást illetően.
A hátrányos helyzetű gyermekek és a tanulási zavarokkal küzdés mellett még milyen problémákkal találkozott? Mennyire fordultak Önhöz bizalommal a diákok?
Amikor rájöttek arra, hogy én tulajdonképpen egy külső közeg vagyok, jobban megnyíltak és szívesen jöttek hozzám. A leginkább a jövőtől való félelem fogalmazódott meg bennük. A pár- és a pályaválasztásra vonatkozó iszonyú bizonytalanság már ebben a korban jelen van. Félnek a döntésektől, mert mindenki azt hangsúlyozza körülöttük, hogy azoknak hatalmas jelentőségük van. Azt láttam rajtuk, hogy amikor sikerült megértetni, hogy az életben vannak újabb és újabb lehetőségek arra, hogy a saját útjukat járják, az hatalmas erőt adott a gyerekeknek.
Néhány évvel később már a Magyar Tehetséggondozó Társaság vezetőségi munkájában is részt vett.
Különösen a sajátos nevelésű igényű tehetségek gondozása érdekelt, akikről nem is feltételezik, mikre lennének képesek. A doktori disszertációmban is azzal foglalkoztam, hogy akik az iskolában nem tudnak teljesíteni, tehetség szempontjából ugyanúgy érintettek, viszont rettenetesen ellátatlanok. Nagy lehetőség rejlik bennük, csak nem elég szabályosak ahhoz, hogy beilleszkedjenek, viszont elég szabálytalanok, hogy valami különlegeset tudjanak létrehozni. Ez keményen sarkallt arra, hogy később a Sajátos Nevelési Igényű Tehetségeket Segítő Tanácsot is megalapítsam. A hálózat azt hivatott támogatni, hogy ha valamit nem tudunk megoldani a saját körünkben, akkor merjünk egymáshoz fordulni és keressünk megoldásokat. Sok szakember együttes munkája az, ami előre visz.
Manapság gyakran használt és divatos fogalom az integráció. Ön hogy látja a kérdést, miként valósulhat meg az integráció a mélységesen hátrányos helyzetű gyermekek körében?
Az integrációval kapcsolatosan nekem külön véleményem van. A fogalom számomra azt jelenti, hogy egy olyan rendszerbe akarjuk a gyerekeket bevonni, amely egyszer már kinyomta őket. Tehát lehetetlent kívánunk mind a rendszertől, mind a gyerekektől. Integrálódni, azaz beilleszkedni iszonyú erőfeszítés. Azt gondolom, hogy nem integrálni kell, hanem XXI. századi szemlélettel észrevenni, hogy a sokféleség érték. Vagyis olyan környezetet szükséges biztosítani, ami a sokféle tanulási móddal és képességgel rendelkezők számára egyaránt hasznosat talál. Ezt úgy hívjuk: inklúzió, avagy beleértés, amely összegyűjti a különböző eltéréseket. Az integráció azért nem működik egyelőre, mert a rendszer ugyanaz, ami volt. Ezek a gyerekek eddig sem profitáltak, viszont kezdenek olyan módszerek kialakulni, amelyek alkalmasak az inklúzióra, mert a különbözőséget és a sokféleséget nem hogy elfogadják, hanem keresik is. A heterogenitás kezelésével hasonlóan jó kompetenciákat érhetünk el. Ilyen például Polgár Judit sakkjátékos módszere, amely a tanítást rendszerbe hozza a gyermekek számára vagy a Hejőkeresztúri Modell.
A legnevesebb hazai egyetemeken tart előadásokat, kurzusokat. Többek között megfordult az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Műszaki Főiskolán, a Szegedi Tudományegyetemen és a Semmelweiss Egyetem Mentálhigiénia Tanszékén. Jelenleg hol tanít?
Most elsősorban az Óbudai Egyetemen, valamint az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán tanítok, de a Szegedi Egyetem pszichológus szakképzésében is részt veszek. Fontosnak tartom, hogy mindenhol legyenek olyan pszichológusok, akik tudnak segíteni az oktatásban. Gyakran kérnek fel speciális kurzusokra, így egészen különböző helyeken taníthatok. Ez megint azt segíti, hogy többféle látásmódot és helyet megismerjek. Tulajdonképpen ennek felismerésében és összeegyeztetésében sikerül előrelépnünk.
Tanárként elsősorban mit szeretne átadni a hallgatóinak?
Van néhány olyan gondolat, amit mindig el szoktam mondani az előadás megkezdése előtt. Például, hogy ?nem kell velem egyetérteni, kizárólag a vizsgán? (nevet). Se előtte, se utána. Órán is lehet vitatkozni, és ez ne csak rám vonatkozzon, mert az a szabály, hogy ?mindenkit hallgass meg, de senkire se hallgassál?. Abban a világban, amikor ennyi információ ér bennünket, a legfontosabb a kritikai gondolkodás. Attól, hogy valaki a katedráról, vagy bármilyen magas székről, posztról mond valamit, az még nem biztos, hogy igaz. De ha még az is, akkor sem biztos, hogy rám vonatkozik. Ez a pedagógiában különösen fontos, hiszen a sokféleség a tanárokat komoly kihívások elé állíthatja. Nekik a meglévő tudásokat kell alkalmazni, de még a legjobbak sem képesek őket teljes mértékben felkészíteni arra, ami ott történik. Óvom őket azoktól, akik azt mondják, hogy csak egyetlen egy megoldás van, az mindig nagyon gyanús.
Az elméleti tudás mellett arra is figyel, hogy diákjai egy kis életrevalóságot is magukba szívjanak.
Azt gondolom, hogy ez a legfontosabb, manapság már sok minden elérhető, és én is úgy csinálom, hogy minden anyagomat szabadon elérhetővé teszem. Így a kutatási anyagokat, teszteket, az egyetemen előadott vetítéseimet, hogy ne csak arról szóljon az előadás, hogy le kell mindent jegyzetelni. Sőt, elsősorban átgondoltatni szeretném a tananyagot. A tanítás együttműködés a tanár és a diák között, ezért fontos a folyamatos, kétirányú kommunikáció. Azt szeretném, ha mindenki úgy tanulna, ahogy majd tanítania kell. Amikor egy tanár úgy tanítja a tanulásmódszertant, hogy diktál, akkor a diákjaitól miért vár el többet? Sohasem az számít, hogy mit tanít az ember, hanem az, hogyan. Én erre fektetek nagy hangsúlyt. Ha a hallgató csak virtuálisan láthatja a módszereket, de nem próbálhatja ki, akkor nincs sok esély arra, hogy hamar és jól fogja tudni alkalmazni.
Jelenleg min dolgozik, milyen kutatásokban van benne?
Sok mindenen, mint általában (nevet). Az egyik kutatásomban éppen azt vizsgáljuk, hogy a szaktanárok hogyan használják a digitális eszközöket, mennyire vált ez az iskola részévé? Milyen területen és miként használják az infokommunikációs eszközöket? Az eredmények nem túl fényesek, de inkább az a lényeg, hogyan lehetne alkalmazni, ami van. Ha a tanárnak rendelkezésre áll egy online tananyag, akkor azt használja, mert segíteni fogja a munkáját. Emellett egy tehetségkapu rendszer kidolgozásán munkálkodunk, ahova online játékokkal kerülhetnek be a diákok. A teljesítményüket pedig szakemberek vizsgálnák, hogy milyen kompetenciákra lenne szükségük. A Templeton Programban már adtunk teszteket a gyakorlásra, így a tanuló tudhatja pontosan, mire kell fölkészülnie. Már régóta nagy vágyam az akadálymentes tanulás és vizsga is. A felsőoktatási rendszer ott ingott meg először, amikor kiderült, hogy már több mint 40 ezer diploma maradt bent nyelvvizsga hiányában. Szomorú, hogy sokan csak tengnek-lengnek emiatt, miközben értéket termelhetnének. Ez iszonyú veszteség. Elsősorban a nyelvtanuláson keresztül szeretnénk olyan vizsgát kidolgozni, amelyet akár a diszlexiások is el tudnak végezni egyenrangú eredménnyel. Sokszor nem azt méri a vizsga, hogy milyen a nyelvtudása a gyermeknek, hanem, hogy tud-e tesztelni. Lehetnének olyan vizsgamódok, amiket megválaszthatnának a tanárok és ezeket kiegészítenénk azzal, amit már most tudunk, hogy lehet úgy tanítani nyelvet, hogy az ne felmentésekbe torkolljon. Bár most még adjuk ki a papírokat a könnyítésekről, de igazából nem felmenteni kéne, hanem megtanítani őket arra, hogyan tudnak hatékonyak lenni, és jól tanulni. Most már az egyetemekre is el kell jusson ez a módszer. A nyelvtanulás csak a jéghegy csúcsa, más területeken is sok probléma van. Sorra buknak ki a diákok, mert nem tudják úgy megtanulni az anyagot, mint annak idején a tanáraik. Hiába adnak fel nekik egy könyvet, ha nem tudnak olyan gyorsan olvasni és gyengébb a szövegértésük. A digitális korszak szülöttei már egészen másképpen tanulnak. Nem butábbak vagy okosabbak, egyszerűen csak eltér az információ feldolgozási módjuk és ezt figyelembe kell venni. Az egyetemek pedig semmit nem változtattak a tanítási módjukon. Tapasztalom, hogy a kollegáim arról panaszkodnak, ?de ezt már tudnia kellene a diáknak, miért nem képes rá?? Na, de ha nem képes? Nem egyről lehet ezt mondani, hanem a fél csoportról? Akkor adjuk meg nekik a tanulási lehetőséget! A legnagyobb baja most a fiataloknak a rendszerben való gondolkodás hiánya, ami korábban jobban megvolt. A kultúra is más volt, sokkal többet olvastak, most már inkább a képi világ került előtérbe. Mozgásokkal van tele a fejünk, videókból szerezzük az információkat. Másra szocializál a környezet és ezt egyáltalán nem követte az oktatás. Azt gondolom, hogy itt a pedagógusképzésben lehetne a legtöbbet elérni, és nem is véletlenül tanítom ezt a legtöbbet. Ha az oktatást meg akarjuk változtatni, akkor nekik kell megmutatni, hogy mennyi lehetőségük van és apró változtatásokkal milyen hatékonyak tudnak lenni. Sokszor a legnehezebb változtatni a sikeres tanárnak, mert már bevált módszerekkel rendelkezik.
Amikor irodalomórán tud valamit a diák, de történelemórán már nem...
Ez egy jó példa a helyzetre. És valljuk be, mennyi mindent tanítanak, amire később nem lesz szükségünk, mégis fontos a rendszerben való gondolkodás, ami korunk nagy hiányossága. A diákok nem tudják összerakni azokat a kis darabokat, amelyeket különböző tantárgyakba szorítanak az iskolában. Pont ezért lenne fontos a területek közelítése, a probléma alapú oktatás. Hasonló példával élve, mint amikor a matematika teremben még tudja a képletet, a kémiában már nem, akkor még fizikailag is elkülönül, és más helyzetben nem tudja elővenni, csak külön erőfeszítéssel. Ezt kéne az oktatásnak segíteni. Nem kell őrült nagy reformokat csinálni, csak alap dolgokat átgondolni. Például az országok megtanulására adhatnak egy algoritmust. Kulcsot és hálót kell adni a gyereknek, nem egy rakás halat (nevet). Éppen elég információ van így is a raktárban.
Nem régen jelölést kapott a Prima Primissima Díj oktatás és köznevelés kategóriájában. Számított rá?
Meglepetés volt, nem számítottam rá, főleg azért mert eléggé eltérően gondolkozom az oktatásról (nevet). Ugyanakkor nagyon örülök neki, mert sok lehetőséget jelent. Valamikor szeptemberben tudtam meg, kicsit később, mint a többiek, mert éppen külföldön voltam egy kutató munkán. Amikor felocsúdtam a meglepetésből, egyből elkezdtem azon gondolkozni, miket valósíthatnék meg belőle, hol lenne a legjobb helye.
Mik a tervei, mire használná fel a nyereményt?
Két út is van, amire szívesen áldoznék és örülnék, ha mások is mellém állnának. Számomra nagyon nyilvánvaló, hogy van egy széles réteg, akik igen nagy bajban vannak, ők pedig a középosztály. Nekik senki sem segít, az a hátrányuk, hogy nincs igazi hátrányuk. Ha van egy gyerek, aki bármilyen szempontból különleges, az nagyon sok pénzbe kerül. Lehet, hogy a szülők ki tudják fizetni a számlát és rendesen öltöztetik őket, de a különleges gyerek ellátása nagy anyagi teher, és őket senki sem segíti. Természetesen továbbra is szükséges figyelni a lemaradókra, de itt is segítségre van szükség. Vannak olyan ellátatlan átütő fejlődésű kisgyerekek is, akik már két-három éves korukban írnak, számolnak, kiolvassák a KRESZ-könyvet, utána angolul és oroszul tanulnak. Az ő fejlesztésük is sok pénzbe kerül, de a programunk már megvan rá. A díj nagy részét erre fogom fordítani, hogy ezt finanszírozzam. Illetve még a robotikában érdekelt tehetségeknek szeretnénk eszközöket beszerezni. Sok zseniális diszlexiás fiatal ezen a területen mutatkozik meg.
