Fő, hogy nincsen boncolás, nem kell belesüppedni az értelmezésbe, mert Frenák Pál könnyedén láttat gondolatokat tánccal, soha nem analizál, inkább ellentétez,
ahogy ezúttal is. Szép és vad, finom és érdes darab ez is. Töredezetten, álomszerűen sejlik fel benne a közös testvéri múlt, a harmonikus androgün létezés, a társbérlet az anyaméhben, ami kényelmetlen is lehet, a homoerotikus incesztus lehellete, és a kitörni vágyás, az önállóság nehézségei. Lassú- és vad zene váltja egymást, komoly muzsika, tengerparti sirály ricsaj, és a legvadabb, fémes techno-zene, nyugodtabb szinkrontáncok, majd ideges, vibráló szólók, néha bábozás. A gyermekkor játszótereit, és a szájber-korszakot egyszerre idéző fém-plexi hintától a betonfalig és a dobhártya-szaggató techno zenéig minden megtalálható itt egy helyen, ami a nagyvárosi ikongyűjteményhez kell, urbánus díszletek között zajlik az elmagányosodott ikerpár története.
Egyébként a 2006-os MIL AN című szólót gondolta tovább ebben a darabjában Frenák. Annak az volt a szexepilje, hogy Várnagy Kristóf hipertáncos, egy embernagyságú, fehér, bauhaus bábuval vitte végig a jól felépített darabot.
A tánc nem egyenletes, Major visszafogottabb, de technikás, feszült, szúrós az egész, a gólyalábas bábosnak jut egy kis kívülállóság, amitől a "mindent mozgató" szerepe is felsejlik a színpadon. A Nemzeti Táncszínház tere viszont lefojtja, klausztrofóbbá teszi ezt az amúgy sem szellősnek szánt darabot, talán az óriási ventillátor képe és a nézőtér felé sodró szele old ezen egy kicsit. A vadul görkorcsolyázó, fehérre meszelt fejű alakok nagyokat fékeznek a széleken, és az alig mozdulós, vibrálós test-párbeszédeknek is egész más értelmet ad ez beszorított közeg.