A 2013-as Ünnepi Könyvhétre új könyve jelenik meg, Nincstelenek címmel. Mikor kezdte el írni, meddig tartott a munkafolyamat?
Édesapám halála után megértettem, mi az árvaság. Mindaddig az ember gyerek, amíg él legalább egy szülője. Gyerekkoromban megfogadtam, hogy nem beszélek arról, ami abban a faluban történt, ahol az első kilenc évemet töltöttem. Ezt betartottam sokáig, de apám halála után nem volt többé miért fenntartani ezt a fogadalmamat. A fogadalom miatta volt, hiszen őt alázták meg legjobban, én csak szemérmetlen tanúja voltam annak, vétlen áldozata, és megszeppent tanú, mert láttam az apámat, az én retteget, félt és mégis szeretett apámat sírni, megalázottnak, senkinek, összetörtnek lenni. A gyerek összezavarodik, ha azt érzi meg, hogy a számára, a családja számára biztonságot adó apa egyszeriben senki lesz, kiszolgáltatott, szánni való senki. Összeomlik és megrendül minden. Így jártam akkor én is. Valami szemérmetlenségbe láttam bele, amit el kellett takarni, hallgatni róla, amíg élt. Az utolsó éveiben újra a megalázott, összetört, kifosztott embert láttam, akiben ? és ez nyomasztó felismerés volt ? egyre inkább magamra ismertem. Szorongva ismertem fel magamat benne, és mióta nincs, már elmondhatom azt, amit az ő méltósága és szemérme megóvása érdekében nem tehettem. Ezért fogadtam meg, hogy nem beszélek arról a megaláztatásról, ami ott ért bennünket. Mindig elkezdtem és félretettem, mert kerestem a hangot, a formát, a nyelvet és a szerkezetet, amelyen erről beszélni lehet. Két éve már elkészült, de félre tettem, időm se volt vele foglalkozni, erőm se. Aztán a múlt nyáron újra elővettem és végre lezártam.
A kötet középpontjában egy szatmári kisfalu lakosainak élete áll. Miért döntött úgy, hogy ezt a témát dolgozza fel?
Ez a könyv olyan fikció, amelyben majd minden valóságos. Az egész azonban mégsem az, mert kitaláció. Az emlékezet, az emlékezet elbeszélhetősége jelentette az egyik legnehezebb feladatot, mert nem történetet mond el, hanem egy hangulatot akar a szöveg megmutatni. Egy gyerek szorongását, félelmeit, bizonytalanságát, kiszolgáltatottságát. A gyerekek a legkiszolgáltatottabbak, mert semmin sem tudnak változtatni, csak szoronganak. A hatvanas évek végének hangulatát, egy átmeneti időszakot. Ma már tudom, akkor eltűnőben volt egy világ, a magyar falu, a paraszti világ. De az új világ még csak az új nemzedék és egy erőszakos kisebbség lelkében létezett. A hetvenes években nem történt semmi, azt mondta Örkény is, és emlékem szerint tényleg valami végtelen sivárság volt, rekkenő nyarak, moccanatlan végvidék az egész évtized. Az örökkévalóság érzésével, hogy mindig ez lesz. Tébolyító érzés volt. Az önpusztító ünneplés, a hazugság és a sunyi hallgatás, a lefojtott gyűlölet parázslása volt ez az idő, emlékezetem szerint. A jövő iszonyatos pazarlása. A napokig tartó lagzik, a névnapolások, születésnapolások, a rántott hús mértéktelen fogyasztása. A hetvenes évek már a bomlás ideje volt. Undorító időszak. Engem azonban a hatvanas évek vége, az átmenet érdekelt. A családok eltűnő emlékezete, a falusi emlékezet elbeszéléseinek felszámolódása. A tévé előtti időben a felnőttek folyton beszéltek, újra és újra elmondták a történeteket, és kiforrtak ezek is, mint a must, a bödönben a méz, vagy a seb. Az öregek el tudták mondani az életüket. El is mondták, mindig, mindenkinek, akivel találkoztak. Ezek a formák tűntek el. Amit a könyvben elmondok, nem ennek az ismétlésnek a jegyében íródott, hanem a mai tudásomon szűrődnek át. De hát minden beszéd sok felesleggel dolgozik.
Elsősorban lírikusként tartják számon, de írt már drámákat is, most pedig prózakötete jelenik meg. Hogy érzi? A szépirodalmat tekintve melyik műfajban tudja a legadekvátabban kifejezni magát?
A szépírás műfajai közül leginkább a lírához értek. Mindent ezen keresztül tudok megközelíteni, és minden más, amivel kísérleteztem, azok is alapvetően a líra logikájára, srófjára járnak. De minden téma más nyelvet és formát keres magának. Én pedig kísérletező és kutató alkat vagyok. Az írás, mármint a szépírás számomra épp úgy a kutatás eszköze, ahogy az irodalomtudósi munka terepe és műfajai is. A nyelv érdekel, a nyelv működése, az irodalom nevű beszédmód határai és lehetőségei. A prózapoétika a lírapoétikából táplálkozik. Egy regény olyan, mint egy hosszan kitartott vers. A próza inkább körülírás. Mindig azt a formát kell választani, úgy hiszem, amelyet az szeretne. De mindig lírikus vagyok, mert csak úgy tudok látni. Minden író költő, csak ezt újabban nem szeretik mondani, mert a költők nálunk jobbára kellemetlen alakok voltak, mint például Petőfi.
Vissza-visszatérő témaként foglalkozik az elszegényedett, társadalom peremére szoruló emberekkel. Mit sugall az új könyv példaértéke? Van remény számukra a felkapaszkodásra?
Származásom kötelez erre. Mélyről jövök. Tömegek vannak, akiknek nem osztanak lapot. Abban a hangulatban éltünk, olyan családban nőttem fel, ahol azt érezte és tudta mindenki, hogy mi nem számítunk. Kiszolgáltatottak vagyunk. A magunkfajtának a Kádár-korban sem volt hova fordulni, ha a gyereket az iskolában megalázták. Nekem meg kellett hamar tanulnom, hogy a téeszelnök és a tanácselnök fia mellett csak akkor kaphatok hármast, ahogy ők is, ha ötösre teljesítek. De hármast kaptam, mert nem kaphattam jobbat náluk. Ezt akkor meg kellett tanulnom. Azért írok a szegénységről, mert a szegénységnél nincs unalmasabb. Tar Sándor mindig ugyanarról írt, mondták. Kihívás úgy írni róla, hogy ne fulladjon érdektelenségbe és ne tűnjék romantikus érzelgősségnek. És mert folyamatos romlást látok abban, ahogy a szegényekkel bánnak, legyenek azok cigányok vagy magyarok. És mert onnan, ahonnan jövök, ma már aligha tudnék kilábalni. Ettől pedig elfacsarodik a szívem és felzaklat.
Barna Péter
