A rettegett fekete autó, egy igazi Pobjeda gördül a porondszínház közepére a múltból, nyitányként; szimbolikusan mintegy előrevetítve a fenyegetettséget, amelyre a lázadók vagy másként gondolkodók számíthatnak. Hiszen maga a búsképű lovag, a megállíthatatlan szélmalomharcos sem más, mint Cervantes börtönben fogant, örökérvényű hőse, aki köré (láz)álmai vetítenek fénylő világot a valóság kopársága helyett, és aki saját maga által kijelölt útján halad, fittyet hányva a társadalom elvárásaira. Olyan nemes lelkű figura, akinek még van hite, aki képes másként látni ezt a világot, de akit kitaszít, vagy legjobb esetben is megvet, esetleg ép elméjét kétségbe vonva megbélyegez a közösség, amelyben él. Minden kornak megvannak a maga Don Quijote-éi, erre a fontos felismerésre helyezi - többek között - a hangsúlyt Fekete Péter, az előadás rendezője. Szereplőválasztása telitalálat; Cserna Antal nem csak külső adottságaiban tökéletesen hiteles Don Quijote, hanem játéka magával ragadó, a színész mintha magába szívná a Cervantes-i sorokat és üzeneteket, saját személyiségével egybeforr a karakter. Az énekszámai olykor technikailag bizonytalanul kezdődnek, de a refrén minden alkalommal kinyílik és a nagy belső erőtől élettelivé válik. A legjobb énekesi teljesítménnyel ezúttal a tavalyi Aida, a mostani Antonia, Gubik Petra rukkol elő, de nyomában közvetlenül - a karakternek megfelelően - sokrétű színészi megformálással arató Lapis Erika jár, Aldonza/Dulcinea szerepében. A Sancho-t játszó Csomós Lajos nem túl szerencsés a dalok tekintetében ezzel a musicallel, mert nincs igazán jó nótája a karakternek. Emlékezetes azonban az a capellában előadott dala, amelyben Dulcinea részére közvetíti a La Mancha lovagjának szerelmes sorait. A Padre szerepében feltűnő Gulyás Attila szerepe ugyan egysíkú, fejlődésre alkalmatlan, a színész hangi adottságai azonban meggyőzőek.
A kellékekkel és szereplőkkel telített színpadi látvány és a különböző korok közti kontaktus megteremtői a Cervantes ládájából előbújó artisták, akik nemcsak a nézők szórakoztatását szolgálják, hanem erős kohéziós erővel is bírnak - összefogják a darab egészét. A mutatványosok mellett a látványhoz komolyan hozzájárul a természetes mozgásokra épülő koreográfia, mint például a falra felkúszó Aldonzát ölelő, falból kinyúló kezek látványa. Igaz, időnként hiányzik egy-egy nagyobb formátumú, forró spanyol paso doble vagy flamenco-betét.
A direktor-rendező egyébként maga is idealista. Hisz a darabban, joggal hisz társulatában és hisz abban, hogy egy majd' ötven éves musicalen keresztül képes megmutatni három korszak - Cervantes kora, az ötvenes évek és napjaink Magyarországának - egybecsengéseit. Merészen vállalja elmúlt korok kritikáját és érzékenyen reflektál mai valóságunkra is. Megtalálja azokat az elemeket, amelyeket Dale Wassermann szövegei nem tartalmaznak, az egyik ilyen a kilakoltatás fájdalmas pillanata, mellyel nem csak az ötvenes évek ÁVÓ-tól rettegő nemzedéke tapasztalhatott meg, hanem a mai társadalom is.
A merész anakronizmus, a percenként váltakozó, bravúrosabbnál bravúrosabb és rengeteg hibalehetőséget magában hordozó szcenikai megoldások, az artisták állandó jelenléte, akár zavaróak is lehetnének, de Fekete Péternek sikerül a kezében tartani a gyeplőt; jól mozgatja a szálakat mind színpadképben, mind színészvezetésben és jelenetkezelésben is; az arányok nem csúsznak meg, csak egy-két helyen, de jelentéktelen mértékben. Fogadjuk el ettől a társulattól, hogy a hit mindennél fontosabb és az idealisták csillaga sohasem áldozhat le, mert ahogyan Don Quijote de La Macha mondja: "Az életet nem olyannak kell elfogadni, amilyen, hanem amilyen lehetne."
