Menj fel a második emeletre, majd keresd az ötös ajtót. Egy baráti társaságot, egy új családot, egy szakmai közösséget találsz egy lakáson belül, ami bárhol lehet. Mégis konkrét helyről van szó, egy otthonról, ami egyszerre intim belső tér, munkaállomás, műterem. Ahol nem tudhatod, hogy a konyhába a kávé kotyogására vagy különös barkácshangokra mész ki.
A csoportos kiállítás a közös élményeken, az összekötő szálakon és egy búcsún alapszik: mindhárom művész Szegedről származik, ahonnan eltérő időintervallumokban költöztek Pécsre művészeti tanulmányokat folytatni, itt pedig a véletlen összesodorta őket lakótársakként. Hasonló látványvilágból és élményekből táplálkoznak, közös szeretetük a népi kultúrában, főleg a népzenében gyökerezik. A világjárvány okozta bezártságot is érzelmi biztonságban vészelték át, előnyükre fordítva a helyzetet, így alkottak meg egy saját installálású tárlatot. Ugyanakkor a lakáskiállítás dokumentálása egyben egy közös korszak lezárását is jelenti.
Az online megtekinthető kiállításon ebbe az elmúlt, többszörösen fiktív térré alakult lakásbelsőbe enged betekintést a három művész. Leginkább viseletként lehet értelmezni műveiket, amelyek ruhákká lényegültek át. Rásimulnak alkotójukra, a lakás falaira, rácsavarodnak a gázórára, megtelepszenek az előszobabútor polcain, fogasain, de még a lakásból is kikúsznak, hogy bekebelezzék a lépcsőházat. Eggyé váltak hordozóikkal, ezzel tükrözik magukat a művészeket, a gondolatvilágukat, kötődésüket az emberi kapcsolatokhoz, mindennek a szöveteként pedig a mitológia és a hagyományhoz fűződő viszonyuk szolgál, a színek kavargó, változó erősségétől kísérve.
Csatlós Asztrid formarendszere a szülőfalujában található Kádár-kockákból és a balkáni szocialista építészetből táplálkozik.
A rácsszerkezet mégsem áll meg itt, hanem továbbhalad a vallási és kulturális szimbólumokig, egészen annak gyökeréig, a vizuális percepciónkhoz. A rengeteg négyzet mindent elfed és kitakar, miközben elérhetetlen közelséget sugall. A tudatos, vizsgálódó-vibráló komplementer színhasználatot bontja tovább a tárlat egy-egy napperzselte vagy éppen pasztelles neonszínmezővel batikolt képe, és sejteti a lakóközösség egymásra hatásának mélységét.
Dankó Boglárka a járvány első hulláma alatt talált vissza rekreációsan a festészettől a textil világához, akaratlanul is merítve a családi hagyományból és a népi kultúra összefonódásából.
Textilmunkáit a koronavírus kezdetben végeláthatatlan napjaikor kezdte el, és mára sorozattá nőtte ki magát. Az alkotások különféle mitológiákhoz és mesebeli lényekhez kötődnek, harci jelenetek köszönnek vissza rajtuk. Ugyanakkor a puha, burjánzó anyagkeretek szinte csapdába ejtik ezeket a létformákat, megszelídíti őket a pasztell és élénk színek harmonikus vibrációjában, létrehozva számukra egy biztonságos, kiterjedt belső univerzumot.
Zombori Dóra szintén kutatja a mitológiai történeteket, színhasználatára mindig is a pulzálás, az előtérbe hozás és megvilágítás volt jellemző.
A kiállításon látható Téltemetők című új festménysorozata pontosan ezt erősíti neon színeivel, misztikusan fekete égboltjával, ahol az el- és kitakaró, mégis mindent megmutató busó maszkok mögött női energiák rejlenek. Zombori művei a nemek viszonyát is megkérdőjelezik. Milyen kapcsolódási pontok fedezhetők fel ma nőként a maszkulin hagyományokban? Miért is ne űzhetné el a telet egy nő?
A kiállítás megnyitója ezen a linken hallgatható vissza.
