A MANK Galériában látható, 2057 – Személyes utópiák című kiállításon a 35 év alatti művészgeneráció osztja meg a látogatókkal a jövőt illető meglátásait és érzéseit. A mediálisan, azaz a közvetítő eszköz szempontjából is sokszínű anyagban egyaránt találunk utópisztikus és disztópikus hangvételű alkotásokat. A kiállítás koncepciójáról, a művek által felvetett gondolatokról a kurátort, Sipos Tündét kérdeztük.
Miért 2057 lett a kiállítás címe?
A pályázatot 35 éven aluli művészek számára írtuk ki, a címválasztás innen ered. A 2057 olyan évszám, amelynek eléréséhez pontosan annyi időnek kell eltelnie, mint amennyit a pályázók születésük óta már megérhettek. Izgalmas, mert belátható időtávon belül van. Akkor leszünk a hatvanas éveinkben, amikről még képesek vagyunk víziókat megfogalmazni. A jövőkutatók sorsfordítónak gondolják a 2050-es éveket, amikor a környezeti és társadalmi folyamatok radikális pontra érnek majd, és ez döntő hatással lesz a civilizációra.
Százhúsz pályamunka érkezett be. Mik voltak az anyagról az első benyomásaid?
Kimagasló és jól értékelhető munkák érkeztek be, ami hálás kurátori feladatot jelentett. Sok olyan művész pályázott továbbá, aki épp most szakdolgozik vagy néhány éve végzett, ami mutatja, hogy az alkotók számára jó lehetőség, hogy a MANK szentendrei galériájában már a pályájuk elején csoportos kiállításon mutathatják meg magukat.
Szembeötlő volt, hogy egyértelműen kirajzolódtak tematikus blokkok, amelyek a kiállítás vázát is adják. A művek egy része környezetvédelmi kérdésekre reflektált, mások a digitalizáció, így a robotika, a kiterjesztett valóság és a mediális változások problematikáját érintették. A harmadik csoportjuk a társadalmi-gazdasági mozgásokra reagált, a negyedik pedig azokról a személyes terekről szólt, ahol jelenleg is a mindennapjainkat éljük.
Hogyan kezdtél válogatni a sok pályamunka közül?
Első lépésként kvalitás és téma szerint. Minden pályázaton óhatatlanul szerepelnek olyan munkák, amelyek csak távolról érintik a kiírást, és mivel most sok érkezett be, első körben azokat válogattam be, amelyeket szorosan reflektálnak rá.
Aztán elkezdtem kiállításban gondolkodni, és olyan műveket összefűzni, amelyek párbeszédbe tudnak lépni egymással. A cél az volt, hogy a kiállított művek komplex diskurzusokat folytassanak, amelyek inspirálhatják a nézőt.
Túl sok munka nem kerülhetett a térbe, de egy ilyen pályázat sohasem hiábavaló, hiszen rálátásom lett korábban kevéssé ismert fiatal alkotókra vagy művekre, akiket és amelyeket későbbi kiállítások alkalmával is figyelembe tudok venni. Egy kiírásra jelentkezni azért is jó, mert ilyenkor az alkotó kurátorok, szakemberek, művészettörténészek látókörébe kerül, és mivel a MANK kiemelt célja a fiatal alkotók támogatása, mindenképpen hasznos, ha pályakezdő művészek portfóliói kerülnek be hozzánk.
23 művész munkája látható a kiállításon. Milyen attitűd alapján gondolkodnak ők a jövőről?
A kiállítás alcíme, a Személyes utópiák megadja az alaphangulatot: alapvetően pozitív végkimenetelű műveket előfeltételez. A kiállításon sok utópisztikus mű látható, amelyek olykor groteszk felhanggal vagy némi humorral közelítenek a jövőhöz. Ugyanakkor a másik oldal is képviselteti magát: a munkák egy részének negatív a jövőképe, disztópikus világot vizionál. Ilyen például Kovács Máté Metamorphosis VIII – Blood in the Snow című porcelánszobra, ami a túlnépesedésre reflektál, és azt a kérdést feszegeti, hogy vajon az emberiség felismeri-e a terjeszkedésének határait. Tekinthetjük disztópikusnak Tóth Xénia Emberi chip című szobrát is, ami rámutat: az, hogy csipekben tároljuk a személyes adatainkat, egyáltalán nem álom többé.
Az elmúlással és a halállal is foglalkoztak a pályázók, és a kiállítók között is láthatunk egy-egy olyan munkát, ami erre a kérdéskörre reflektál. Hartyándi Flóra Metamorphosis című objektje például ősi temetkezési szokásból inspirálódva alkotta meg művét, amelyen a testét egy erdő közepén álló fába helyezteti, hogy eggyé váljon vele.
Meglepő volt, hogy a pályázatok között egyetlenegy olyan munka sem szerepelt, amely az időskorhoz kapcsolódó gondolatokat vette volna elő. Pedig a felvetett évszám alapján evidensnek tűnt, hogy ez a téma is megjelenhet a beérkezett anyagban.
Ha a beérkezett pályázatokat nézzük, inkább optimisták vagy pesszimisták a mai alkotók?
Egyértelműen az utópisztikus hozzáállás volt hangsúlyosabb, ami a kiírásnak is köszönhető. És főleg a természettel kapcsolatos témák voltak túlsúlyban. Ám mivel tavaly rendeztük meg A növények ereje című nemzetközi kiállítást, azt szerettem volna, hogy most más fontos témák is helyet kapjanak.
A művészek pusztán tematizálják a problémákat vagy megoldási javaslatokat is kínálnak?
Vannak megoldásokra irányuló fókuszok, főleg ami az anyaghasználatot illeti. Csonka Veronika a mesterséges növénytermesztés alternatíváját vázolja a munkájával. Balogh Kristóf József installációja pedig olyan újfajta tárgyakat vizionál, amelyek a jövőben velünk lehetnek a hétköznapokban.
Néhány munka a személyes tereink és a kapcsolataink változását tematizálja. Hogyan teszik ezt?
Dovák Melinda videója a pandémia idején készült: végigpásztázza a szobát, amibe bezárva él, és sorra veszi a személyes tárgyait. Nagyon érdekes Sibitka Anna festménysorozata is, amelynek az az állítása, hogy a belső tereink nem, csak a hozzáállásunk az, ami változik. A személyes tér jellege nem a külső hatásoktól, hanem a személyünktől függ.
Hogyan változtatja meg a képalkotást a technológia fejlődése?
Forradalom közepén vagyunk. Világosan látszik, hogy a digitalitás, a technológia megváltoztatja a képalkotást. De nem elrontja, hanem kitágítja a lehetőségeket, és még inkább teret enged a kreatív kísérletezésnek. Kármán Dániel festményei jó példák erre, ahogy Birkás Mona műve is, amely kiterjesztett valóságot hoz létre. Kádár Emese szőttesei, amelyek most installációban jelennek meg a kiállítótérben, a flopit mint hordozót és mint esztétikai tárgyat állítják középpontba. Ezek a munkák rámutatnak: a technológiai fejlődés olyan gyors, hogy a tárgyaink nagyon hamar elavulttá válnak vagy funkciójukat vesztik.
A társadalmi-gazdasági változásokra hogyan reflektálnak az alkotások?
Kuzma Eszter három elemből álló installációja jó példa erre. Az értékek devalválódását mutatja, a gondolataink érvényességét kérdőjelezi meg. A képernyőn futó vibráló szöveg kimondja, hogy ne legyenek illúzióink a jövőnkkel kapcsolatban. A felirat azzal szembesít, hogy a mai képáradatban, az álhírek dömpingjében mennyire fontos tisztában lennünk magunkkal és a valódi értékekkel, hogy ne csak sodródjunk a tömeggel. Az installáció harmadik eleme, a pénzkupac pedig a kapitalizmus válságát jelzi, és azon gondolkodtat el, hogy a bankjegyek mennyiben jelentik a szabadságunk kulcsát.
Sokszínű a kiállítás műfaji szempontból. Tudatosan törekedtél erre vagy a beérkező anyag irányított?
A pályázatok is nagyon változatosak voltak. Nagy számban szerepeltek köztük installációk és kísérleti munkák, és ezt szerettem volna a kiállításban is láttatni. Kevesebb az olaj-vászon kép, és sokkal több a digitális munka meg az installáció.
A klasszikus táblaképnek befellegzett?
Szerintem mindig érvényes lesz, és nem fog eltűnni, de az tény, hogy a digitális jelenségek erősen hatnak az anyaghasználatra. Kocsis Gergely Fapados űrutazás című objektjei, amelyek újrahasznosított alapanyagokból készültek, felteszik a kérdést: a művészek bizonyos nyersanyagok eltűnésével mennyire lesznek rászorulva arra, hogy újragondolják az anyaghasználatukat. De nem hiszem, hogy lesz olyan idő, amikor elszakadnánk a materiális dolgoktól vagy megszűnne a klasszikus festményekhez való kötődésünk.
Hogyan jelenik meg a kiállításon az interaktivitás?
Itt most inkább gondolatébresztő munkák szerepelnek, az interakció intellektuális síkon zajlik az alkotók és a látogatók között. Mivel a művek olyan víziókat mutatnak fel, amelyek még az életünkben valósággá válhatnak, óhatatlanul is elgondolkodtatnak azon, milyen lesz a jövőnk.
Van-e a jövője a művészetnek?
A művészetnek már régóta nem a puszta gyönyörködtetés a célja: bekapcsolja az intellektualitást is, és rávilágít bizonyos jelenségekre. Az igazságot kutatja és próbálja megjeleníteni. Az információáradat és a gyorsan változó világ miatt ezt még nehezebb lesz megtalálni. Úgy gondolom, ebben fog segíteni: iránymutatás lesz a művészet.
Fotó: MANK/Csákvári Zsigmond
