Vannak olyan könyvek, amikről pontosan tudjuk, hogy szükségünk van rájuk, mert – mondjuk – az alapműveltséghez tartoznak, és vannak olyanok, amik nélkül simán végig lehet élni egy életet, csak épp nem érdemes. Amikor egy barátom lakásában a kezembe került Neszlár kötete, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a második kategóriába tartozik. Azonban ez nem az a könyv, amiért bemész a könyvesboltba, és szépen megveszed magadnak. Nem is az, amit kölcsönkérsz, hogy aztán olvasás után visszaadd. Ez az a könyv, ami kizárólag ajándékba adható és kapható, és – ha már megvan – használati tárgyként kell őrizni, lehetőleg az idők végezetéig. Fontos, hogy mindig kéznél legyen.
Hiszen Neszlár kötete sokkal inkább egy gesztus, egy baráti útmutatás, mintsem klasszikus értelemben vett olvasmány – ezért nem is lehet úgy kezelni.
Na de ahelyett, hogy további rébuszokkal fárasztanám az olvasót, áttérek a miértekre és a mertekre.
Adott egy futó, aki valójában legalább annyira író, mint futó, és – mint a könyv elején kiderül – a kettőt egyszerre kezdi újra egy hosszabb szünet után. A koncepció egyszerű: minden lefutott kilométer után lejegyez egy mondatot. Az egymáshoz látszólag nem kapcsolódó sorok eleinte a futás fizikai és mentális tényéből indulnak ki („Érzed, hogy talán görcsölni fog a lábad, enyhe pánikba esel.”), de ahogy halad az idő, és haladnak a kilométerek, egyre szélesebbé válik Neszlár perspektívája.
„Minden a futással kezdődött; írni kezdtem a kilométereket, aztán az edzések után egy-két mondatot is: futás közben összefutni valakivel; belefutni a pofonba.
Amikor közeledtem az 1000 kilométerhez, akkor határoztam el, hogy ezermondatos lesz,
de gyorsabban futottam, mint írtam, ezért ezeregyszáz-tizenegyre kellett növelnem, hogy utolérjem magam” – írta a kötet elején.
Neszlár könyve végül a kísérleti próza besorolást kapta, hiszen úgy kerekedik belőle koherens egész, hogy nincs konkrét történetszál. Az író nem egy gondosan megszerkesztett és átgondolt sztorit ad a kezünkbe, hanem valami olyat, amit végigolvasva vele együtt léphetünk, vele együtt figyelhetjük meg a külső és a belső világ alakulását.
Neszlár nem gondolkodik, nem szerkeszt, egyszerűen csak ír: leltárt készít mindarról, ami felmerül benne a bizonyos 1111 alatt.
Megfigyelések a test határairól, a város történéseiről, emlékek régből és közelmúltból, impressziók, bennragadt mondatok – olyan jelentéktelennek tűnő pillanatok ezek, amik egy teljes személyiség kis puzzle darabkáit adják.
Ezeket olvasva…
280. Egyszerre tudni lenni magabiztosnak és kétkedőnek.
281. Érezni a sebes szívverést, lassan nyugodni meg a tudattól, hogy mindenki kijutott a veszélyzónából.
282. Nem venni észre, hogy az ajándék mennyire hamis és megalázó.
283. Elhitetni velem, hogy nem skalp vagyok, vagyis hogy nem ennyire egyszerű a helyzet.
284. Előbb olvashatóan, utána írjam csak alá.
285. Megszédülni az utcán, nekidőlni a falnak, előttem kilenc mentős másokkal foglalkozik.
286. Majd megkérdezni a szerelmemtől, mi az az NLÁ.
287. A világ legjobb citromos teáját csinálni, amikor lázas vagyok.
288. Nézni az utcát, ahol laknak a napjaid; látni a kis kávézót, amiről mindig mesélsz.
289. Mondani, hogy jó nálam, és hogy holnap, azaz ma is itt alszol.
…érted, mire gondolok?
Ahogy olvasom, az az érzésem támad, hogy Neszlár akaratlanul tartja fenn a látszatot, hogy minden, amit leírt, összefüggéstelen és tőle idegen, azonban – ha a teljes kötetet egyben szemléljük – ezt már nem hisszük el neki. Úgy képzelem, erre talán ő is utólag döbbent rá. Az első 250-nél még bedőlünk a személytelenségnek, de az 500-nál már felsejlik valamiféle karakterrajz, az 1000. kilométer átlépésekor pedig már ismerni vélem az írót. Pedig megtévesztő módon azt „állítja”, ő bárki lehetne: akár az ács nevelt fia is.
De vajon ugyanazokat a részleteket, gondolatokat jegyezné fel a szomszéd gyereke, az ács nevelt fia, a tanító néni, a tél, mint Neszlár? Kötve hiszem.
Ez a kötet remek példája annak, hogy amit látsz vagy érzékelsz a világból, az te magad vagy.
Olyannyira, hogy az olvasó automatikusan elkezd hasonlóan működni Neszlárhoz. Megmosolyogtatott, amikor konstaláltam, hogy az olvasás időtartama alatt magam is pragmatikus kijelentésekkel kísértem a körülöttem történő dolgokat, és a kötet által kínált nézőpontokat is belehúztam a saját világképembe. És úgy sejtem, ezzel nem vagyok egyedül. Az ács nevelt fiát bárki megírhatná, de közben meg senki sem, és ez benne a gyönyörű.
Nyitókép: Shutterstock/Libri/Usa Pakaranodom
