Vannak olyan könyvek, amikről pontosan tudjuk, hogy szükségünk van rájuk, mert – mondjuk – az alapműveltséghez tartoznak, és vannak olyanok, amik nélkül simán végig lehet élni egy életet, csak épp nem érdemes. Amikor egy barátom lakásában a kezembe került Neszlár kötete, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a második kategóriába tartozik. Azonban ez nem az a könyv, amiért bemész a könyvesboltba, és szépen megveszed magadnak. Nem is az, amit kölcsönkérsz, hogy aztán olvasás után visszaadd. Ez az a könyv, ami kizárólag ajándékba adható és kapható, és – ha már megvan – használati tárgyként kell őrizni, lehetőleg az idők végezetéig. Fontos, hogy mindig kéznél legyen.
Hiszen Neszlár kötete sokkal inkább egy gesztus, egy baráti útmutatás, mintsem klasszikus értelemben vett olvasmány – ezért nem is lehet úgy kezelni.
Na de ahelyett, hogy további rébuszokkal fárasztanám az olvasót, áttérek a miértekre és a mertekre.
Adott egy futó, aki valójában legalább annyira író, mint futó, és – mint a könyv elején kiderül – a kettőt egyszerre kezdi újra egy hosszabb szünet után. A koncepció egyszerű: minden lefutott kilométer után lejegyez egy mondatot. Az egymáshoz látszólag nem kapcsolódó sorok eleinte a futás fizikai és mentális tényéből indulnak ki („Érzed, hogy talán görcsölni fog a lábad, enyhe pánikba esel.”), de ahogy halad az idő, és haladnak a kilométerek, egyre szélesebbé válik Neszlár perspektívája.
„Minden a futással kezdődött; írni kezdtem a kilométereket, aztán az edzések után egy-két mondatot is: futás közben összefutni valakivel; belefutni a pofonba.
Amikor közeledtem az 1000 kilométerhez, akkor határoztam el, hogy ezermondatos lesz,
de gyorsabban futottam, mint írtam, ezért ezeregyszáz-tizenegyre kellett növelnem, hogy utolérjem magam” – írta a kötet elején.
Neszlár könyve végül a kísérleti próza besorolást kapta, hiszen úgy kerekedik belőle koherens egész, hogy nincs konkrét történetszál. Az író nem egy gondosan megszerkesztett és átgondolt sztorit ad a kezünkbe, hanem valami olyat, amit végigolvasva vele együtt léphetünk, vele együtt figyelhetjük meg a külső és a belső világ alakulását.
Neszlár nem gondolkodik, nem szerkeszt, egyszerűen csak ír: leltárt készít mindarról, ami felmerül benne a bizonyos 1111 alatt.
Megfigyelések a test határairól, a város történéseiről, emlékek régből és közelmúltból, impressziók, bennragadt mondatok – olyan jelentéktelennek tűnő pillanatok ezek, amik egy teljes személyiség kis puzzle darabkáit adják.
Ezeket olvasva…
| 280. Egyszerre tudni lenni magabiztosnak és kétkedőnek. 281. Érezni a sebes szívverést, lassan nyugodni meg a tudattól, hogy mindenki kijutott a veszélyzónából. 282. Nem venni észre, hogy az ajándék mennyire hamis és megalázó. 283. Elhitetni velem, hogy nem skalp vagyok, vagyis hogy nem ennyire egyszerű a helyzet. 284. Előbb olvashatóan, utána írjam csak alá. 285. Megszédülni az utcán, nekidőlni a falnak, előttem kilenc mentős másokkal foglalkozik. 286. Majd megkérdezni a szerelmemtől, mi az az NLÁ. 287. A világ legjobb citromos teáját csinálni, amikor lázas vagyok. 288. Nézni az utcát, ahol laknak a napjaid; látni a kis kávézót, amiről mindig mesélsz. 289. Mondani, hogy jó nálam, és hogy holnap, azaz ma is itt alszol. |
…érted, mire gondolok?
Ahogy olvasom, az az érzésem támad, hogy Neszlár akaratlanul tartja fenn a látszatot, hogy minden, amit leírt, összefüggéstelen és tőle idegen, azonban – ha a teljes kötetet egyben szemléljük – ezt már nem hisszük el neki. Úgy képzelem, erre talán ő is utólag döbbent rá. Az első 250-nél még bedőlünk a személytelenségnek, de az 500-nál már felsejlik valamiféle karakterrajz, az 1000. kilométer átlépésekor pedig már ismerni vélem az írót. Pedig megtévesztő módon azt „állítja”, ő bárki lehetne: akár az ács nevelt fia is.
De vajon ugyanazokat a részleteket, gondolatokat jegyezné fel a szomszéd gyereke, az ács nevelt fia, a tanító néni, a tél, mint Neszlár? Kötve hiszem.
Ez a kötet remek példája annak, hogy amit látsz vagy érzékelsz a világból, az te magad vagy.
Olyannyira, hogy az olvasó automatikusan elkezd hasonlóan működni Neszlárhoz. Megmosolyogtatott, amikor konstaláltam, hogy az olvasás időtartama alatt magam is pragmatikus kijelentésekkel kísértem a körülöttem történő dolgokat, és a kötet által kínált nézőpontokat is belehúztam a saját világképembe. És úgy sejtem, ezzel nem vagyok egyedül. Az ács nevelt fiát bárki megírhatná, de közben meg senki sem, és ez benne a gyönyörű.
Nyitókép: Shutterstock/Libri/Usa Pakaranodom
