Keserü Ilona Pécsett született, anyai nagynénje Jászai Mari volt. Gyermekkorától kezdve rengeteget rajzolt, 1945-től pécsi gimnáziumi tanulmányai mellett Martyn Ferenc tanítványa volt.
Az ő tanácsára iratkozott be a Pécsi Képzőművészeti Szabadlíceumba, s amikor annak válogatott anyagát 1950-ben meghívták a Nemzeti Szalonba, Tájkép című szénrajzát is bemutatták. A különbözeti vizsga letétele után tanulmányait a budapesti Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban fejezte be. 1952 és 1958 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolára járt festő és freskó szakra, mesterei Bencze László és Szőnyi István voltak. 1962-1963-ban olaszországi tanulmányutat tehetett, s olasz állami ösztöndíjjal látogathatta az Accademia di Belle Arti nyári szabadkurzusát. 1963-ban Rómában, 1964-ben Budapesten mutatta be önálló tárlaton grafikáit és festményeit.
1960-tól újságrajzokat és könyvillusztrációkat készített a Szépirodalmi és a Móra Ferenc Kiadó számára, 1967-1976 között díszleteket és jelmezeket tervezett, többek között a Nemzeti Színház és a Katona József Színház előadásaihoz.
„Nagyon különbözik a festészet és a színház ideje. A színház azonnaliságot jelent. A festészet titokzatosabb, kiterjed az időben. Alkatilag inkább a festészethez szükséges időben tudok létezni. Nem bírom elviselni a szorongattatottságot. Hogy időre elvárjanak tőlem dolgokat, hogy aminek időre létre kell jönnie, annak még jónak is kell lennie. Gátolnak a határidők, megbénítanak. Nem tudom elviselni, hogy most kell valamit megcsinálni, és nem akkor, amikor általam önmagától kialakul. A színháznál nem volt mese. Később hiába érett be a gondolat, hogy mit kellett volna csinálni. Bizonytalan ember vagyok. Mezei Árpád megmondta, és igaza volt. Nem tudok könnyen választani két dolog közül. Színházi tervezésnél sokszor utólag vagyok okos" - árulta el, miért hagyta abba egy idő utáni a színházi munkákat.
1974-ben a dél-franciaországi Vence-ban, a Károlyi Alapítvány művésztelepén dolgozott, 1979 és 1984 között a Szentendrei Régi Művésztelep tagja volt. 1974-ben alapító tagja volt az alkotócsoportként és később kiadóként is működő Pesti Műhelynek. 1959-től tagja a Művészeti Alapnak (ma Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete), 1971-től a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, 1996-tól a Magyar Festők Társaságának. 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja.
1983-tól a Pécsi Tudományegyetem rajz tanszékén tanított, 1991-től tanszékvezető egyetemi tanárként, 2003 óta professor emerita. A Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola egyik alapítója, 1995-től a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán a festészeti doktori (DLA) program vezetője. Vendégprofesszor volt több külföldi művészeti egyetemen, így Párizsban és Londonban is, 1988-ban egy művével részt vett a szöuli Művészeti Olimpián.
Az Ilona Keserü Ilona művésznevet használó festőművész a hatvanas évek közepén indult neoavantgárd művészgeneráció jelentős alakja, az Iparterv-csoport tagja volt. Művészetére nagy hatással volt az Arte Povera (szegény vagy szegényes művészet), valamint a korai feminista mozgalom. A főiskola elvégzése után fedezte fel az absztrakt festészetet, korai képeivel Martyn Ferenc képi világát folytatta. Olaszországi tartózkodása alatt komorabb hangvételű, sötét tónusú, monokróm, úgynevezett Zsilett-rajzokat készített, amelyeket fokozatosan egy sokkal színesebb, a gesztusfestészet irányába mutató képi világ váltott fel. A Számozott képek már erős színvilágúak, az élénkvörösek és narancsok absztrakt formákat hangsúlyoznak.
1967-ben festészetének központi motívumává a balatonudvari temető szív alakú sírkövei váltak (Tükörkép). 1971-től sokszorosított grafikákat készített, amelyeken a sírkőmotívum jellegzetes hullámvonallá alakított formáját variálta (Képződő tér). 1967-ben kezdett el vászondomborítással foglalkozni, különféle minőségű textilek, zsinórok, szalagok és más egyszerű anyagok alkalmazásával törekedett háromdimenziós hatást elérni (Fekete vonal, Közelítés II.).
A kezdetben festetlen műveket fokozatosan elborította a hetvenes évekre jellemző koloritja: a szivárványszínek, majd az azokat kiegészítő emberi bőrszín árnyalatai. A nyolcvanas években egy új optikai jelenség kezdte foglalkoztatni, a lehunyt szemek mögött megjelenő utóképek. 2001-es hosszabb római tartózkodása idején kezdte kutatni a cangiante színhasználatot (azt a finom színváltást, amellyel elsősorban a drapériák, ruhák gyűrődéseit festették meg). Életművének egyik központi kérdése az, hogy mi a szín. Kerek, színes formák, kanyargós vonalak világa elevenedik meg különböző technikájú művein.
„Ahogy én dolgozom, az több irányban kanyargó, semmiképpen nem egyenes vonalú és lineáris időszakaszokból álló tevékenység. Sokszor visszatérek korábbi problémáimhoz. Újabb változatokat készítek, olyan elképzeléseimről, amelyek már egyszer megvalósultak. Ezek mind egymástól független képek, de ugyanakkor mégis valahogy összefüggenek" - nyilatkozta.
Alkotásai között több monumentális mű is van: a nagyharsányi szoborparkban tapasztott formák (1971-1973), a Paksi Energetikai Főiskola 200 négyzetméteres mennyezetfestménye (1989), Tatán a Kocsi úti temető kápolnájának 200 négyzetméteres falfestménye (1994). Művek 1959-1982 címmel 2002-ben, Művek 1982-2008 címmel 2010-ben jelent meg könyve.
Számos hazai és külhoni kiállításon vett részt. Életmű-kiállítása volt 1983-ban a Műcsarnokban, tárlatával nyílt meg 1997-ben a pécsi Janus Pannonius Múzeum új Múzeum Galéria nevet viselő kiállítóhelye. 1956 és 1962 között rendszeresen részt vett a Vásárhelyi Őszi Tárlaton, ahová 2017-ben két nagyméretű festménnyel (Felhőben szálló hangok, Szív ultrahang) tért vissza. A cangiante színrendszerrel készült képeit először 2011-ben a pécsi Nádor Galériában, majd 2012-ben a Kieselbach Galériában, 2014-ben a Szépművészeti Múzeumban állították ki. 2011-ben közös tárlata nyílt Rudolf Sikorával a szlovákiai Dunacsúnban, a Danubiana Meulensteen Art Museumban, 2012-ben az UNESCO nőnapi kiállításán első magyar alkotóként állíthatott ki. Alkotásai Magyarországon kívül német, olasz, francia és osztrák múzeumokban láthatók.
Munkásságát számos díjjal ismerték el: 1984-ben Munkácsy Mihály-díjat kapott, 1989-ben érdemes művész lett, a Kossuth-díjat 2000-ben vehette át életműve elismeréséért és a művészetoktatásban elért eredményeiért. 2007-ben Hazám-díjat, 2009-ben Prima-díjat kapott. 2013-ban a magyar festészet napja alkalmából életműdíjjal, 2014-ben a Nemzet Művésze címmel, 2015-ben Pro Urbe Budapest díjjal tüntették ki, 2017-ben Tornyai-plakettet kapott.
Keserü Ilona állítása szerint mindenre büszke, amit életében megélt és elért. Mint mondta egy korábbi interjúban: „Most mi foglalkoztat, min dolgozok? Nehéz válaszolni. Én festő vagyok, csinálom a magam dolgát. Beszélhetek egyfajta dologról, de az ember 25 vagy 30 felé figyel egyszerre... A festő tevékenységének nagy részét nem lehet szavakban megfogalmazni, azért festek, és nem írok. Ez közhely, de attól tartok, minél jobban belebocsátkoznánk a részletekbe, annál több közhely kerülne elő."
Forrás: MTI/Kultúra.hu. Fotók: ikeseru.org
