Boldogtalan családról szól, és az utóbbi évtizedekben egyre inkább kibontakozó traumairodalom körébe tartozik. A könyv központi figurája a Fiú, az ő monológjával indul a mese. Utána kap szót az Apa, majd az Anya, de megszólal, ha csak egy levélben is, az apai Nagyapa.
A regény felütése a következő: „Azt kellene éreznem, hogy vége. Nincs tovább. Se a patológián, se a temetkezési vállalkozónál, se a ravatalozónál.” Ez a kezdet kissé elbátortalaníthatja a felületesen érdeklődő reménybeli olvasót, mert hát ha már mindennek amúgy is vége van, akkor mi értelme volna elolvasni a következő 272 oldalt? Aztán persze ha továbbhaladunk, kiderül, hogy az Anya haláláról, a temetés előkészületeiről esik szó. Ezzel a halálesettel mintha nagy kő esne le az életben maradottak szívéről, mivel az Anya meglehetősen rigorózus személyiségként van lefestve.
Ennyiben mintha különös szerepcseréről lenne szó. Az Anya viselkedett olyan passzív-agresszív módon, ahogy többnyire a „hideg-korlátozó” természetű apák szoktak. Vele ellentétben az Apa a „meleg-megengedő” típusba sorolható. Társas magányában vagy a vele tartó Fiú társaságában olvasni szeret a világon a legjobban, és csendes életre vágyik. Ezt a fúriaként rájuk telepedő anyai hatalom rossz szemmel nézi: ő maga sosem vett könyvet a kezébe. Mindezt a még gyerekkorú Fiú szemén keresztül mint napi gyakorlatot láthatjuk. A történet előrehaladtával azonban a Fiú felnőtté érik, s már nem a jelen pillanatban zajlik a regényépítő cselekvés, illetve ennek híján mondjunk inkább létezést, hanem a történteket lelkében őrző férfi emlékeiben pereg tovább végtelenítve.
Hogy miért boldogtalan ez a család, azt a mű nagyobbik hányadában csak találgathatjuk, de arra hamar rájöhetünk, hogy valami mélyre ásott titok lappang itt elhallgatások, hosszú, feszült csendek formájában. És van valami, ami még az Anya halála után is konzerválja, hosszú időre tartósítja a boldogtalanság keserves állapotát. A temetés és a gyász nehéz munkája után az egykor volt, érzelmi sivárságba süllyedt házasságra emlékezve az Apa mégis így fogalmaz: „Nekem annyira hiányzik anyád, hogy el se tudod képzelni.” Ahogy viszont a Fiú tiszta gyermekszemmel látta ezt az anyai ridegség keltette csendes házasságot: „Irányított, tette, amit jónak látott, mi pedig elviseltük, szó nélkül.” Továbbá „többnyire szótlanul élt egymás mellett az apám és az anyám”.
Az ilyen, vákuumszerűen mozdulatlan, néma, szinte vigyázzállásban töltött gyerekkor természetszerűen vezet a felnőttkor lelki torzulásához, mániákus, kényszeres viselkedéshez, amit jól illusztrál a hosszú oldalakon keresztül odaadóan, aprólékos figyelemmel leírt jelenet, amelyben a Fiú azt taglalja, miként végzi az uborka savanyítását. E valóságtagadás miatt az igazság kimondása, annak túlélése és a továbblépés szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.
Mint megannyi hasonló helyzetű család esetében, a külvilág mit sem sejt a valódi körülményekről, sőt „a meghívottak előtt irigylésre méltó család képét mutattuk”. Az olvasó ebbe a világba csöppenve kezdi kapiskálni, mire utal a könyv különös címe: Alkalomadtán. Hogy remélhetőleg fellebben titokról a fátyol, s ha alkalom adódik, minden kiderül, és visszamenőleg is érthetővé válik. A regény derekán azonban csak annyit láthatunk, hogy a Fiú különféle tevékenységekben keres vigaszt: virágot ültet a kertben, aranyhalakat tart, sakkszakkörbe kezd járni.
Ez utóbbi részlet révén pedig mintha szikra pattanna az olvasó szemébe, amikor a Fiú minden szerzői reflektáltság nélkül azt említi, hogy a sakktanár a libások szakosztályában versenyez. A zsidóságra utaló proli-fasisztoid stigma ez: mindenki értheti, kik azok a libások. Ennek a sajátos kifejezésnek csak később lesz a történetet alapjaiban átrajzoló jelentősége. Eddig még csak annyit látni, hogy ez a gyerek mélységesen magányosnak, boldogtalannak és sikertelennek érzi magát. A gimnáziumban kitaszítottként vergődik, mintha rontás ülne rajta. Ez az elátkozottság érvényesül röpke házaséletében is, hiszen az örömtelen ember képtelen boldoggá tenni a társát. A mérgezett léleknek bárkihez is lesz köze, csak a benne fészkelő szomorúságot terjesztheti maga körül.
Van a regény közepe táján egy lényegtelennek látszó esemény. Eszerint egyik nap különös öregember keresi fel a családot, aki furcsa módon mindent tud róluk, az Apáról és az Anyáról, és ismeri a ház legeldugottabb szegleteit is. Levelet hagy maga után, amelynek tartalma a regény zárlatáig homályban marad. Ettől a momentumtól kezdve érezhetjük a regényt fokozatosan átforrósító, már-már krimiizgalmasságú fejleményeket. Továbbá hogy a szerző mindvégig odafigyelve, célirányosan, biztos kézzel vezeti a történetet a végkifejletig. A megoldást, a titok leleplezését a levél elolvasása adja meg a Fiú és egyszersmind az olvasó számára. Ebből derül ki, mi a család életét lefojtó ködösség oka. Hogy miről van szó, azt a zord recenzens nem árulja el, de azért annyit megjegyez, hogy a mélyre temetett tragikus múlt tárul fel, amelynek hárítása, kimondatlansága generációkon át bénítja az utókort, lehetetlenné teszi az önazonosság vállalását.
A könyv végére érve gyökeret ver bennünk a sejtés, hogy a szó legjobb értelmében vett önterápiás szöveggel van dolgunk, s hogy a regény az utóbbi idők divatos pszichológiai irányzatával, a családállítással is összekapcsolható. Légrádi műve esetében olyan szembenézéssel van dolgunk, amit az előző generációk elmulasztottak, noha a hajdani borzalmakat sehogy máshogy nem győzhetjük le. Csak ha nevén nevezzük a tragédiát, szabadulhatunk tőle, aminek elszenvedői talán már rég nem élnek közöttünk.
Nyitókép forrása: Légrádi Gergely Facebook-oldala
