A 12. századig az európai ruhákat olyan egyszerű anyagokból készítették, mint a festetlen pamut, a gyapjú vagy a szőrme. A férfiak és nők egyaránt hasonló szabásvonalú, többrétegű tunikákat, nadrágokat viseltek. Ugyan a ruházatot mindig is használták a pozíciók jelölésére a törzseken, településeken vagy királyságokon belül, igazán csak az 1300-as évektől alakult ki, hogy a jobb módúak öltözködésükben is eltértek a többiektől. Viseletük egyre távolabbra került az átlagemberétől és egyre kevésbé lett praktikus. Ruházatukban feltűntek az élénk színű festett anyagok, selymek, hímzések, ékszerek és a gazdagságot szimbolizáló kiegészítők.
Amikor a szorosan fűzött, mély dekoltázsú női ruhák és a kiszélesedő szoknyájú, szűk férfitunikák fölött megjelent a houppelande, a köpeny, földig nyúló ujjukkal és magas gallérral, az már olyan extravagáns volt, hogy a korabeli moralisták bírálni kezdték a viselőiket.
Ekkor született a divat, ami felülkerekedett a racionalitáson, ami nemcsak a divatforradalmakat hozta el, hanem a szegregációt is.
Keresztesháborúkból és a kereskedelemből beszerzett selymet, Olaszországban szőtt brokátot, damasztot és bársonyt csakúgy, mint aranyszálat, ékköveket, gyöngyöket és hímzéseket viseltek azok, akik mindezt megengedhették maguknak. A nők hosszú, kúpos fejdísze, a hennin, a padlót súroló fátyollal tipikusan olyan státusszimbólum volt, aminek nem volt gyakorlati haszna, különösen, hogy kiszedett szemöldök és borotvált homlok társult hozzá a divatos hajvonal kialakítása érdekében. Az egyszerű polgároknak soha nem volt idejük vagy szükségük az ilyen attrakciókra, ezért ez a fejdísz tipikusan a felsőbb osztályú nők szimbóluma maradt. Elterjedtek a kesztyűk és a gazdag ruhaszegélyek, bonyolult mintákkal, pompás hímzésekkel díszítve.
A nemesség megértette az öltözködés fontosságát a társadalmi osztályok azonosításában és fenntartásában, ezért később még törvényekben is szabályozták az alsóbb néprétegek öltözködési előírásait. Megtiltották a köznépnek, hogy státusuk felett vásároljanak, míg a gazdagokat nem szabályozták, és korlátlanul költhettek az öltözékük pompájára.
A születési státusnak megfelelően kellett öltözködni, sőt az 1430-as években törvényekkel rangsorolták fontosságuk szerint a szakmákat is.
Az alsóbb osztályok nem engedhették meg maguknak az öltözködés luxusát, ezért a törvények csak a közép- és felső osztályokra koncentráltak, azt akarták elérni, hogy ne utánozzák a nemességet. A drága festett szövetek csak a társadalom felső osztályai számára voltak fenntartva. A nehezen beszerezhető, az évente csak egyszer betakarítható madder növényből készülő, vörös festékkel színezett kelmét vagy a Kelet-Indiában több tízezer Murexből, tengeri csigából és a brazilfából kinyert lilát, kizárólag a királyok és a pápák használhatták. De különös evolúciója a divatnak, hogy bármit is viselt a nemesség egy évszázaddal később, az leszivárgott az alsóbb osztályokhoz is.
Európában a 14. század közepén született meg a divat, és ettől kezdve a világban változó ütemben formálódott a stílusa.
A reneszánsz igazi fordulatot hozott az öltözködésben, a megjelenés megítélésében és az emberek ehhez való viszonyulásában.
A férfiak és nők akkor is egyaránt nyúlánk testalkatra, karcsú sziluettre törekedtek, és talán meghökkentő az is, hogy olasz orvosok már akkor könyveket írtak a kozmetikai sebészetről.
1300 után jelentősen nagyobb lett a textilek és kellékanyagok választéka és élénkké vált a kereskedelemük szerte a világon. A textíliák, ruházati cikkek, valamint a bútorok kulcsfontosságú részét képezték a divat addig példátlan terjedésének és a távol-keleti, tengeren túli világokkal való fokozott együttműködésnek. Az új anyagok és szabás-varrási technikák kialakították a testhezállóbb ruhák iránti vágyat, különösen a férfiviseletben. A kereskedők elegáns kiegészítők, kalapok, táskák, kesztyűk kínálatával terjesztették a divatot a városokban.
A tükör lett az új média, aminek elterjedése oda vezetett, hogy egyre többen érdeklődtek önképük iránt, és elkezdték tudatosan megtervezni mások előtti megjelenésüket. A művészek a korábbiakhoz képest példátlan méretekben ábrázolták az embert érmek, portrék, fametszetek és zsánerjelenetek formájában, és a nyomtatványok egyre több információt terjesztettek az öltözködésről világszerte, ahogy megszületett a „jelmezkönyvek” műfaja.
Az első divatkönyv megszületése
1526 júliusában Matthäus Schwarz, a hatalmas augsburgi Fugger kereskedőcsalád 29 éves főkönyvelője meztelen képet készített magáról, és pontosan feljegyezte divatosan karcsú derekának méretét. A hízás és az öregedés, valamint vonzerejének csökkenése miatt aggódva egész élete során, huszonéves korától idős koráig, Schwarz 135 akvarellfestményen örökítette meg magát az aktuális öltözékeiben, amelyekből végül egy különleges albumot állított össze. A Klaidungsbüchlein (Ruhakönyv) ma különleges divatattrakció egy kis múzeumban Brunswickben. Az album számos lenyűgöző részlete furcsának tűnhet, de a benne lévő üzenetek az önbecsülésről, az erotikus vonzerőről vagy a társadalmi fejlődésről és azok hatásairól, a csodálatos kézművesség örömétől a megtévesztő megjelenés félelméig terjednek. Ezek a témák pedig ma is ismerősek, aktuálisak számunkra.
A divat szó a reneszánsz korában vált ismertté. A latin moda szót olaszra adaptálták, ezzel kifejezve a divatos öltözködést, szemben a jelmezzel, amely a ruházkodással kapcsolatos stabilabb szokásokat jelentette. A 16. században kialakult a francia à la mode, a 17. században pedig a német mode. Az angol „fashion” szó akkor született, amikor Andrew Boorde orvos és utazó 1542-ben összeállította A tudás bevezetésének első könyvét, amelyben rímbe szedve, de köznyelven írta le az egyes országok öltözködését, divatját, ételeit és szokásait. Az ő könyve volt az első, amely metszeteken mutatta be Európa lakóinak különböző öltözeteit.
Az elit egyre pompásabb megjelenéssel mutatta a magas rangját, emiatt a ruházatra költhető költségeket szigorúan maghatározó, úgynevezett pompatörvényeket hoztak. A reneszánsz végére azonban az öltözködést már az egyén jogának tekintették, és ezzel fokozatosan aláásták a pompajogszabályokat.
Modellek: Bocskor Bíborka és Hunyadi Donatella. Fotó: Bézsenyi Zsolt
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2022/12. számában olvasható.
