Az Álmaid hőse paródia, méghozzá fergeteges humorú. Hogy minek a paródiája, az már nehezebb kérdés, de ha erre jó választ adunk, érthetővé válik az amúgy enigmatikus utalásrendszer, amely ennek a filmnek a legnagyobb erényeit rejti. Nézése közben többször is eszembe jutott Hide the Pain Harold, a leghíresebb magyar mém, mint akire Cage behelyettesíthető lenne. Annak ellenére is, hogy Cage – rengeteg, kiváló és Arany Málnát érdemlő, rettenetesen igénytelen filmjei révén egyaránt – nemcsak Amerika, hanem az egész világ kollektív tudatalattijában ott van, emberek milliárdjai (!) számára jelent valamit, idéz fel emlékeket, jelenhetne meg szép és rémálmokban egyaránt; attól függően, ki milyen szerepben látta. Óriási színészi és rendezői teljesítmény őt ezzel a háttérrel mémmé változtatni, és az Álmaid hőse egyik fő humorforrása nem utolsósorban ez. Az alkotók és a néző közötti együttműködés, összekacsintás szükséges ugyanis ahhoz, hogy világossá váljon: itt most éppen az lesz ismeretlen, jelentéktelen és semmilyen, aki amúgy mindannyiunk által tudott módon jelentéstől roskadozó. Először is erre a játékra hív a film.
A világszerte milliók álmaiban megjelenő Cage – pontosabban az általa játszott egyetemi oktató Paul – némileg Woody Allenre emlékeztető csetlés-botlásával, bénaságával, hiúságával és önmagát folyton leleplező ellentmondásaival olyan karaktert hoz, aki többet remélt az élettől, de érdemén felül. Jól jellemzi az a régi ismerősével-kolléganőjével folytatott beszélgetés, amely során vérig sértődik, mivel a hölgy úgymond elvette az ő nagy tudományos témáját, pedig az valójában csak ötlet volt, és éppen azért maradt kidolgozatlan, mert ő soha nem szánt rá időt-energiát. Sikertelenségéért, átlagosságáért másokat hibáztat, mert szerinte két évtizedes egyetemi működése igenis méltó lenne az elismerésre.
És itt fakad fel a film újabb humorforrása, amely egyben kíméletlen kultúrkritika és korriport is: hogy manapság mi minden tarthat számot élénk figyelemre, hogy kik és milyen alapon lehetnek híresek, milliók kedvencei. Hogy ehhez lassanként alig-alig kell valami. Nagy baj van azzal a világgal – sugallják az alkotók –, amelyben felcserélődik a sor- és a logikai rend, és ennek következtében nem az lesz híres, akinek ez valamilyen teljesítménye révén kijárna, hanem maga a híresség, ismertség válik értékké, amiből aztán minden más következik: vagyis azt, akit sokan ismernek, eleve értékesnek fogjuk tartani.
A megbomlott elméjű József Attila utolsó hónapjaiból származik a történet, hogy amikor a húga vagy a nővére drága Attilának szólította, ő ezt úgy értette: a testvérei drágállják balatonszárszói ellátási költségeit, drágának tartják a jelenlétét. Hasonló logika érvényesül a netes világban: az számít értékesnek, aki sok pénzt termel – hogy mivel, az bizonyos határok között teljesen mellékes. Az alkotók azonban, akárcsak Cage karaktere, „maradiak”, és velünk együtt, bennünket nevettetve szörnyülködnek a szürke balfék Paul meredeken felívelő karrierjén – aki milliók és milliók álmaiban jelenik meg ugyan, de ott egyáltalán semmit sem csinál, és mintha csak véletlenül lenne jelen. Azonkívül, hogy ott (azaz mindenhol és a legkülönbözőbb helyzetekben) tűnik fel, semmi emlékezeteset nem tudnak vele kapcsolatban említeni.
De miért is kéne több? Miért kellene még valamilyen különös ismertetőjelének is lennie? Hiszen ha ismert vagy, például mert valóságshow-ban szerepeltél, az arcod, a karaktered máris, önmagában értékes lesz. Még jobb is, ha teljesen jellegtelen vagy, mert az lehetővé teszi, hogy a legkülönfélébb képzeteket kapcsoljanak hozzád, és kompatibilis lehetsz mindenféle termékkel: porszívóval éppúgy, mint láncfűrésszel.
Paulra gyorsan rátalál egy cég, és a legkülönfélébb ötletekkel, például üdítőital reklámozásának lehetőségével kínálják meg, sőt még az Obamával való álomkooperációja is szóba kerül. Vagyis gazdag lehetne ily módon, ám neki más kell: azt szeretné, ha a maga jogán, például meg nem született könyve miatt övezné a homlokát dicsfény. Vagyis valaki másnak akar látszani, mint aki valójában. Közben viszont máris élvezi a népszerűséget, amelynek jeleit lépten-nyomon megtapasztalja. Azzal szembesül, hogy rejtélyes hátterű, érthetetlen ismertsége afféle univerzális fizetőeszköz, amelynek révén bármit elérhetne, amire csak vágyik.
Ám, mint ezt talán felesleges is említenem, ezzel a lehetőséggel sem tud élni, mivel – és ez a film humorának harmadik forrása – a valóságra is ugyanolyan alkalmatlan, mint az álmok hősének szerepére. Ez ijesztő felismerés is, nemcsak nevettető, mivel ügyetlenségét látva újra meg újra magunkra gondolunk, jobban mondva minden olyan kellemetlen helyzetre, amitől tartunk, amelynek során kiderülne, hogy (mi mások?) átlagemberek vagyunk, akiket a lelepleződés veszélye fenyeget. Mégpedig azért, mert nem azok vagyunk, akiknek hisznek. Nem vagyunk híresek, kiválóak, erősek, különlegesek, csak ugyanolyanok, mint mindenki más: félénkek, boldogságra vágyók, kicsik, szégyenkezők, zavarodottak.
És még mindig nem ért véget a humoros elemek sora! Paul álombeli mása ugyanis – feltehetőleg azért, mert kritika érte a passzivitása miatt – egyszer csak váratlanul karakterváltozáson megy keresztül: agresszívvá, félelmetessé, a legkülönfélébb erőszakcselekményeket elkövetővé válik – és ennek fele sem tréfa, mert ahhoz vezet, hogy az életbeli Paul helyzete is ellehetetlenül miatta. Most már valamilyen, méghozzá nagyon is valamilyen, ezt az elvárást tehát kipipálhatná, de egyetlen percig sem örülhet új énjének, mivel semmilyen társadalmi elváráshoz nem igazodik a viselkedése. Kívül kerül minden emberin, afféle dúvaddá, érthetetlenül gonosz és gátlástalan szörnyeteggé avanzsál – és ráadásul úgy, hogy erről nem tud: ezt én a mindent eluraló pszichologizálás szellemes fricskájaként értelmezem.
Álmok, virtualitás, másodlagos online azonosság, a netes jelenlétnek a „valóságosról” való leválasztása: ez olyanféle játszadozás, „utazgatás”, amelyet nem lehet büntetlenül csinálni, mert a különböző azonosságaink hatni fognak egymásra. Bizonyos értelemben még az álmainkért is felelősek vagyunk. Amiről azt hisszük, hogy kézben tartjuk, bármikor elszabadulhat. Ha azok akarunk lenni, akik valójában nem vagyunk, az előbb-utóbb visszaüt. Félelmetesen bolond az a kor, amely ennek a kísérletezésnek teret enged. Amelyben például – hogy most csak egy barátom fiának példáját említsem – gyerekek napról napra online játékok hőseivé válnak délutánonként, és az az egyik szórakozásuk, hogy hamis azonosságot vesznek fel, majd éppen azt csúfolják és hazudtolják meg, akitől elbitorolták az azonosságát. Vagyis minden határ átjárhatóvá és minden bizonyosság megkérdőjelezhetővé válik.
*
Az Álmaid hősét itt-ott horrorvígjátéknak nevezik, de a horrorhoz szerencsére semmi köze. Kivéve akkor, ha magát a virtuális dimenzióval kiegészített életünket tekintjük horrornak. Annak ugyanis komoly kockázata, hogy az ember itt is, ott is, online is, offline is otthontalanná teszi vele magát. Hogy miközben az egyik szikláról elrugaszkodik, már ugrás közben tudja-látja: nincs esélye elérni a túloldalit.
Pault, noha egyáltalán nem vonzó karakter, a cselekmény előrehaladtával egyre jobban megsajnáljuk. Azért számíthat a részvétünkre, mert még azt a keveset is elveszti, amije volt, vagyis magát az életét veszti el, és csak kétes hírnevet kap helyette. Nyereséget is elkönyvelhet azonban: maga mögött hagyhatja az álmok birodalmát, és végre találkozhat csupasz, illúziómentes, reális önmagával. A valóságban élhet a paródiája helyett.
