Spiró György a Sajnálatos események − Két tragédia közjátékkal Kádárról című művével, Garaczi László pedig Veszteg című írásával nyerte el a Kortárs Magyar Dráma díjat, amellyel a Radnóti Zsuzsa alapította kuratórium 2019 óta jutalmazza a legkiemelkedőbb drámaírókat. Az elismerést hagyományosan február 24-én szokták átadni, Örkény István Tóték című drámája bemutatójának egykori dátumán, de az ünnepséget idén a Covid-járvány miatt a magyar dráma napján tartották meg. A Rózsavölgyi Szalonban zajló ceremónia után a drámaírás kezdeteiről, a dráma és a színház viszonyáról és a fiatal drámaírók helyzetéről beszélgettünk a két íróval.
Mit adhat ma nekünk a dráma?
Spiró György: Nagyon sokat, például tisztánlátást. Szenzációsan jó műfaj, hihetetlenül nagy meggyőzőereje van. Mélyen lehet átélni más életeket.
Garaczi László: Van performatív (a kimondással egy időben a cselekvést is végrehajtó – a szerk.) dimenziója, megjelenése, ráadásul olvasni is lehet. Az irodalmi műfajok közül a dráma tud a legjobban a máról beszélni, az aktuális dolgokra művészi módon reflektálni.
A jó
dráma olvashatóbb vagy játszhatóbb? Vagy lehet egyformán mindkettő?
Spiró György: A dráma eredetileg színpadi műfaj; attól irodalmi műfaj is, hogy meg van írva. Új keletűnek számít, hogy ki is adják. Annak idején rengeteg dráma elveszett, mert csak játszották. William Shakespeare korában például a dráma annak a színháznak a tulajdona volt, amelyikben a darabot előadták. A színházaknak az volt az érdekük, hogy ne adják őket ki, ezért a sikeres darabok szövegét az úgynevezett kalózok kilopták és árulták, így maradtak fent. Miután Shakespeare meghalt, a színésztársai rájöttek, hogy olyan érték van a kezükben, amelyről a színháznak le kell mondania az emberiség javára. Ha ez nem történik meg, akkor valószínűleg nem maradtak volna fent a Shakespeare-darabok.
A romantika kora óta viszont a színház és az írott szöveg kicsit elcsúszott egymáshoz képest, korábban ugyanis a színészek írták a darabokat maguknak. Például Shakespeare is színész volt elsősorban, csak ugye ő jó szerepeket tudott írni. A 19. században viszont öntudatra ébredtek a drámaírók, és elkezdték a drámát irodalmi műfajként kezelni, így a színházak másfajta darabokat adtak elő. Azóta ez a kettő nem feltétlenül esik egybe. A drámaírók színpadra szánják a szövegüket, de akadtak közülük, akik nem érték meg a bemutató napját. Mások sikeres színpadi szerzők voltak, az irodalomtörténet mégsem akar tudni róluk.
A drámát nem könnyű olvasni. Egyrészt speciális tréning kell hozzá, másrészt vizuális képzelőerő, amely egyes nagyszerű rendezőkben sincs meg. Ismerek olyan rendezőket, akik vizuálisan nem tudják elképzelni a szöveget, hanem sok próbára van szükségük ahhoz, hogy megcsinálják az előadást. Előbb-utóbb megcsinálják, a végeredmény remek, de minden a próbafolyamat során áll össze a fejükben. Persze olyan rendezők is vannak, akik előtt rögtön megjelenik a kép, miután elolvassák a darabot. De nem mindenki rendelkezik ezzel a képességgel; azok sem, akik egyébként sokat olvasnak, és mindenféle egyéb műfajokat be tudnak fogadni.
Mennyire fontos az Önök számára, hogy írás közben lássák maguk előtt, ki fogja játszani az egyes karaktereket?
Garaczi László: Vannak olyan drámaírók, mint például Gyuri, akik a drámaírói karrierjük során több színházzal is szoros kapcsolatban állnak. Ő dramaturgként is dolgozott színházban. El tudom képzelni, hogy amikor a Csirkefejet írta, akkor Gobbi Hilda „megjelent előtte”. Én viszont sosem dolgoztam színházban. Nem jellemző rám, hogy elképzelném. Ha esetleg volt rá példa, akkor sem, mert kifejezetten színészekre soha nem írtam szerepet.
Tapasztalataik szerint mennyit változott a dráma és a színház kapcsolata az elmúlt évtizedek során?
Garaczi László: Én később kezdtem a pályát, mint Gyuri. Az első darabomat (Az Imogát – a szerk.) 1990-ben mutatták be. Ekkor azzal szembesültem, hogy a kortárs drámaírók és a színház között van egyfajta harc, birkózás. Az írókat sokszor éri az a vád, hogy nem elég színházszerű, nem elég dramatikus az, amit megpróbálnak eladni a színháznak. A színházakat meg azzal vádolják, hogy nagyon konvencionálisak, konzervatívak, és a tutira mennek: a klasszikusokra, a biztos sikerre, és nem mernek kísérletezni. Az elmúlt harminc évben hullámzást érzékelek ezen a téren. Van, amikor közel kerülnek egymáshoz a felek, és valamiért fontossá válik, hogy minél több kortárs szerzőt mutassanak be. Bár ezt színháza válogatja, és attól is függ, hogy ki kerül a színház élére, milyen a vezetőség, ki a főrendező, kit hívnak meg rendezni. Mindenesetre van egy ilyen „keressük egymáson a fogást” viszony.
Spiró György: Egyetértek. Ennek olyan vetülete is van, hogy a színházak nem szeretnek kockázatot vállalni, mert számít a közönségszám. Hiába van állami és önkormányzati támogatás, a nézőszámot mindig számon kérik. Ismeretlen, fiatal szerzőre pedig nagyon nehéz a közönséget becsábítani.
Vidéki városokban könnyebb a helyzet, mert azokban általában csak egy színház van, a színházszeretők oda járnak, és nincs mese: azt nézik, ami adva van. Ott inkább lehet kísérletezni. De Pesten, ahol amúgy is bizonyos szakosodás jellemző, más és más közönségnek játszanak, amely rétegeket az ízlésük miatt nem lehet lecserélni. Ott nagyon nehéz új hangot elfogadtatni. Egyrészt mert nagyon kevés – egyre kevesebb – pénz van, másrészt mert a színháznak szponzorokat kell keresnie, harmadrészt mert fenn kell maradnia. Ezek miatt úgy látom, hogy a fiatal magyar szerzők sokkal nehezebb sorsnak néznek elébe, mint akár Garaczi Laci vagy az én nemzedékem. A mai fiataloknak nehezebb színházat találniuk.
Íróként hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a különböző színházak másként nyúlnak egy-egy drámához?
Garaczi László: Attól függ, hogy kreatív, érdekes, eredeti módon nyúlnak-e hozzá vagy sem. Ha igen, akkor szeretem a meglepetéseket. Emlékszem, hogy kezdő drámaíróként mennyire különböző előadások születtek a darabokból. És abból nagyon sokat lehetett tanulni. Tulajdonképpen az első ilyen tapasztalatom után úgy írtam meg a dráma szövegét, hogy különböző értelmezések alapján is meg lehessen csinálni. Voltak olyan részek, amelyeknél arra számítottunk, hogy a közönség dőlni fog a nevetéstől, a színház is így gondolta, de semmi, míg máshol, olyan helyen, ahol szerintem semmi nem történik, a közönség áramütésszerűen hatalmas hahotázásban tört ki. Nem értettük, hogy miért. Szóval az egy tanulási folyamat, hogy íróként csodálkozva és tanulva figyeled, mit csinálnak a művedből a színészek. Ami egyébként nagyon érdekes, ezért amikor lehet, bejárok próbákra.
Tanulható a színdarabírás?
Garaczi László: A darabírásról többet lehet tanulni, mint a versírásról. A kilencvenes években többször jártam Amerikában. Volt ott olyan könyv, amelyikben nagyon jó elemzések voltak: milyen a jó dialógus, a karaktereket hogyan kell felépíteni. Az amerikai kultúrában a színház- és filmírást is tanítják, nagy szakirodalma van. Amikor én kezdtem, itthon csak egy-két dramaturgiai szakkönyv volt. Most több van. Nagyon sok szakirodalmat elolvastam, angolul is, de a legtöbbet abból tanulod, ha előadásokat nézel, elemzed a szöveget, olvasod a színdarabot, megnézed, hogy a karakterek és a történet hogyan van felépítve, milyen viszonyban áll a valósággal. Szóval lehet ezt is tanulni.
Spiró György: Igen, de tehetséget nem lehet. Az vagy van, vagy nincs. De minden egyebet igen. A 19. században élt egy hihetetlenül tehetséges magyar drámaíró, Csepreghy Ferenc, aki asztalossegéd volt; ugyanúgy, mint Munkácsy Mihály. Az 1850-es, ’60-as években kigyalogolt Bécsbe. Fázott, éhezett, de minden este színházba ment, nézte az óriási sikerrel futó népszínmű-előadásokat, majd éjjelente emlékezetből leírta, amit látott. Persze tudott németül, mint akkoriban a legtöbben Magyarországon. Így tanulta meg a szakmát, ami után őrületesen nagy sikerű darabokat írt. Huszonéves korában megismerkedett Rákosi Jenő lapszerkesztővel, íróval, aki 1875-től a Nemzeti Színház igazgatója lett, és akinek később a nővérét feleségül vette. Fiatalon, tüdőbajban halt meg. Óriási tehetség volt, és ő így tanult drámaírást.
De mindenki így teszi: színházba megy, megszereti. A drámaíró először közönség, olvasó, és ha ez valamilyen kreativitást csihol elő belőle, akkor az alapján kezd el dolgozni, amit látott. Tehát a kortársak dramaturgiáját meg lehet tanulni, aztán már tudatosan tanuljuk. Egyetemen és főiskolán is tanítottam drámaírást, vidéken is. Drámaírást sokkal nehezebb tanítani, mint prózaírást.
Miért?
Spiró György: A novella kicsi, be lehet látni. Egy drámaíró-szeminárium viszont féléves, de a diákok lelki okból általában feladják, és el sem jutunk a végére. Nagyon sokat kell hozzá dolgozni, és a befektetett munka csak a kis műfajokban térül meg ennyi idő alatt. De meg lehet tanulni. Attól függ, ki hogyan tanítja. Szerintem a legjobb tanítók a nagy műveket elemzik, hogy ki hogyan csinálta, hol csalt, miben viccelt, és milyen önkényeket tett bele, mert ez önkényes műfaj. Azt hozok be a színpadra, amit akarok. Mondjuk ki, ez hatásvadász műfaj; a legnagyobbak, mint Shakespeare vagy Csehov is borzasztóan triviális dolgokkal érték el a hatást. Jó ezeket megéreztetni a nebulókkal, és látni, hogy ezzel bátorságot lehet beléjük csepegtetni.
Fotók: Kincses Gyula
