Fekete-fehér világ. Philemon és Baucis. A kamera tolakodó, szemérmetlen tekintete. Nem tudom, hogy olyasmit akar-e ez a film megmutatni, ami megmutatható és megmutatandó.
Talán leginkább olyan lett, mint egy körberajzolt tenyér:
a körvonal ormótlan, a finom részletek elvesznek; amit látunk, fájdalmas és nyomasztó; láttatja, amit jobb lenne nem látni, és homályban hagyja, ami igazán fontos.
Talán a dolgok természetéből, az emberi létezés abszurd csodájából magából következik ez a fájdalmas látlelet, én mégis legszívesebben elfelejteném a film összes olyan jelenetét, amely hosszan időzik az alzheimeres Anna komorságán, elveszettségén. Ennek sugalma ugyanis metafizikai érvényűnek tűnik, amit határátlépésnek érzek.
A Hűség határterületre vezet el, és nem lehet nem meghallani kimondatlan kérdését:
hol vagyunk, amikor már nem vagyunk teljesen itt,
mit lehet tudni rólunk, amikor mi magunk már alig-alig vagy egyáltalán nem tudjuk elmondani?
Mi a sajátlagosan emberi, és hol ér véget? Ki férhet hozzá? És ha senki sem, mit tehet a kívül rekedő?
Antal, Anna Philemona megejtő türelemmel áll felesége mellett, noha nem tudja követni odaátra.
Vissza-visszatérő jelenet a papucsba való belépés és annak kudarca, a sziszifuszi küzdelem a mindennapok apró, egyébként maguktól értetődő tevékenységeivel, a kitartás valami mellett, ami már a múlté. A múlté, amely mérhetetlenül gazdag volt, és lehetetlen megérteni, hova tűnt. Mintha maga ez a múlt lett volna az élet, az emberi teljesség, amely csak a fényképek ezrein őrződött meg, és azokról hívható elő ismét. Már amennyire az ilyen emlékezés visszahozhatja az akkori jelent, a jelen ujjongó magától értetődését.
De a „visszarángatás” nem működik. Az egykori együttlét értéktelítettsége páros magánynak adta át a helyét. Philemon nem lehet többé Baucis másik fele, és a szenvedése összemérhető a társáéval, a lassú költözésben levő Annáéval. Antal még egészen itt van, és nem reális alternatíva, hogy Annával tartson, hogy akkor is szorosan fogja szakadékba zuhanó társa kezét, amikor már nincs remény arra, hogy visszaránthatja magához.
A hűség az akarat emlékezete. Nincs alávetve az időnek.
Valami azonban mintha mégis fogna rajta. Ha már nem tudsz jelen lenni a másik számára, az vész el, ami minden erőltetés nélkül egyesített benneteket, amihez nem kellett külön figyelem és gondoskodás.
A Hűség paradoxona éppen az, hogy megmutatja, mi marad, amikor már minden elveszett.
Bebizonyosodik, hogy nem valakihez vagyunk hűek, vagy ha mégis, az csak Isten lehet.
Isteni a kötődés, amely örökre összefűz valakivel. Árva kutyák vagyunk, évek múltán is szerettünk sírja mellett őrködve. Vajda János és Juhász Gyula örök vágyódásával szeretünk egy árnyképet, kapaszkodunk egy olyan bizonyosságba, amelyre az egész életünket ráépíthetőnek tekintettük. Illúziót kergettünk? Ha igen, akkor olyan illúziót, amely nélkül lehetetlen élni, bármibe belekezdeni.
Együtt lenni. Külön lenni. Mindkettőnek fontos szerepe van egy kapcsolatban. De amikor már csak az együttlét látszata, a fizikai egymásmellettiség marad, nem jogtalan magunkra is gondolni, a magunk különlétére vágyni. Hiszen amit a másiknak adtunk, vissza is vehetjük. A rutinos válások korában ezt talán nem kell különösebben magyarázni.
Antal el is gondolkodik azon, hogy egy lépéssel hátrébb húzódik: kiköltözik az idősotthonból, és terve szerint először egy-, majd kétnaponta látogatná Annát a családi hétvégi házból. Inkább lenne csakugyan, egészen egyedül, mint Anna melletti zavarban, vele is meg nem is. Végül azonban marad (a döntés hátterét nem ismerjük meg), és az akkor már beszédképtelen Anna egyébként is kimondhatatlan hálája jeléül magához húzza és megcsókolja a kezét, mielőtt meghal.
Fekete-fehér világ. Philemon és Baucis. Talán egyik sem igaz. Én szívesebben őrzöm, idézem fel újra meg újra Annának azokat az arcait, gesztusait, mosolyát, amelyeket a régi szomszédjuknál tett látogatás során látunk felfényleni.
Hol van ezekben Philemon? Hogyan vagyunk jelen egymásban a szép napok, évek, évtizedek letűntével? Azt hiszem, ott kell lennünk, de nem azzal a végzetes összenőttséggel, amit a görög mítosz sugall. De nem is a magány fojtogatásában.
Ott vagyunk és leszünk, mert azok vagyunk, akikké mások szívében váltunk, akiket beengedtünk, megszerettünk, behívtunk a legbelső szobánkba is.
Ez csupa szín és fény igazság, ezért sem akarok tudni a Hűség fekete-fehér képkockáiról. Szerintem ugyanis az idő múltával nem lefokozódunk, hanem kinőjük ezt az életet. Nem elszürkülünk, hanem az összes szín gazdagságát választjuk a fakó másolatok helyett. A Hűség a gyász, a búcsúzás, az együtt maradás kudarcának filmje.
Én azonban arra szavazok, hogy együtt maradunk. Ez közös projekt, kezdettől mindörökké, ahogyan Erling Christie írja:
„Legbelül /ahol szeretetünk: csak ő maga / szavak nélkül szavak csalása nélkül // Legbelül / ahol gyengeségünk megteremti / a gyengeség végtelen erejét / együtt vagyunk ott mi örökké / ígéretek s követelések kudarca nélkül // Legbelül / együtt vagyunk mi örökké / védtelenül / s bárminél biztonságosabban”.
Szekeres Csaba: Hűség. Magyar dokumentumfilm, 52 perc, 2018
A filmet a november 10-22. között zajló Verzió filmfesztiválon nézhetjük meg online.
