A hármas versenyző Rodney Alcala, az Egyesült Államok kriminalisztikájának egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa volt, aki a becslések szerint legalább 130 áldozatával végzett, köztük számos kiskorúval. A Nő a reflektorfényben pedig leginkább azt mutatja meg, miképp volt lehetséges, hogy egy évtizeden át hiába kapott a rendőrség értesítéseket, feljelentéseket, ezeknek semmiféle következménye nem lett. Alcala még azt is megengedte magának, hogy egy tévés vetélkedőbe menjen nőkre vadászni.
1979 elején egy kamaszlánynak már bizonyítékai voltak arra, hogy megerőszakolta és fojtogatta, de a férfi ezután is szabadlábon védekezett, és ez idő alatt megölt további két embert. A film számos kérdést vet fel, elsősorban azt, hogy milyen az a társadalom, amelyben a nők élete tele van konfrontációkkal, de azok nem érik el a macsó világ ingerküszöbét. Aki azt hiszi, hogy Anna Kendrick első rendezése afféle true crime-féle dokufeldolgozás, az téved. Ugyanis a Nő a reflektorfényben játékfilm, egy olyan bűnügyi történet felképezése, amelyben nincs tényleges nyomozás, csak egymás után elkövetett kéjgyilkosságok. A film fókuszában a The Dating Game, az ABC csatorna társkereső vetélkedőjének híres, 1978-as epizódja áll, amelynek egyik versenyzője maga Rodney Alcala, a sorozatgyilkos. Cheryl Bradshaw, a pályakezdő színésznő és egyben a vetélkedő egyik szereplője randira hívhatja a neki legszimpatikusabb férfi versenyzőt.
A kissé merev, de jó humorú lánynak korábban azt tanácsolta az ügynöke, hogy vállalja el a műsort, mert így akár felfigyelnek rá a stúdiók. Cheryl számára a behízelgő, intelligensnek tűnő Alcala lesz a szimpatikus versenyző, őt választja, vele mehet el a műsor nyereményeként egy álomutazásra. Az álomútból persze nem lesz semmi, mert a lány érzi, hogy a leendő partnerével nincs minden rendben, és az egyik versenyző is megsúgja neki, hogy vigyázzon, mert úgy tűnik, hogy a fickó őrült. A Nő a reflektorfényben remekül megépíti a hollywoodi filmes és televíziós díszletek kulisszavilágát, minden írógép és hamutál a helyén van, a sminkek, a hajak és a dresszek is korhűen korrektek, ugyanakkor mégsem kap olyan metajelleget a hetvenes évek megidézett kultúrája, mint amilyet mondjuk a Spielberg-féle Kapj el, ha tudsz-ban a hatvanas évek Pan Am légitársaságának díszlete. Mert létezik az a kulissza, amitől a néző úgy érzi, hogy minden olyan, mintha egy pszichoaktív prospektust mozgattak volna be. Kendrick mozija ebből a szempontból korrekt, egy netflixes egész estés kamaradarabnak tökéletes, de moziban már nem biztos, hogy működne. Arról nem beszélve, hogy nem ismerjük meg igazán sem a gyilkost, sem az áldozatokat, teljességgel hiányzik a nyomozati anyag, nincs felügyelő, akivel lépésről lépésre jutnánk el a legfontosabb bűnügyi helyszínre, a sorozatgyilkos elméjébe.
A Nő a reflektorfényben valójában az ambiciózus kezdő színésznőről, Cherylről szól, aki elvállal valamit, ami a színház világához képest alantas, és amihez semmi kedve. És itt lehetett volna mélyebbre is ásni, bemutatni a castingok és az első filmszerepek megalázó világát, de valójában csak arról szól a film, hogy Cheryl áldozat lesz-e vagy sem. Jobb lett volna, ha nagyobb a film tétje, és nemcsak az, hogy a sorozatgyilkosnak lesz-e az áldozata vagy sem, mert ugyanúgy megfojthatta volna Hollywood is. Szóval a filmből sokkal többet is ki lehetett volna hozni, mint ami végül megvalósult, mert csak ennyi a történet: hogyan ússza meg egy fiatal lány, hogy afféle hetvenes évekbeli VV Fanni legyen belőle? És ezt a tíz percben elmesélhető történetet rakták körbe még néhány flashback gyilkossággal. Rodney Alcala levadássza a perifériákon lévő, megsebzett fiatal lányokat, hízeleg nekik, majd megöli őket. Nem tudunk meg semmit róla, nem ismerjük a motivációit, nem tudjuk meg, milyen gyerekkora volt, mi volt az, ami kihozta belőle a szörnyeteget. A nőknek azt adja elő, hogy fényképész, és megkéri őket, hogy legyen a modelljük, aztán már maga a fényképezés is része az aktusnak, amiről akár Antonioni Nagyítása is eszünkbe juthat. Alcala karakterében volt egy izgalmas motívum, amit a film felajánlott, de nem fejtett ki eléggé. Amikor Cheryllel vacsorázik, és úgy bókol, hogy az már-már szerelmi vallomás, a nő elhajol az érzelmes szituáció elől, és ez láthatóan nagyon felidegesíti a férfit. Milyen izgalmas lett volna egy karakterrajz, hogy kérem, itt van egy férfi, akiből a vallomások elutasítása hozza elő a gyilkolási vágyat.
A Rodney Alcalát alakító Daniel Zovatto remek színész, de pillanatra sem éreztük azt a jeges rémületet, amit egy sorozatgyilkos közelében érezne bárki. Persze nem kell egy sorozatgyilkosnak olyannak lennie, mint Javier Bardemnek a Nem vénnek való vidékben, nem kell kasztingolni kimondottan gonosz arcú karaktereket, mert Alcana a valóságban nem volt rossz arcú fickó, de valamit kell érzékeltetnie a filmnek, amitől a jég nekikoccan a whiskyspoharunk falának. A férfi leginkább olyan volt, mint Gingusz (Vogt Károly) a Pocok, az ördögmotoros című magyar ifjúsági filmben, aki maximum egy szabálysértést követne el, nem pedig kéjgyilkosságokat.
Amikor a vetélkedőben azt kérdezi Cheryl a fiúktól, hogy számukra mi a magánélet relativitáselmélete, akkor azt mondja Alcala: „Lehet egy perc vagy egy óra, szeretnék relatíve a közelében lenni egy különleges lánynak…” Tudjuk, hogy a tömeg és az energia „meggörbíti” a téridőt, ez a relativitáselmélet kiindulópontja, és ez vonatkozik a jó filmes élményre is. A Nő a reflektorfényben című filmnek nem volt igazán tömege, sem energiája, ugyanakkor elvitt minket téren és időn át egy izgalmas utazásra, a hetvenes évek végére.
