A tizenkét elbeszélést tartalmazó, a Magyar Napló kiadásában napvilágot látott kötet lenyűgözően gazdag, színes, szerteágazó élettapasztalatokra utal. Hőseit, olykor antihőseit többnyire egyes szám első személyben szólaltatja meg a szerző, így már első olvasásra is feltűnik, hogy Jánoki-Kis narrációs bázisa szivárványszerűen sokszínű megoldásokat tartalmaz. Találkozhatunk megcsalt, középkorú férfival, Amerikából hazalátogató, sikeres szakértelmiségi hölggyel, a nyomorból kiemelkedett cigányasszonnyal, antidepresszánsokon és nyugtatókon élő fiatalemberrel vagy éppen nyolcéves kisfiúval, és még sorolhatnánk.

A novellák javarészt realisztikus, különösebb megerőltetés nélkül dekódolható élethelyzeteket jelenítenek meg,

ez alól talán csak a könyv záró darabja, a 2053 című vérbeli, remekbe szabott antiutópisztikus sci-fi a kivétel. Ez az elbeszélés az emberi civilizáció brutális bukása után következő rémvilágba vezet el, ahol a föld alá kényszerült élelmiszer-termelés a legfontosabb feladat. Ebben a manapság nagyon is közelinek vélhető univerzumban nincs elég orvosság a rengeteg beteg kezelésére, ezért „az embereket ki kellene vinni a szabadba. Mintha a gyorsabb vég megoldás lenne a problémára.” De még ebben az elborzasztó disztópiában is (ahol a romokba dőlt Budapesten kiszáradt a Duna) megcsillan annyi emberi gyengédség, hogy a főhős szívügyének tekinti egy elsatnyult kőrisfácska megmentését.

A Kristály című, szinte balladisztikusan tömör novella, hasonlóan a többi szöveghez, egy felső középosztálybeli anya aggodalmait mutatja be az egyre inkább elvaduló, kábítószeres bűnözésbe süllyedő kamasz fiáért, s az író ez esetben is meglepő tárgyismeretről tesz tanúbizonyságot. Ezzel kapcsolatban érdekes adalék, hogy egy interjúban elárulta: ő maga soha nem próbálta ki az illegális drogokat, a tilalmas tudatmódosító szerek hatásairól csak közvetve értesült, írás közben a két kiskorú gyermekét fenyegető veszélyek jártak az eszében, és szorongva latolgatta, hogyan óvhatja meg őket ezektől, ha majd a kamaszkorba lépnek. Az aprólékos ábrázolás ebben a szövegben kiterjed a dizájnerdrogokkal kereskedő fiú által megjárt szubkultúra életveszélyes kalandokkal teli világára, a rivális bandákkal való konfliktusra s még arra is, milyen zenék illenek ebbe a miliőbe. (A zord recenzens nem volt rest az egyik zenei megosztóoldalon belehallgatni a szerző által említett Boris Brejcha nevű sztár pokolian élvezhetetlen produkciójába – ez soha többé nem fordulhat elő vele még egyszer.)

A Hetvenszer négy méter című szöveg egy jelentős nemzetközi díjjal kitüntetett matematikaprofesszor életközépi válságát tárgyalja. Ebből, ahogy más írásokból is, kiviláglik a szerző magas fokú tudományos felkészültsége: „Plasztikus deformációnak tekinthetjük tehát a hajlítást, nyújtást, összenyomást és csavarást. Feltesszük, hogy az objektum rugalmas, és akárhány ilyen jellegű manipulációt is kibír.” Az ilyen citátumok azonban nem teszik nehezen befogadhatóvá, unalmassá az elbeszélést, ellenkezőleg: a valószerűség érzetét támasztják alá. A tudományos szövegrészek ezen túlmenően több helyütt – a hatvanas, hetvenes évekbeli amerikai neoavantgárd prózához hasonlóan – az intertextualitás eszközét felhasználva rámutatnak a tárgyalt problémára is: „Hát erről van szó. Egy mélyen fekvő, rejtett tulajdonságról, ami ellenáll az alakváltozásnak. Ha így tekintünk egy tárgyra, akkor lényegtelen a forma, a kiterjedés és a térben elfoglalt helyzet.”

Érdekes, bár szokatlan írói megoldásnak tűnik, amikor a szerző váratlanul, kiszámíthatatlan módon elbeszélői szemszöget vált,

s egyes szám első személyű elbeszélőként a történet egy másik figuráját kezdi beszéltetni, ahogy például a Piros csík című novellában megfigyelhetjük. Ebben a szövegben a modellalkatú színésznő és kerekesszékbe kényszerült ikernővérének szembeállítása kelt feszültséget, tartja fenn a folyamatos olvasói érdeklődést, s a balladai ihletettségű zárlat szinte törvényszerűnek érezhető.

Drámai és szívbemarkoló a Tartozás című darab is. Ennek központi alakja az öregségére Alzheimer-kórban szenvedő asszony, aki már csak úgy boldogul, hogy a lakás minden pontjára csupa nagybetűvel írt cetliket ragaszt ki, amik az aznapi teendőire emlékeztetik: „Átbotorkált a fürdőszobán, meglátta a fogkefét, és fogat mosott. Közben olvasgatta a tükörre ragasztott cédulákat. KÉS, LÁMPA, KULCS A LAVÓRBAN. LAVÓR A KÁDBAN. (…) MA JÖN A FIAD, CSABA.” Az aznapi feladat ebédfőzés és süteménysütés az unokáknak, akiket aztán hiába vár. Van jobb dolguk is, mint a beteg nagyanyjukat meglátogatni.

Jánoki-Kis Viktória kétségbevonhatatlanul birtokában van az olyan, nélkülözhetetlen írói erényeknek,

mint az üdítően mai, valóságszagú cselekményszövés, az életteli, keresetlen dialógusok megformálása, a szuggesztív hangulatfestés, a könnyed olvasmányosság és az ebből fakadó feszültségteremtő invenció, az időkezelés következetes végigvezetése, a karakterformálás céltudatossága és nem utolsósorban az imponáló tudástömeg és világismeret. Csupán egyik-másik elbeszélés zárlata tűnik átgondolatlannak, „puhának”, elsietettnek, ez a probléma azonban az írói gyakorlat során kinőhető zavarnak tekinthető, s a szerző a következő műveiben remélhetőleg túllép majd rajta.

Nyitókép: PKÜ/Onda Péter