Verebes György 1965-ben a vajdasági Zentán született, és mint fogalmaz, az egész gyerekkorát a Tiszán, a Tiszában töltötte. Amikor 2002-ben Szolnokra jött, és lement a folyóhoz, meglepődött, hogy a víz itt feleakkora, mint a szülővárosában, de amint megszagolta az iszapot, ismerős illat csapta meg az orrát, és rögtön tudta, hogy hazatalált. Ennek is köszönheti, hogy Szolnokon otthon érzi magát.
Az elmúlt évtizedekben több városban is megfordult. Tanulni érkezett Budapestre 1985-ben, aztán Kecskeméten, Siófokon és Zágrábban is élt.
Azt vallja, hogy az embernek azt a helyet kell megszelídítenie, ahol éppen van.
1989-ben képgrafikusként diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, majd évekig utcai portrérajzolással kereste a kenyerét egy baráti társasággal, előbb Budapesten, majd Siófokon, később Svédországban is. A létfenntartás mellett szakmailag is sokat profitált ebből: magabiztosságot adott neki. Mint fogalmaz, nem egyszerű úgy rajzolni, hogy közben húsz ember áll a hátad mögött, és minden kézmozdulatodat nézi.
Zentához a mai napig szorosan kötődik. A családi szálak mellett szakmai kapcsolatok miatt is visszajár. Gyakorlatilag el sem jött onnan. Azon dolgozik, hogy amennyire tudja, a vajdasági képzőművészeti életet megismertesse Magyarországon.
Orvos és zenész felmenői vannak, de gyermekkorától folyamatosan rajzol. Úgy fogalmaz, hogy istennek hála, sosem kellett választania a festészet és a zene között. Azon viszont sokat gondolkodott, hogy mi lett volna, ha ilyen helyzetbe kerül. Mindig azzal nyugtatta magát, hogy ha valami miatt megromlana a látása, és nem tudna képzőművészettel foglalkozni, a zene továbbra is ott lenne neki. Szerencsésnek tartja magát, mert a két dolog teljes mértékben kiegészíti egymást az életében. Sokszor megkérdezték már tőle, hogy melyik a fontosabb, tették ezt azért, mert hosszú időszakokon át főként zenélésből élt, amikor a budapesti klubzenei életben tevékenykedett, zenekarokkal jazzbárokban zongorázott. Bár ezen a téren hivatalos képesítése nincs, ebben nagy segítségére volt bátyja, Verebes Ernő, a Nemzeti Színház zeneszerzője, dramaturgja, akitől sokat tanult, elsajátította a zeneelméletet is.
A műtermébe lépve rögtön szembetűnik, hogy a helyiség tele van élettel, pedig most nincs itt minden kép. Megtudom azt is, hogy a festőállvánnyal szemben miért áll egy tükör: egyrészt megnöveli a teret, másrészt az alkotó így a festményt tükörfordításban is látja, ami a kompozíció szempontjából is fontos. A két tárgy közötti szakasz az ő festőfolyosója, ahol „táncolni” szokott. Általában éjszaka alkot, olyankor a műteremben lévő galérián alszik, hogy a családját ne zavarja. Van ott ágy és többpolcnyi könyv is.
Umberto Eco A Foucault-inga című regényét többször is elolvasta. Elevenen megjelentek ön előtt a képek, érzések, hangok, így kezdett történelmi témájú képeket festeni, mondta egyszer. Hogyan látja, miért volt ekkora hatással önre ez a regény?
Umberto Eco szinte összes könyvét elolvastam, kezdetben bőséges inspirációt merítettem a regényeiből. A Foucault-inga olyan érdeklődési területet nyitott ki előttem, amely a figyelmemet a metafizikai szemlélet felé terelte. A történelem rejtett vonalát mutatta meg. Azt, hogy a látható dolgok mögött rejtett összefüggések vannak. A középkor és a lovagi eszmény már gyerekkoromban is közel állt hozzám, előszeretettel öltöztem Pán Péternek, máskor meg középkori lovagnak éreztem magam. Ez az érzés nem múlt el, később pedig intellektuális szintre emelődött át.
A lovagi eszmény huszonöt évvel ezelőtt egy középkori festménysorozatban kezdett el testet ölteni. Nagy volumenű és összefüggő rendszerekben gondolkodó embernek tartom magam, ez a reál irányultságú képzésemhez köthető. Zentán vegyi technikumot végeztem. A festményeim egy összefüggő rendszer részeiként léteznek, amiből nemigen szoktam kilépni. Grafikusként azonban, amikor a bátyám verseskötetét illusztráltam, egy teljesen más jellegű dolog született. Sokan meg is lepődtek rajta. Megjegyzem, ebből is kialakult egy újabb rendszer, amely szerint ilyenkor dolgozom. Azóta mások is felkértek, hogy illusztráljam a kötetüket. Egyes képzőművészeknek az elkészült mű jelenti a munka célját. Másoknál a festés folyamata dominál, és a mű csupán egy eszköz, amely az üzenetet közvetíti. Amikor festek, nekem nagyon fontos a jelenlét intenzitásának megléte, az átélés és az érzület átadása. Az érzület, amely szóban nem kifejezhető. Van, hogy ott állok egy tíz évvel ezelőtti festményem előtt, és keresnem kell magamban, hogy ki festette. És ez jó.
Mi az asszociatív út, ahogyan például az Alvó titánoktól eljut a kezeket ábrázoló festményekig? Hogyan változik a figyelme? Hogyan születik egyik kérdésből a másik?
Ezek egyidejűleg vannak jelen, párhuzamosan jönnek létre. Az első titános kép 2002 körül készült, aztán 2004-ben született meg az első kezes kép, onnantól kezdve szervesen kiegészítik egymást. A festés folyamatában a festőállvány előtti „tánc” is fontos szereppel bír. Ez olyan erős jelenlétet ad a folyamat átélésében, ami nagyban segíti az üzenet létrejöttét. Az üzenethez azonban vízió kell, ami viszont nem a festőállvány előtt születik meg.
Hanem?
Hajnalban. Reggel öt és hat óra között mindig felébredek, és fél vagy egy órát fenn vagyok. Olyankor a tudati tér szabad, nincsen terhelve, ezért az ember kristálytisztán lát. Ekkor képek és megoldások jönnek, amelyeket időnként le szoktam jegyezni. Bár mostanság annyira élesen látom őket, hogy erre sincs szükség. Egyszer képbeli, máskor szóbeli megoldások jelennek meg. Hogy miről is szól mindaz, amit tapasztalok, miért van itt, ki mondta meg, ki döntötte el, hogy úgy legyen, ahogy – ez talán megfoghatatlan.
A festményei nem a test egészét ábrázolják, hanem arcokat és kezeket.
Az Alvó titánok című sorozat előtt olyan testeket festettem, melyeknek a feje helyén csupán jelzésszerű folt volt látható, mert ha lett volna kidolgozott fejük, személyekké váltak volna. Ez a szándék fel sem merült bennem. A képeken megjelenő testformák ugyanis egyfajta írásjelként működtek. Nem betűket, hanem szavakat, mondatokat jelképeztek; állapotok testbe öltött lenyomatai voltak.
Az arcok megjelenésekor a szemekkel ugyanez történt. Nem akartam, hogy tekintetük legyen. Ha egy nagy vásznon rendesen megfestem a szemgolyót, akkor csak felnagyítás történik, és az egész mű óriásposzterré válik. Ezek az arcok viszont nincsenek felnagyítva, hanem ekkorának teremtődnek. Ez a valós méretük. Ha tekintetük van, valakivé válnak, de ők nem valakik, hanem mindenkinek az arcai. Vagy senkié. Semmi közük az egyéniséghez, ők személy fölötti alakzatok.
Lezárt szemeket látunk.
De nem lehet tudni, hogy ezek a szemek valaha nyitva voltak-e vagy sem.
Egyszer nyitva lesznek?
Ezeken a képeken biztos, hogy nem. Ők befelé néznek. A test határvonalként van jelen a kint és a bent, az én és a te között. Leginkább az álom kapcsán tudom ezt leírni, amelynek során a látás egy másfajta tudomás szerint kristálytisztává tud válni.
Az álmaiból is tud meríteni?
Persze, sőt módszeresen dolgozom rajta, hogy uralni tudjam az álmaimat. Ez történik majd, amikor meghalok. A halálra az álomban lehet a legjobban felkészülni.
Hogyan dolgozik ezen?
Közvetlenül elalvás előtt és az álomból való kilépés után. Van egy koncentrációs gyakorlat, amikor elalvás előtt megpróbálom megfigyelni az álomba merülés pillanatát. Ennek többféle módszere van, amelyhez képzett tudatra van szükség. Ennek egy egyszerűbb módja az, hogy viselned kell magadon valamit, ami az álomban is emlékeztet arra, hogy van tested. Az álom során ugyanis lehet, hogy teljesen más jellegű tested van, sőt másik személlyé válhatsz. Olyankor nagyon könnyen átfordulnak a dolgok, és nem mindegy, hogy elszenvedője vagy az eseményeknek, vagy mint önálló tudomás, te irányítod a dolgokat.
Az álomnak különféle fokozatai, lépcsői vannak, amelyeket a tudomás segítségével kell átlépni, hogy irányítani, formálni tudd az eseményeket. Az álomképek általában a szokványos ébrenléti képekből, emlékekből állnak. Ilyen a testben való létezésnek az emléke is, mert az egy emlék. Minden jelenvaló pillanat az előző pillanatnak az emléke. Így épül fel a tudomás, amely egy olyan üstökös, amelynek nincs teste, csak csóvája van, és az emlékeknek a csóváját húzza maga után.
A testben való létezést úgy írnám le, hogy az, hogy most itt ülök, csupán az előző pillanat testi létezésének az emléke. Ezekről ugyan nehéz beszélni, de lehet. Festeni is azért kell róla, hogy amennyire csak lehet, képileg is megközelíthető legyen, mert ezek emlékeztetők. Útjelzőként szolgálnak. Minél többet beszél az ember róla, az mindig segít visszaidézni azokat a hajnali tiszta állapotokat, amikor mindez beépült az emlékezetembe. Nem azért, hogy beszéljünk valamiről vagy hogy okosnak tűnjünk, hanem azért, mert a saját szavak ilyenkor egyfajta útjelzőként szolgálnak. Az elhangzott szavak vagy a megfestett képek rögzíteni tudják az átélt tapasztalásokat. Ezért mondtam, hogy eszközként funkcionálnak.
A teljes írás a Magyar Kultúra magazin 2022/1. számában jelent meg.
