A Columbo annak idején formabontónak számított azzal, hogy rögtön az epizódok elején megtudtuk, ki a gyilkos. A többi már csak afféle utójáték volt: a tettes tettetett, igyekezett a nyomozást akadályozni, próbálta úgy élni az életét, mintha mi sem történt volna, sőt éppen ennek a fikciónak a valós színben feltüntetését tekintette a legfőbb feladatának. Olyan akart lenni, méghozzá a legfesztelenebbnek tűnő módon, mintha a legfesztelenebb lenne. Olyan akart lenni, amilyen már sohasem lehetett.

Gyilkos-e a Retouch hősnője? Értelmezés kérdése. Megrázóak a film azon percei, amelyekben még küzdeni próbál a férje életéért. Pontosabban az az igazán megrázó, amikor kétségbeesett igyekezete közben hirtelen átkattan, nézőpontot vált, majd egyszer csak hagyni kezdi, hogy a dolgok történjenek, mint ahogyan egy tárgy leesik, vagy a télre tavasz következik. „Kiszáll” a saját életéből, a házasságából; megragadja az egyetlen lehetőséget, amely a szabadulás felé utat nyit számára. És ekkortól kezdve működtetni kezdi a fikciót: hogy amihez köze volt, arról valójában nem is tudott. Az csupán szerencsétlen módon megtörtént, és végső soron Isten akarata volt. Méghozzá a gondviselő Istené, aki minden rossz mögött ott van, akiben bízva minden rosszra mint a jó álruhájára tekinthetünk.

Megdöbbenve figyeljük az alaphelyzet új alapra helyezését; azt, ahogyan a felszíni történés apró módosulása mindent ellenkezőjébe fordít. Hiszen a férj már addig is életveszélyben volt, a feleség pedig gyengébb annál, hogy az óriási tömegű súlyzót leemelje róla. Ám elég feladnia a talán kilátástalan küzdelmet, hogy máris embertelennek tűnjön.

Etikakönyvek kimódolt példáira emlékeztet a helyzet. Köteles-e a hegymászó tartani a társát, ha tudja, hogy így nemsokára elszakad a kötél, és mindketten lezuhannak? Nem sokkal inkább az a kötelessége, hogy elengedje, hiszen akkor legalább ő életben marad? Kötelesek-e egy öt fő megmentésére alkalmas csónak utasai felvenni egy hatodik utast, ha akkor egész biztosan elsüllyedne a csónak? Noha könnyen belátjuk, hogy nem kötelesek, azt azért nem szívesen vállalnánk, hogy a potenciális útitárs ujjait addig üssük az evezővel, míg el nem engedi a csónak peremét.

Amit a férjről az első pár percben megtudunk, elég kevés. Lehet, hogy mégis elég. „Férfias”. Súlyzózik például, és számon kér. Bosszankodik, hogy nem talál valamit, amit az asszonynak kötelessége lett volna a keze alá készíteni. Elégedetlen, mert az a benyomása, hogy a felesége nem tesz meg mindent az ő komfortérzetéért, és úgy általában: a házasságukért. De ezek akár átmeneti belvillongások, egy házasság mindennapos súrlódásai is lehetnének.

Hogy nem azok, arról egyedül – indirekt módon, mégis egyértelműen – az asszony bosszúja árulkodik. Az a felismerése, hogy ez itt most egy elszalaszthatatlan lehetőség az egyébként a végzet erejével kötő házasság lezárására. Hogy ennek egy halál az ára, az arról tanúskodik, hogy rettenetes, sőt csaknem elviselhetetlen volt benne lenni. Ez a halál – bármilyen borzalmasan hangzik is – még a legjobbnak tűnő megoldás minden egyébhez képest. Hiszen úgy kínál az asszony számára menekülőutat, hogy szinte semmilyen járulékos kárral nem kell számolnia.

A Retouch szikár története a továbbiakban a kármentő színlelésé. A munkahelyi körülmények, az asszony által végzett képretusálás – amelynek az a célja, hogy a valóságnak az ideológiához, a hivatalosan engedélyezett világképhez nem illeszkedő részleteit lefedje – megérteti, hogy nincs más választása. Hogy az a férfiak által uralt világ, amelyben ő csak azt teheti, amit mondanak neki, nem enged teret a nyílt szembehelyezkedésnek. A rendszer szinte gúzsba köti az uralma alatt élőket, és kijátszható ugyan, de csak összes elemének helyben hagyásával, színleges helyeslésével.

A záró jelenet váratlan meglepetése, hogy új elemmel bővíti az addig megszerzett nézői ismereteket, noha már semmi ilyesmire nem számítottunk. Az asszony hazaérve elkezd készülni a nap utolsó „alakítására”. Azt gyakorolja, ahogyan a szomszédoknak hírül kell adnia, hogy a férjét holtan találta. De az első próba sikertelen. Nem képes ugyanis „szerepbe kerülni”, elég átélten közölni a hírt az ekkor még virtuális hallgatósággal. Újabb átkattanásnak kell következnie, hogy megtörjön a jég.

Vajon mi zajlik le benne: mit lát, érez, gondol egész másképp pár pillanattal később? Kétféle megfejtésem is van. Az első az, hogy arra jön rá: amit a nap folyamán eljátszott, az a legridegebb valóság; a házasságának végérvényesen vége, kudarcot vallott, egyedül maradt. A második az, hogy a színlelés legőszintébb módozatára, az özvegység „királyi útjára” talál rá. Sírása és megrendülése az egyetlen és egyúttal a legkiválóbb lehetőség arra, hogy egy „röpke intermezzo” után újra minden rendben legyen az életében. Persze csak úgy, ahogyan ebben a világban rendben lehet.

A film február 9-ig megtekinthető a Friss Hús Facebook-oldalán.

#kritika