A felülnézetből egzotikusan kilyuggatott palacsintatésztára vagy mesebeli gombára emlékeztető, alulról feketében és aranyban játszó, mintázatával őszi avart stilizáló, grandiózus esőcsendesítő tele van lágy ívű nyílásokkal, amelyeken a környező fák átnőnek, és akkor is vígan elférnek majd, ha pár emberöltő múlva kétszer ekkorára nőnek. Az egész tető hullámzón kanyarog, külső peremével is fákat kerülget, lejt és emelkedik.
Súlya nyilván óriási, mégis könnyed lebegés érzetét kelti. A szerkezet lágy íveivel izgalmasan felesel ama bizonyos levélmintázat, mert stilizáltságában bizony odáig megy, hogy csupa derékszög. És ez kivételesen nem baj.
Hundertwasser mester kedvenc budapesti épülete lenne.
A közvetlenül a szomszédban lévő zenei játszótér remek. A legváltozatosabb, kézzel-lábbal használható, elnyűhetetlen ütőhangszerjátékokon lehet csörögni, zörögni, oszloppal harangozni. Már messziről hallhatjuk a fura és vicces kakofóniát. Ha első ízben vagy gyerekkel megyünk a Városligetbe, játszhatjuk, hogy a hangok alapján kell odatalálnunk. Változnak az idők: gyerekkorom nyolcvanas évek végi játszótereit nem zenedének építették, s mégis azt hiszem, sokunk meghatározó akusztikai élményei közé tartozik a lengőhinta rozsdás láncának nyikorgása a vasgyűrűn vagy a mászókák acélcsövein koppanó kavicsok. És milyen jókat lehet dobolni ma is az apró patakok fölött felejtett hidak korlátjain! Némelyik egész tisztességesen van hangolva.
A Magyar Zene Házába lépve tág terek kényeztetnek. Sok természetes fényt élvezhetünk. A színházterembe kukucskálva is hatalmas üvegfalakat látunk. Dolgozni is inspirálóbb ilyen közegben, mint feketére mázolt színpadok sápadt munkafényei mellett hunyorogva.
Az épület egyik legfőbb ismérve, hogy minél több helyiségében hagyja élni a napfényt.
Az állandó kiállításra, a Hangdimenziókra harmincperces sávokban mehet be a látogató. Van idő téblábolni és fölfedezni az épületet, mielőtt teljesen digitalizálódunk: a jegyszedők beolvassák jegyünkről a kódot, és egy egész fedélzeti számítógépet akasztanak nyakunkba, fejünkre meg a fejhallgatót, tetején villogó lézerszemmel: az fogja tudni, hol vagyunk éppen, és személyre szabottan sugározza a zenés tárlatvezetést (ne tessék aggódni, könnyű a szerkezet). Láttam már ilyet az utóbbi években, először talán Pannonhalmán, ott még gombokat is kellett nyomkodni a kütyün, itt már csak a hangerőt állítgatja az ember. Jó móka, hisz bárhová lépünk a kiállításon, mindenhol automatikusan megkapjuk a látottakhoz tartozó szöveget és muzsikát.
Az évtizedek alatt belénk ivódott szokásunkról, hogy lelkes értelmiségi módra végigelemezzük egymás közt a tárlatot, így le kell mondanunk. Vagy folyamatosan le-föl vesszük a fejhallgatót. Kicsit robotikus a dolog, és ha tényleg becsülettel végignézzük a kiállítást, ami akár két-három órát is jelenthet, el is fáradunk a zenei impulzusok áradó sokaságától. De legalább tényleg profin van megoldva, vagyis jól szól és az szól, aminek szólnia kell.
Minden korosztály jelen van, nyugdíjas- és gyermekcsoportok folynak egymásba, mindenki megrészegedik kicsit a zenei áradattól, ami persze csak fokozatosan ömlik ránk. A tárlat az egyetemes zenetörténetet mutatja be időrendben körülbelül úgy, ahogy egy ifjaknak és laikus érdeklődőknek szóló, ismeretterjesztő könyvben olvasnánk. Vagyis nem ínyenckedésről van szó, nem fogunk titokzatos, ismeretlen hangszerekkel találkozni, elfeledett zeneszerzőket megismerni és ősi kövekbe vésett, történelem előtti kottákon álmélkodni. Viszont nagyon is fogunk örülni a tisztán és profin fogalmazott kísérőszövegeknek, a prezentáció egészének, no meg a kitűnő arányoknak a hazai és a nemzetközi kultúrkincs láttatásában.
Az első terem az általános zenetörténeti narratíva szerint a természet hangjaira és azok utánzására építi a kezdeteket (elvégre a szférák zenéjét vagy a teremtő logoszt elég komplikált volna ábrázolni), és persze szó esik mágikus zenéről, rituális művészetről. Erdei atmoszféra, lombsusogás, rigófütty, félhomály, hatalmas, teljes falnyi kivetítőn pedig digitális erdő. A műtűzrakás körül a kongakör nem csupán dekoráció, hanem jól is szól. A törzsi kongázás remek indítás bármihez, és külön öröm a bambuszerdőt (?) jelképező oszlopokra mászó óriás „röcöbéka” – a legnagyobb, amit eddig láttam, pedig láttam már párat. Ez egy effekthangszer, egy fabéka, recés taraj van a hátán, és ha azon végighúzzuk a hozzá tartozó botot, vagyis röcögtetjük, akkor bizony röcög.
A következő terem a népzenéé, nyilván főleg a mienké, meg pár olyan népé, amelyhez közünk volt és van. Ezeket úgy tudjuk meghallgatni, hogy ráállunk a padlón lévő térképen mondjuk Kirgizisztánra, és már szól is a nagy kirgiz hősköltemény, a Manasz.
A népihangszer-bemutató minimalista: ütőgardon, nyenyere, hosszúfurulya, duda, mindenből egy, de az igen szép példány, rövid ismertetővel, úgyszintén hangmintával, amely a műtárgy elé állva megszólal. Egy külön szobában életnagyságú vetített néptáncosoktól lehet tanulni pár figurát. És ó, boldogság, bábozni is lehet, kis tekerentyűkkel bírhatunk táncra két fából faragott parasztembert.
A terem témáját kedvenc műtárgyam zárja: az évkerék. Szenzációs.
Három forgatható fakerék, a csillagjegyek, az ünnepek és a népszokások körei, a síkból kidomborodó faragott, illetve festett alakokkal. A naiv, bukolikus népi ábrázolás stílusa keveredik jó ízléssel valami kortalan mesekönyv-illusztráció jelleggel. Adott ünnephez, szokáshoz, csillagálláshoz tekerve a kereket, fölcsendül az odatartozó kántálás, regölés vagy liturgikus ének.
A következő termekben a lekottázott európai zene történetével haladunk együtt. Beavattatunk a többszólamúságba, kinagyított iniciálék történetét fejthetjük meg, gyermekeknek iniciálés színező is dukál. Digitális kódexek kottáiban irányíthatjuk a hangokat, vagyis énekeltethetjük a szerzeteseket, akik animált ólomüvegeken is később megelevenednek. A középkori egyházi énekek emelkedettségéből engem a mindenféle fizikai interakciók inkább kizökkentenek, de a koncepció pedagógiai hatékonyságát kénytelen vagyok elismerni.
A 16–17. század Európának azon a felén, ahol épp nem dúl a török, az opera születésének kora. A grandiózus műfaj bemutatása is kellőképpen bombasztikus. Kedvencem Orfeusz alvilágának meghökkentő térjáték-installációja. Mintha egy Escher-grafikába lépnénk: fölfelé és lefelé nézve is feneketlennek tűnő kútba pillantunk, ahol a hősszerelmes keresi Euridikét. A 18. század Európájában hatalmas térképasztalon kereshetünk rá az egyes zenei központokra.
A következő terem az egyes nagy zeneszerzőké, itt lehet vonósnégyesdit játszani: adott székre ülve adott szólamot halljuk, tehát ha négyen vagyunk, akkor mind a négyet.
A varázsfuvola és a Don Giovanni mechanikus zenedobozt imitáló féldigitális zeneláda makettje is aranyos a mozgó és éneklő hologramprimadonnákal és bonvivánokkal. Ez a hologramos játék folytatódik a magyar nemzeti zene megteremtését bemutató, következő teremben, ahol az Operaház – félig – épített, keresztmetszeti makettjét látjuk. Vetített kis nézők vonulnak a lépcsőkön, operisták énekelnek, díszítők tekerik a köteleket a zsinórpadláson, varrónők készítik a jelmezt a varrodában. Úgy megnézném a mechanikusan mozgatható forgószínpadot, a süllyesztőt, netán a díszletkészítő műhelyt, kelléktárat és a büfét is...
Jó játék a digitális színházi öltözőasztal is a tükörmonitorral, ahol egy gombnyomással változtathatjuk magunkat Carmenné, Pillangó kisasszonnyá vagy János vitézzé.
Mechanikus mindenfélék utáni vágyamat a következő terem Kodály-szekrényének mozgatható fabábjai csillapítják némiképp egy Háry János-jelenettel.
És következik a tárlat fináléja, a 20. század hangrögzítési és lejátszási technikáival napjainkig. Látunk gramofont, kazettás magnót, walkmant, discmant. John Cage Living Room Music művéből is játék lett: az asztalon sakktáblát, írógépet, újságpapírt találunk, és amelyik tárgy fölé emeljük a kezünket, az csörög-zörög, kopog.
Ez a tárlat ízig-vérig korunk szülötte. Színes, hangos, minden perce élmény. Itt nem fognak aggódó pedagógusok unatkozó gyermekeket terelgetni, és szúrós szemű teremőrök sem vigyázzák az összetaperolásra érzékeny műtárgyak auráját. Itt lehet és kell is fogdosni, nyomkodni, zajongani, játszani: ettől működik az egész.
Juhász Kristóf teljes írása a Magyar Kultúra magazin 2022/6. számában olvasható.
Fotók: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád
