„Mi a tehetség?” – kérdezi Bősze azonnal a téma közepébe vágva. Fuszek Csilla tehetségszakértő szerint ez komplikált, a neveléstudomány és -pszichológia körébe eső kérdés, amit már száz éve vizsgálnak, de ettől csak még bonyolultabbá vált. Kezdve rögtön a terminológián. Mert míg mi csak egyetlen szót, a tehetséget használjuk a jelenség leírására, Nyugat-Európában a több adottsággal, potenciállal rendelkező kifejezés is népszerű, amely képes érzékeltetni, hogy az így jellemzett gyermek a kiválóság kapujában áll.
Egy másik fontos szempont: míg száz éve azon volt a hangsúly, hogy a gyermekben mi lakozik, hogy ő mire lehet képes, ma sokkal erőteljesebben foglalkoztatja a kutatókat a környezet, az emberi és az intézményi hálózat, amely a tehetség kibontakoztatója lehet.
Fodor Szilvia pszichológus szereti a kérdést a fejlődés oldaláról megközelíteni. Az angol giftedként és talentedként egyaránt megnevezhetőnek tartja a tehetséges személyt, de a két kifejezés között hangsúlybeli különbség van. A gifted az adottságkomponenst hangsúlyozza, a talented pedig már a kibontakozóban levő tehetséget jelöli. És a kettő között meg lehet látni a fejlődési útvonalat, amelyet a tehetséges gyerek bejár. Hogy az egyik pontból a másikba érkezéshez mennyi gyakorlásra van szükség, az területspecifikus.
„Tanárként kit tart tehetségesnek?” – kérdezi Bősze Ádám Baráti Kristóftól. „Vannak ennek alapvetései – válaszolja ő –: például hogy milyen egy gyerek ritmusérzéke vagy hallása. De létezik a tehetségnek egy olyan komponense is, amihez sokkal óvatosabban kell viszonyulni. Az igazi zenei tehetségnek ugyanis fontos ismertetőjegye, hogy képes a hallgatóságát magasabb szférákba vinni, ami jóval többet jelent valamilyen zenei tartalom korrekt visszaadásánál.”
Bősze Ádám ezen a ponton – hogy még rejtélyesebbnek lássuk a tehetség kérdését – röviden elmeséli a lübecki gyermek rövid életét, aki nyelvzseni és tudós volt, és mielőtt négy és fél évesen (!) elhunyt volna, még megírta Dánia történetét. Ehhez képest mikor dőlt el, hogy Kristóf hegedűművész lesz, tudakolja. Tehetség vagy szorgalom, talán nem jó ez a vagy – reagál a megszólított. Ehelyett az arányokról lehet érvényesen beszélni. Ami az ő művészi fejlődését illeti, abban az édesapjának volt döntő szerepe, aki gyakran megkérdezte tőle annak idején: „Gyakoroltál?” De egész kis gyermekként a zenélést még játékként fogta fel.
Jobban szeretett például az anyukájával hegedülni, mint a tévét nézni.
Hogy mikor derül ki, tehetséges-e egy gyerek, az Szilvia szerint tehetségterületenként változó. A sport- és a zenei tehetség jellemzően egész korán jelentkezik már; hallunk például olyanokat, hogy egy gyerek előbb énekel, mint beszél. A humán területeken viszont csak jóval később lehet biztosat tudni. Ami a gyakorlást illeti, fontos megemlíteni a tízezer órás szabályt. Ennyi gyakorlásra van szükség ugyanis, amíg valaki színpadra állhat a produkciójával. Ki lehet számolni, hogy ez körülbelül hány évi és napi hány óra gyakorlást jelent, de kisebb-nagyobb eltérésekkel mindenkire igaz.
Szilvia is a tehetség területspecifikus voltát hangsúlyozza; a genetikai muníciót kibontakoztatandó adottságként kell felfogni. Azt azonban, hogy tehetség vagy szorgalom, nem tartja helyes kérdésfeltevésnek, mivel még sok egyéb komponens is figyelembe veendő. Kettőt rögtön meg is említ: a fizikumot – például hogy kinek mennyi alvásra van szüksége – és a pénzt, amely bizonyos kutatások szerint egyenesen a legfontosabb az ügyben, hogy egy tehetség képes lesz-e kifutni a formáját. Baráti Kristóf rögtön ezek mellé teszi a motivációt és a motiváltságot is, bár azt ő sem tagadja, hogy Forma–1-es versenyző megfelelő anyagi háttér nélkül senkiből sem lehet.
„Mi segíti és mi akadályozza a tehetség érvényre jutását?”
– kérdezi a moderátor. Stachó László, a Zeneakadémia tudományos munkatársa erre azt kezdi firtatni, hogy egyáltalán mi a zenei képesség. Hogy a tesztek, amelyeket ennek megállapítására használnak, megfelelők-e. Hiszen a ritmusérzék és a reprodukciós készség semmit sem mond el arról, hogy egy zenei folyamatot mennyire tud valaki átérezni. Czövek Erna zenepedagógus egyszer lebeszélt egy nagy tehetségű növendéket a zenei pályáról, mert úgy látta, hiába ügyes, a zene semmit sem mond neki. És a gyerekből végül boldog informatikus lett.
Mi a helyzet a csodagyerekekkel, kérdezi Bősze Ádám. Egy kanadai kutatás szerint a vizsgált csodagyerekek közül egyből sem lett kiváló zongorista, említi meg Csilla. Ezért fontos a fejlődésorientált szemlélet, fűzi ehhez hozzá Szilvia, mivel míg korábban csak a perceptuális, motoros képességek tesztelhetők, tizenéves korban már az érzelmek átadásának képessége is megjelenik. Zeneiskolai felvételi tesztben ezért csak a motiváltságot lehet vizsgálni, mert minden más nehezen mérhető, mondja Stachó László.
Szilvia négy, a tehetség kibontakozását segítő vagy hátráltató elemet/szereplőt nevez meg: a családot, a tanárt/mentort, a kortársakat és a társadalmat, majd taglalja a jelentőségüket. A család különösen fontos; a tanár és a mester mellé az óvodapedagógust és a tanítót is oda kell érteni, mivel fontos a korai felismerés, a kortársak szerepe tizenéves korban erősödik fel, és negatív is lehet („te miért ülsz mindig otthon a zongora mellett?”), a társadalomé pedig az ügyben megkerülhetetlen, hogy a felismert tehetségek kapnak-e támogatást.
Csilla ehhez hozzáteszi még: sokszor hisszük naivan, hogy a különböző segítők mindig felerősítik egymás hatását, holott szülő és mentor éppenséggel egymás ellen is dolgozhat. Kristóf ekkor Andor bácsiról, az első tanáráról kezd beszélni, akihez az anyukája elvitte. Ám mivel ő a ceruzával csapkodta az ujjait, gyorsan új tanár után néztek a szülei. Aztán későbbi mentorait: Szenthelyi Miklóst, Tátrai Vilmost és a legfontosabbat, Eduard Wulfsont emlegeti; az utóbbit már mint menedzserét is, aki kitalálta, hogyan lehet Kristóf tehetségből kiválóság.
Stachó László példával érzékelteti a környezet fontosságát. Egy roppant tehetséges kis srác, aki komponista akar lenni, és van is hozzá tehetsége, mivel nem zenei gimnáziumba jár, ezen téren semmilyen segítsége nincs, nem tudja, hogyan működik a zene világa. A srác elképesztő tehetség: perfekt angol, kémia- és történelemversenyeket nyer. Hogy ne vesszen el a zene számára, László azt találta ki, hogy járjon konziba. Kell a közeg meg ahhoz a kasztos világhoz való tartozás, amilyennek a zenészekét sokszor tartják, mondja.
„Mi a teendő a felismert tehetséggel: a megőrzésével, a kibontakoztatásával és a karbantartásával?” – érdeklődik Ádám, és ehhez rögtön elmesél egy történetet. A buszon találkozott egy muzsikus ismerősével, aki éppen az Operába tartott. Ádám lelkendezni kezdett az aznap esti darabról, az operairodalom gyöngyszeméről, de a beszélgetőtársa csak rövid ideig bírta, majd e szavakkal szakította félbe: „Mindez nagyon szép és jó, kedves Ádám, és nagyszerű, hogy te ennyire lelkes vagy, de értsd meg: én most dolgozni megyek.”
A tehetséghez munka kell, reagál Kristóf, vagy, ahogy Picasso mondta: „Munka közben jön meg az ihlet.” Ami Kristófot illeti, egész nap a zene jár a fejében: dallamokról, frázisokról, tempókról „gondolkodik”. Repülni is azért szeret, mert olyankor – és csak olyankor – nem a zenére gondol, teljesen kikapcsolódik. A gyakorlás „izomtevékenység”; ő fontosabbnak tartja a zenei tartalmak megfejtését, a koncepciók kidolgozását, a kreatívkodást. Miután a tízezer óra megvolt, már kevesebb gyakorlás is elég egy zenész számára, véli László.
Fontos kérdés lehet, hogy a muzsikáló gyerekek érzelmi élete lépést tud-e tartani a szakmai előrehaladásával, veti fel Ádám. Szilvia szerint gyakori, hogy egy gyerek egyvalamiben nagyon jó, másban viszont akár átlag alatti is lehet. Kérdés, hogy van-e elég önfegyelme a kellő mennyiségű gyakorláshoz, és ha nem, kell-e a dolgot erőltetni. Kristóf felidézi az emléket, amikor csak csak hazaérkező apukája kocsijának hangját hallva vette kézbe a hegedűjét, hogy úgy tűnjön, már órák óta gyakorol. Később viszont a zene szeretete, a társak, a közeg, a jó darabok már megszüntették számára a lustaság és a kelletlenség problémáját.
Sok tehetség megáll a fejlődésben, megreked egy bizonyos ponton, mondja Csilla, és ez boldogtalanná teszi. Ha viszont sikerül a tehetségét kibontakoztatnia és a kondícióját hosszan megőriznie, az neki és nekünk: a közönségnek, a társadalomnak egyaránt jó.
*
A telt házas beszélgetés végén, a téma iránti intenzív érdeklődés jeleként a közreműködőket még jó ideig alig akarják elengedni. Hosszas várakozásba telik, míg Csillát és Szilviát a színpadon elhangzottakat lecsengető, a problémás pontokat tisztázó beszélgetésre kérhetem. Az első kérdésem a „tehetségtenyésztésre” vonatkozik, ami mintha manapság egyre elterjedtebb lenne. A tehetség felismerését annak intenzív „kiaknázása” követi, és ez erősíti a korai zárás veszélyét, vagyis azt, hogy mivel a gyereket kőkeményen befogják, más tehetségeire nem marad ideje.
Szilvia szerint ez nem gyakori veszély, mivel a zenei és a sporttehetség korán kiderül. Ha valaki nagyon okos, és minden tantárgyból kiemelkedő, akkor a tanárai között valóban kialakulhat vetélkedés, hogy melyikük tárgyát vegye komolyabban. Az pedig, ha valaki mondjuk a fizikát választja, de orvosi Nobel-díjat kap, olyan „baleset”, amit el tudunk viselni. Amikor én mégis tovább ütöm azt a vasat, hogy a tehetséges gyerekeket kizsákmányolhatják, és hogy éppen az ő érdekeiket nem védi senki, mindketten úgy reagálnak, hogy nálunk sajnos nem ez, hanem a tehetségek fel nem ismerése, elkallódása a gyakori probléma.
Érdekes, hogy a boldogság kérdése csak a pódiumbeszélgetés végén került elő, pedig nagy problémának érzem, hogy a gyerekek érdeke, boldogságvágya nem az első helyen jelenik meg a tehetségükkel kapcsolatban.
Mintha ők a tehetségnek csupán afféle tartályai volnának, amikből különböző módszerekkel kinyerendő a teljesítmény, a dicsőség, az aranyérem.
És arra sincs egyértelmű válasz, hogy „kié a gyerek”, hiszen amint kiderül, hogy tehetséges, mindenki magának akarja, míg ha problémás, jóval kisebb a tülekedés. Régen az volt a probléma, hogy amikor az iskoláztatás kötelező lett, a szülők felháborodtak, hiszen a magukénak érezték a gyermeküket, és úgy gondolták, rá, a munkájára otthon van szükség, válaszolja Csilla. Ma is valós gond, hogy a szülők és a tanárok nem mindig ugyanazt akarják, egymás ellen dolgoznak. Egy mentornak az is a feladatai közé tartozik, hogy ezeket az erőket és egymáshoz való viszonyukat feltérképezze, teszi hozzá Szilvia.
A tehetséggondozás jelszavával sokszor elveszik a gyerekek gyermekkorát, vetem fel.
Polgár Juditéknak az apukájuk elvette a gyermekkorukat, Judit mégis azt mondta, jó időszakként élte meg az intenzív tanulásnak azokat az éveit, mondja Csilla. Szilviának erről eszébe jut az unokaöccse, akit egy ideig a Polgár papa oktatott sakkra, sőt még vébére is elvitte. Egy ideig semmi mással nem is foglalkozott a fiúcska, mint a sakkal, de aztán más dolgok is érdekelni kezdték, és levált addig istenített oktatójáról.
Néztem-nézek itt a fesztiválon mesterkurzusokat, és érdekes látni, hogy a mentorálás néha mintha kifejezetten visszavetné a növendékeket, mert a mester annyira sűrűn szakítja félbe őket. Ezzel újra meg újra azt az üzenetet kapják, hogy semmi sem jó, amit ők éreznek, gondolnak, tesznek. Iszonyatos intenzitással mentorálják őket, de már annyira, hogy az ellentétébe fordul a dolog.
Minden pedagógiai tevékenységet lehet rosszul csinálni, válaszol Szilvia. Ő például olvasott olyan, kreativitást fejlesztő kurzusokról, amelyek kifejezetten visszavetették a résztvevőket a kreativitásban. Mindig minden a két ember: mentor és mentorált, mester és tanítvány interakciójában dől el.
A kreativitás kritikus fogalom, folytatja Csilla. A növendéket arra kell megtanítani, hogyan találhat rá a saját hangjára, és nem bizonyos technikai megoldásokra. Szilvia még hozzáteszi: a legnehezebb az, hogy mitől kezd egy gyermek vagy fiatal valakire a mestereként tekinteni. Vagy hogy a döntő találkozás egyáltalán létrejön-e.
Fotók: Mohai Balázs
