Az ötvenes években játszódó Csodálatos bolond főhőse nem tűnik reális karakternek, és nem érthető, hogy miért utazik Japánba. Kalandjai ebből adódóan esetlegesek, „légből kapottak”. Rejtélyességéről főleg azáltal értesülünk, hogy az író újra meg újra elismételi: senki sem tudja, miért érkezik, nincsenek megfogható céljai, továbbá ezekhez (a nem létező célokhoz) pénze sem sok. Ha elindul valahova, cél nélkül indul el, és mindenről, ami vele történik, a véletlen dönt. Nem turista, nem érdeklik a műemlékek, nincs Japánban rokona, és üzletelni sem akar. Nem művész, és úgy tűnik, semmiféle egyéb különös tehetség sem jellemzi.
Ez a sokféle meghatározatlanság és a folytonos sulykolásuk már gyanús, és éppen abban akadályozza meg az olvasót, hogy bármit is gondoljon róla, hogy képbe kerüljön vele kapcsolatban. Igaz, Napóleon leszármazottja, de akinek erre felcsillanna a szeme, azt ki kell ábrándítanom: ez a tény a kisregény egészének ismeretében a legkevésbé sem informatív, se pró, se kontra nem számít. Talán azt az egyet kivéve, hogy teljesen jelentéktelen, oktalan, ügyetlen, esetlen és határozatlan, vagyis híres felmenőjének minden szempontból az ellentéte. És még csúnya is, mint Súszaku nem győzi ezt oldalról oldalra hangsúlyozni. A teste egy szumóbirkózóé, a feje egy lóé, és úgy eszik, mint egy víziló – nagyjából ezeket ismételgeti vele kapcsolatban. (Az állatos hasonlatok amúgy mai szemmel olvasva kifejezetten bántóak és otrombák. Súszaku más hőseire vonatkozóan sem fukarkodik hasonlókkal, az egyik negatív karaktert például következetesen patkányszerűnek nevezi, és más mondanivalója nincs is vele kapcsolatban, mintha ezzel máris teljeskörűen jellemezte volna.)
A szöveg nemegyszer gyermetegnek hat, majd időről időre váratlanul költőien gyönyörű mondatokkal lep meg, és míg a cselekmény a levegőben lóg, Súszaku atmoszférateremtésben, a környezet és különböző helyzetek leírásában, apró megfigyelésekben kifejezetten jó. Mivel hősét úgy ejti be Tokió sűrűjébe, hogy ennek semmi néven nevezhető okát-értelmét nem jelöli meg, egyre erősebbé válik az a gyanúnk, hogy afféle kísérleti helyzettel van dolgunk – például mint amikor tudósok azt modellezik, hogy mire menne egymással, ha összeengednék az orrszarvút meg a krokodilt. Vagyis a francia szakot végzett és Lyonban is tanult Súszaku számára kizárólag az a fontos, hogy ez a találkozás létrejöjjön: egy „nagyon francia” Tokióba kerüljön, és annak legsötétebb oldalával, nyomorával és bűnözésével is szembesüljön. Ez alapján egyértelmű, hogy tézisregényt, példázatot olvasunk, amelynek alakjai nem önmagukért állnak helyt, hanem jelképek.
*
Gaston, akit a japánok Gasnak neveznek, a kis herceg rokona: nem e világra való, nehezen hihető karakter. A kisregény egy pontján egyértelműen kiderül, hogy Súszaku is így, afféle égi követként gondol rá. Miután eltűnik, noha a jelek az ellenkezőjére utalnak, határozottan állítja róla, hogy nem halt meg.
„Ahogy Takamori a hófehér felhőpaplanba takarózó hegyeket bámulta, egyszer csak úgy látta, mintha szép komótosan Gaston mászna az egyik csúcs felé. Kalapját lengetve integet neki, lóképén ott ragyog a jól ismert ügyefogyott, félénk mosoly.
»Takamori szan! Én megyek.« »Hová, Gas?« »Akárhová. Bárhová, ahol emberek vannak.« (…) – Nézd, kócsag! – kiáltott fel Tomoe, és valóban, a rizsföldekről fehér madár szállt fel, méltóságteljesen emelkedve a kék égbolt irányába. »Ég veled, Gas!« – suttogta Takamori a kócsag felé.”
Van aztán Gasnak egy másik rokona is, méghozzá a filmvilágból, és (talán nem véletlenül) ő is francia: a behemót, szerencsétlen, ügyefogyott, de csupa szív Quentin a 2003-ban bemutatott Pofa be!-ből Gérard Depardieu elővezetésében, aki – akárcsak Gas – egy bérgyilkosra (Jean Reno) erőlteti rá magát, és mindenáron jó útra akarja téríteni. Azonos motívum az is, hogy mindketten barátjuknak tartanak egy olyan embert, aki a legkevésbé sem akar az lenni – de nincs menekvés. Bizonyos jeleneteket mintha egyenesen a Csodálatos bolondból vettek volna át a filmbe: Gaston is, Quentin is állhatatosan és a kontextushoz cseppet sem illően hajtogatja, hogy másokat bántani, gyűlölni nem szabad és nem vezet sehova. Gas a való világ viszonyaival és a japánoknak a bosszúra szent kötelességként tekintő szemléletével összeegyeztethetetlen módon próbál egy alig megvalósítható eszmény mellett érvelni, és amikor választott barátjuk konfliktusa élet-halál harcba torkollik az ellenségével, Gas is, Quentin is a küzdő felek közé veti magát, hogy inkább őt üssék vagy lőjék, mint egymást.
A Csodálatos bolondot a száz éve született, már életében legendává vált jezsuita szerzetes, az életének 98. évében, 2020 nyarán elhunyt Nemeshegyi Péter tiszteletére adta ki idén a Jezsuita Kiadó. Azért éppen ezt a művet, mert utolsó nagy munkájaként ennek fordításába kezdett bele, vagyis valami okból különösen fontosnak tarthatta, hogy magyarul olvashatóvá váljon. Kis túlzással még a spirituális végrendeletét is beleláthatjuk. Ha ezzel a szemmel olvassuk, minden a helyére kerül.
Nemeshegyi atya 38 évet töltött Japánban misszionáriusként, és 1956-ban ő is hajóval érkezett, mint Gas a kisregényben – de míg ő a rendje megbízásából, az a saját szakállára. Súszaku műve alapján érzékelhető, hogy a japánok önképéhez mennyire hozzátartozik a „hű, de messze lakom” életérzés, és ebből fakadóan mekkora kíváncsisággal fogadják a hozzájuk érkezőt (és mennyivel inkább így lehetett ez a kisregény jelen idejében, az ötvenes években, amikor sokkal nehezebb volt utazni). A 17–19. századi elzárkózás és a kereszténységgel szembeni merev elutasítás, a keresztényüldözés mint „önvédelem”, a „szigetlét” már eleve hendikepessé tette a japánok Európához való viszonyát, amit tovább súlyosbított, hogy a második világháború vesztes, atombombával „megbüntetett” országa lettek. A katolikus Súszaku Gaston személyében szerintem magát a kereszténységet „utaztatja” a háború utáni Japánba, mert meg van győződve arról, hogy éppen a kereszténység az, amelyre Japánnak (akárcsak az egész világnak) szüksége van (az utóbbi évszázadok nem feltétlenül igazolták vissza ezt, hiszen Japán népességének még ma is csak körülbelül egy százaléka keresztény). Helytelen, ha valamely kultúra magasabb rendűnek képzeli magát másoknál (pedig mind hajlamosak rá), ezért Súszaku jó érzékkel csúnya, ügyetlen, szerencsétlen és „butácska” regényhősként állítja elénk a kereszténységet, és a segítőkészségét hangsúlyozza. Az eltántoríthatatlan szándékot, hogy tenni akar másokért.
Van azonban valami, ami túlmutat kereszténységen, sintón, buddhizmuson: hogy a kultúrák és vallások őszinte érdeklődéssel és nyitottsággal fordulhatnak egymáshoz, és gazdagíthatják egymást. Számunkra pedig különösen sokat adhat az a szemlélet, amely a Csodálatos bolondot jellemzi: hogy itt a japánok szemszögéből tekinthetünk önmagunkra, európaiságunkra, keresztény gyökereinkre, és megérthetjük: kizárólagosnak hitt nézőpontunk valójában relatív. Ha ott élnénk, maroknyi kisebbség, egzotikum lennénk csupán, akiket a többiek alig-alig értenek.
*
Nemeshegyi Péter 2016-ban megjelent életútinterjú-kötetében így beszélt a japán érzületről és a japánoknak a kereszténységhez való viszonyáról:
„Ha egy japánt megsértünk, az nagy baj. Nem mutatja, nem üt azonnal vissza, de megőrzi a szíve mélyén, és várja az alkalmat, hogy mikor adhatja vissza. Aztán amikor meggyengült, aki megbántotta, bosszút áll rajta. A bosszúvágy nem szép vonásuk. (…) Ezért Japánban nagyon kell vigyázni, hogy meg ne sértsem a másikat. Erre is szolgál az udvariasság, önérdekből is ez a legcélszerűbb viselkedésmód. (…) Fontos még az is, hogy a konfuciánus etika csak egy zárt közösségen belül működik jól, kifelé nem. A zárt közösségek: a család, a cég – a másik cég már versenytárs – vagy a nemzet. De ez az etika a másik népre már nem terjed ki. Ezért viselkedtek a háborúban annyira borzalmasan egész Kelet-Ázsiában.
Nagy dolog, amikor a kereszténység alapján azt mondjuk: minden ember a testvéred, nem csak a te néped gyermekei. (…) Tokióban többször fölkértek, hogy azon tanárok számára, akik nem keresztények, és katolikus intézményben kezdenek tanítani, tartsak előadást arról, hogy mi a keresztény humanizmus. (…) Illik másokat szeretni, segíteni, megosztani velük, amink van, megbocsátani. Legfeljebb az nehéz kissé a japánok számára, amikor a végén még azt is hozzátesszük, hogy az ellenséget is szeretni kellene. De azt azért megértik, hogy csak ennek révén lehet megoldani a viszályokat. Mert már Lao-ce is azt mondta, hogy a gyűlöletet sohasem lehet megszüntetni gyűlölettel (…). Ez Jézus tanításának legmegdöbbentőbb vonása és mély igazsága.”
Endó Súszaku: Csodálatos bolond. Jezsuita Kiadó, 2023. Fordította: Nemeshegyi Péter SJ, Ikematsu-Papp Gabriella
Fotó (illusztráció): The Yomiuri Shimbun via AFP / Toshikazu Sato
