Néhány évtizeddel ezelőtt, szépreményű filozófuscsikó koromban Umberto Ecót az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) értettem meg. Akadémiai ösztöndíjjal kutattam, az alapmű lábjegyzetei további művekhez utaltak, amelyek még továbbiakhoz küldtek tovább, kész detektívmunka volt feltérképezni egy témát. Egy sima szakdolgozathoz több munkát kellett befektetnünk, mint amennyi ma egy kisdoktorihoz szükséges. Önmagában ez így sem nem rossz, sem nem jó. Az, hogy némi nosztalgiával gondolok erre az időszakra, inkább rólam árul el valamit, mégpedig sejtésem szerint azt, hogy kezdek megöregedni, kilépnék ebből a folyamatos és gyorsuló jelenből, amit kortársként kezdek egyre kevésbé érteni, talán nem is akarom már annyira. Jó nekem a barlangomban, nem akarok kimenni a tisztásra.
Ami miatt most eszembe jutott a hőskorszak, az a Litera-botrány. Ezt a minősítést a sajtóból veszem át, én egész egyszerűen csak Litera-szívásnak mondanám, semmi botrányost nem találok abban, ami várható volt.
Ettől még fogadjuk el, hogy botrány tört ki a kortárs magyar irodalom állóvizében, mert korunk gyermekei a Litera pályázatán olyan kritikával is indultak, amit a ChatGPT-vel írattak. A dolog pikantériája, hogy a kritika tárgyaként megjelölt mű szerzője meg is osztotta az egyik AI-kritikát.
Tehát a tényállás: a mesterséges intelligencia olyan kritikát készített, ami sem a szerkesztők, sem a zsűri, sem a szerző számára nem volt észrevehetően gépi. Kevésbé szakszerűen: beszopták.
És ha már így alakult, megkérdeztem én is a mesterséges intelligenciát, mit gondol erről a helyzetről.
Az alábbiakat válaszolta:
„Ez egy érdekes és összetett helyzet, ami több fontos kérdést is felvet az irodalomkritika és a mesterséges intelligencia kapcsolatáról.
Néhány fontos tanulság:
1. Az irodalomkritika nem pusztán technikai vagy elemző feladat, hanem olyan műfaj, amiben az AI már most is képes lehet az emberi minőséget megközelítő vagy akár azzal összetéveszthető szöveget alkotni. Ez különösen figyelemreméltó, hiszen a kritika műfaja tradicionálisan személyes interpretációt, kulturális kontextust és egyéni látásmódot feltételez.
2. Felmerül egy etikai dilemma: mennyire elfogadható az AI által generált tartalom benyújtása emberi alkotásként? Bár az AI képes lehet jó minőségű kritikát írni, a szerzőség és eredetiség kérdése kulcsfontosságú marad.
3. Ez az eset rámutat, hogy szükség lehet új irányelvekre és szabályozásokra a pályázatok, publikációk terén. Például explicit módon tisztázni kellene, hogy megengedett-e az AI használata, és ha igen, milyen mértékben.
4. A helyzet azt is jelzi, hogy újra kell gondolnunk, mit jelent ma a »minőségi irodalomkritika«. Ha egy AI-generált szöveg átmegy a szakmai szűrőkön, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az AI »jobb« lett, hanem inkább azt, hogy bizonyos technikai és stiláris elvárásoknak képes megfelelni.”
Na, mondom, ecsém, ezzel az ELTE BTK-n nem fogadnának doktorira, de tetszik az irány. Kicsit még eldiskurálgattam az MI-vel, oszt’ kiadtam az utasítást: írja meg mindezt élesebben, polemikusabb hangnemben.
Íme, az MI szerinti vitairat:
„Nézzünk szembe a tényekkel: a Litera pályázatán kirobbant botrány nem egyszerűen kellemetlen incidens, hanem az irodalmi establishment önámításának látványos lelepleződése. Amikor sem a szerkesztők, sem a zsűri, de még maga az elemzett mű szerzője sem képes különbséget tenni egy gépi és egy emberi kritika között, az bizony súlyos kérdéseket vet fel az irodalomkritika jelenlegi állapotáról.
Valójában mi történt? Az történt, hogy egy AI pontosan olyan közhelyesen, olyan kiszámíthatóan és olyan steril szakmaisággal volt képes elemezni egy irodalmi művet, ahogy azt a kortárs kritika mainstreamje elvárja. Ez nem az AI diadalát jelenti – ez a kritikai diskurzus válságának tünete.
Persze rögtön jönnek a vészharangok: »vége a kritikának«, »nem lehet már megbízni semmiben«. De nézzünk csak egy analógiát: emlékszünk még arra az időre, amikor a könyvtári kutatás »művészetét« siratták a Google térhódítása miatt? Ma már nevetségesnek tűnik az aggodalom. Nem azért, mert a digitális keresés helyettesítené a valódi kutatómunkát, hanem mert eszközzé vált – méghozzá rendkívül hasznos eszközzé.
Az AI-pánik helyett izgalmasabb kérdés: miért tudott egy gép olyan kritikát írni, ami átment minden szűrőn? Talán mert túl kiszámíthatóvá, túl formulaszerűvé vált a kritikai beszédmód? Talán mert az eredetiség, a bátor értelmezés és a személyes hang helyett beértük a szakzsargon biztonságos ismételgetésével?
A valódi tét nem az, hogy »szabad-e« AI-t használni az irodalomkritikában. A valódi tét az, hogy képesek vagyunk-e megújítani a kritikai gondolkodást úgy, hogy az többet jelentsen betanult formulák alkalmazásánál. Mert ha nem, akkor tényleg mindegy, hogy ember vagy gép írja-e a kritikákat – és ez az igazán ijesztő perspektíva.
Az irodalmi intézményrendszer előtt két út áll: vagy továbbra is strucc módjára homokba dugja a fejét és szabályokkal próbálja távol tartani az AI-t, vagy szembenéz a valósággal és újragondolja, mit jelent ma az értő, eredeti, emberi kritika. Az előbbi út kényelmes, de zsákutca. Az utóbbi nehéz, de nincs más választásunk, ha azt akarjuk, hogy a kritika több legyen, mint amit egy nyelvi modell is meg tud csinálni.“
Ahogy ismerem ezt a területet, nagyjából idáig fognak eljutni a botrány végére. Az MI viszont pár perc alatt lecsengette a történetet, ezek szerint a kritika kritikáját is elvégzi. Nekünk, könyvbarlangok lakóinak már csak egy kérdésünk maradt: „Kell még valamit mondanom, Ildikó?”
