A Vicenza tartományban lévő Bassano del Grappában jött a világra. Az éneklés kedvéért padovai jogi tanulmányait szakította félbe, Rómában kora egyik legnagyobb tenorjától, Giulio Crimitől vett órákat. 1935 májusában Bellini Az alvajáró című operájában Rodolfo gróf szerepében basszusként debütált, de egy évvel később már baritonként nyert első díjat a bécsi zenei fesztiválon. Első szereposztásban 1937-ben énekelt először: a római Teatro Adriano színpadán Verdi Traviata című operájában az idősebb Germont szerepét. A tehetséges baritont a dirigens Tullio Serafin vette szárnyai alá, az ő irányításával tanult és képezte magát a következő hat évben.
Pályafutásának egyik leghíresebb szerepét, Puccini Toscájának Scarpia rendőrfőnökét 1940-ben formálta meg első alkalommal, a következő évtizedekben pedig több mint kilencszáz alkalommal énekelte.
1942-ben debütált a milánói Scalában Donizetti Szerelmi bájital című operájában, s még ugyanebben az évben ő énekelte a főszerepet Alban Berg Wozzeck című zenedrámája olaszországi bemutatóján. Felfelé ívelő karrierje a második világháború idején megtorpant, bár a nyílt várossá nyilvánított Rómában az 1944-ben bombázások által félbeszakított operai évad legünnepeltebb énekese volt. A háború utolsó évében gyakran énekelt kórházi betegágyaknál a betegek vigasztalására.
A fegyverek zajának elcsitulta után pályafutása új lendületet vett: 1947-ben Stockholmban Rigolettóként lépett színpadra, ugyanabban az évben a milánói Scala énekese lett, elindult nemzetközi karrierje. 1948-ban a San Franciscó-i operaházban debütált Rossini A sevillai borbély című operájában, a londoni Covent Garden színpadára 1950-ben lépett először. 1952-ben óriási sikerrel énekelte a Salzburgi Ünnepi Játékokon Mozart Don Giovannijának címszerepét Herbert von Karajan vezényletével, 1954-től két évtizeden át szerepelt a chicagói operaházban, és 1956-ban meghódította a legendás New York-i Metropolitan közönségét is. 1951 és 1965 között a világ legnevesebb operaházaiban lépett fel a szopránok királynőjével, az „isteni” Maria Callasszal. Az 1964-es Tosca, amelyet kettejükkel a főszerepben a londoni Covent Gardenban Franco Zeffirelli állított színpadra, bevonult az operatörténelembe. A dívával, aki közeli barátja is volt, több hanglemezfelvételt rögzítettek (Az álarcosbál, Lammermoori Lucia, Rigoletto, Tosca). Gobbi hangját a magyar közönség is megcsodálhatta a budapesti Operaházban Jágóként, Scarpiaként és Rigolettóként.
A múlt század egyik nagy operalegendájának repertoárja Monteverditől egészen a kortárs zeneszerzőkig terjedt.
Több mint száz szerepben lépett színpadra, legemlékezetesebb alakításait Verdi és Puccini műveinek bariton szerepeiben nyújtotta, de a kritika elismerően írt a verista Leoncavallo és Mascagni operahőseinek megformálásáról is.
A legnagyobb pályatársakkal, Beniamino Giglivel, Elisabeth Schwarzkopffal, Joan Sutherlanddel állt egy színpadon, és a legkiválóbb karmesterek, Karajan, Toscanini, Furtwängler dirigálták. A negyvenes évektől több mint ötven teljes operafelvételt rögzített lemezre. Kamarazenei repertoárján 17–18. századi szerzők művei és nápolyi dalok egyaránt szerepeltek.
Gobbi színészként is nagyszerű volt. Ő állította vissza azt a fajta drámai kifejezésmódot az operaszínpadokon, amelyet csak korábbi idők kivételes nagyságai képviseltek. Mario del Monaco, a múlt század egyik legnagyobb drámai tenorja, aki több alkalommal is partnere volt, egyenesen „felülmúlhatatlan” Jágónak és a legkifinomultabb énekes színésznek nevezte. Gobbi színészi képességeit a filmművészet is kiaknázta, 1937-től több mint két tucat operafilmben szerepelt, amelyek közül zajos sikert aratott A sevillai borbély, a Rigoletto és a Bajazzók, és ő kölcsönözte hangját Anthony Quinn-nek a Parasztbecsület 1953-as filmváltozatában. Az 1949-es Üveghegy című fekete-fehér brit romantikus filmdrámában önmagát alakította Henry Cass rendezésében.
A hatvanas évektől már inkább a rendezéssel és az énektanítással foglalkozott (a magyarok közül mesterkurzusán részt vett B. Nagy János is).
Egyik legemlékezetesebb munkája Verdi Simon Boccanegra című operájának színpadra állítása volt a Covent Gardenben, ebben a címszerepet is ő énekelte. Az operaszínpadtól 1979-ben vonult vissza.
Önéletrajza Életem (1979), valamint Tito Gobbi és élete, az olasz opera (1984) címmel jelent meg. Családjában egy másik világhírű művész is akadt: sógora volt a bolgár születésű Boris Christoff, a múlt század egyik nagy basszistája.
Tito Gobbi 1984. március 5-én halt meg Rómában, 69 éves korában. Az 1953-as Tosca, amelyen Maria Callas és Giuseppe Di Stefano társaságában énekel Victor De Sabata dirigálása mellett, minden idők egyik legjobb operafelvételének számít, és 2020-ban bekerült az amerikai Kongresszusi Könyvtár legfontosabb hangfelvételeket őrző nyilvántartásába.
A nyitóképen Maria Callas és Tito Gobbi a Párizsi Opera Tosca című előadásában 1965 februárjában. Fotó: Lipnitzki / Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP
