Legalábbis ez az alapállítása Bregmannak, aki egész könyvet szentel annak a radikális elgondolásnak a bizonyítására, hogy a legtöbb ember a lelke mélyén egészen tisztességes. Már ettől felszaladhat a szemöldökünk, hiszen elég egyetlen híradót megnéznünk ahhoz, hogy levonjuk a következtetést: szélsőségesen polarizált világunk szörnyű hely, ahol ember embernek farkasa, és csak a vékony, magunkra erőltetett civilizációs máz választ minket el attól, hogy nekimenjünk embertársainknak.

A szerző szerint viszont ez az elképzelés úgy téves, ahogy van. Évszázadok óta annyian beszéltek-írtak az ember gonosz oldaláról, hogy ezt fogadjuk el mint legalapvetőbb jellemzőnket. A görög filozófusoktól kezdve a kereszténység által hirdetett eredendő bűnön át Machiavelliig és Hobbesig kiváló elmék „bizonyították” már romlottságunkat. Nem is beszélve az olyan fikciós irodalmi alkotásokról, mint A Legyek Ura, amely még az ártatlannak hitt gyerekeket is egymást elpusztító szörnyetegekként írja le.

Bregman nemcsak Golding híres művére cáfol rá, hanem számos ismert és kevésbé ismert történelmi tényt, tudományos kísérletet is felsorakoztat elméletének bizonyítására.

Megismerjük például az igazi Legyek Ura-történetet. Hat tongai kamasz fiú szenvedett hajótörést egy lakatlan szigeten, és sem a szűkös erőforrások, sem a nehézségek – például hogy élelemhez és vízhez csak igen korlátozottan jutottak – nem fordították őket egymás ellen, hanem saját szabályaik szerint működő, demokratikus közösséget hoztak létre. Így sikerült túlélniük a több mint egyéves kalandot, mielőtt rájuk találtak és megmentették őket.

Szóba kerül Gustave Le Bon 1895-ben kiadott, A tömegek lélektana című könyve is, amelyet később nagy hatalmú vezetők, köztük Churchill és Hitler is a pszichológiai hadviselés bibliájaként forgatott. Le Bon szerint a lakosság morálja katasztrófák hatására könnyedén megtörik, a pánikban csak a saját túlélésükkel törődnek az emberek. Pár évtizeddel később az élet szolgáltatta az elmélet cáfolatát: a II. világháborúban szőnyegbombázásokkal támadott városokban a nemzeti öntudat nemhogy csökkent, hanem felerősödött, a lakosság összefogott, és gyorsabban kilábaltak a gazdasági veszteségekből, mint azokon a településeken, amelyeket nem bombáztak.

Bregman feleleveníti azt a szívmelengető esetet is, amely 1914 karácsonyán történt a lövészárkokban. A brit katonák, miután meghallották, hogy a németek a Stille Nachtot éneklik, maguk is rázendítettek, majd nem sokra rá már együtt cigiztek az ellenséges országok fiai, ajándékokat adtak egymásnak, és még pár focimeccset is lejátszottak a frontvonalon. Bregman ezenkívül statisztikákat vonultat fel annak bizonyítására, hogy mennyire nehéz a katonáknak ölniük, különösen közelharcban. Szerinte ugyanis

minél közelebb vagyunk a másikhoz, annál kevésbé vagyunk képesek kárt okozni benne.

Ezért van az, hogy harctéren a katonák mindössze 15 százaléka süti el a fegyverét. Mindent letaroló és hosszan tartó propagandára van szükség ahhoz, hogy az ellenséget dehumanizáljuk, azaz ne embertársunkként tekintsünk rá, mint Auschwitz esetében történt.

De ha az ember valójában jó, hogyan történhetett meg a náci népirtás, hogyan maradhatott hatalmon Sztálin, Mao Ce-tung és Pol Pot? Az ötvenes–hatvanas évektől szociálpszichológusok egész nemzedéke kutatta az emberi gonoszságot. Kiemelkedik közülük Stanley Milgram sokkológépes és Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérlete, amelyek színtiszta bizonyítékát jelentették annak az elméletnek, hogy velejéig romlottak vagyunk, és hatalmi pozícióban még a gyilkolástól sem rettenünk vissza. Azóta azonban bebizonyosodott, hogy mindkét kísérletet manipulálták és a háttérből irányították, így a mai tudóstársadalom már nem fogadja el eredményeiket, és főleg nem jelentenek bizonyítékot az emberi aljasságra. Nem a bennünk élő vadember, hanem sokkal inkább a távolról irányított katonai műveletek és a korlátlan, kábítószerként ható hatalom idézi elő az emberiség elleni gaztetteket.

A szerző természetesen nemcsak cáfol, hanem számos pozitív példával is az emberek közötti bizalom ereje mellett érvel. Iskolák, börtönök, terroristasejtek békés leszerelésének történeteivel, közösségitulajdon-modellek ismertetésével vezet be az „új realizmusba”. Ebben a világban az emberi jóság a fő mozgatórugó, amely a kooperáció és a békés együttélés felé vezet bennünket. 

A szerző tisztában van azzal, hogy sokan naivnak vagy egyenesen bárgyúnak titulálják majd gondolatait, ennek ellenére még továbbmegy. Tíz olyan jó tanácsot, szabályt is megfogalmaz, amelyekkel a szebb jövő eljöveteléért tehetünk: például azt, hogy gondolkozzunk nyertes-nyertes szituációkban, hogy kerüljük a híreket vagy hogy változtassunk a realizmusdefiníciónkon.

Bár Bregman könyvének tudományos megalapozottsága néhány ponton vitatott – például a Húsvét-szigetek történetének interpretációjánál –, és időnként még könnyed, olvasmányos stílusát is kritizálják, mégis érdemes adnunk neki egy esélyt, mert teljesen más szempontokat hoz be fajunk történetével kapcsolatban, mint amit hasonló ismeretterjesztő könyvektől megszokhattunk. Az Emberiséggel csupán annyit kockáztatunk, hogy meglátjuk a saját emberségünket is. Már ezért megéri.

Nyitókép: Rutger Bregman holland történész-író. Fotó: Steve Jurvetson