A kisregény főszereplőjét száműzik a Ferenc József-föld sarkvidéki fúrótornyaihoz, ahol kultúraszervezőként próbálja megtalálni a helyét a tudósok és a melósok között, miközben igyekszik kisilabizálni apja dokumentumait a világot valóban irányító erőkről, valamint a napszakok hiánya miatt mesterségesen szimulált estékre társat találni magának. Bene regénye egymáson átjátszva szövi ezt a három szálat: a Judittal való kapcsolatának alakulása során ismerjük meg a múltját, valamint azt is, mi áll az apja irataiban – ugyanakkor a főhős az apja dokumentumai miatt beszéli el a regényvilág történelmi hátterét.
A Sarki fény egyik nagy erénye, hogy mindenfajta romantizálástól mentesen, nem egyértelmű áthallásokkal, mégis plasztikusan visz színre egy olyan történelmi ívet, amely az első világháború meg nem történtével kezdődik és az Osztrák–Magyar Monarchia virágzásával teljesedik ki – virágzás legalábbis a felszínen, legalábbis gazdaságilag… Eközben ugyanis a szöveg szépen bemutatja, hogy kommunizmus nélkül is létezhet zárt kapuk mögötti munkanélküliség („– Én, ugye, kulturális munkatárs volnék – kezdem nagy lendülettel. / − Igen? / – Csakhogy semmiféle feladatom nincsen… / – Találjon ki magának! – vágja rá rögvest, s megrándul egy arcizma közben, amiről arra a következtetésre jutok, kényelmetlenül érzi magát a fölvetésemtől” [38]), illetve hogy az egykori urambátyámvilág mennyire kompatibilis tud lenni a kriptokapitalizmus vállalati „kultúrájával”.
A cselekmény fő helyszíne, a Zichy-telep kietlensége ezért csak részben jelenti az élhetetlen körülményeket: zordsága a szellemi sivárságából is fakad.
Azonban, más dolga nem lévén, minél többet olvas a főszereplő, annál inkább megszenvedi a fikció és a valóság közötti kontrasztot, ezért nem csoda, hogy egyre inkább Kafka valamelyik hősének képzeli magát: úgy bolyong a bürokrácia útvesztőiben, mint Josef K. (15), és ugyanúgy megérzi groteszk átalakulásának kezdetét, mint Gregor Samsa (42–46). És bár a szigettoposzra épít a regény, vagyis második esélyként lengeti be a főszereplőnek a Zichy-telepre áthelyezését, ez a legkevésbé sem eredményezi azt, hogy önmagára találna, sőt éppen ott válik csak igazán felesleges emberré, aki az olvasásba menekül egy, a világtól eleve elzárt helyen.
E kettős elszigeteltségre telepednek rá az apa dokumentumai a világ-összeesküvésről, melyek szerint titkos szervezetek irányítják az országok vezetőit – ez a lehetőség racionális alapon azért is merülhet fel a regény világának keretei között, mert nem jöttek létre azok a nagy, multinacionális vállalatok, amelyek meghatározó gazdasági szerepükkel tényleges befolyással bírhatnának a dolgok politikai alakulására. A szöveg ugyanennek a hiánynak, a verseny elmaradásának – ezzel párhuzamosan pedig egy ügynökhálózat képülésének – tulajdonítja azt is, hogy a technológiai fejlődés nem érte el a lehető legmagasabb szintet (vagyis a mi világunkét).
„Apám nem kevesebbet állít, mint hogy az emberiség a titkos szolgálatok tömegmanipulációja miatt nem használta ki minden lehetőségét, sőt, más történelmi fejlődést követve véleménye szerint kreatívabbak és számos területen hatékonyabbak volnánk. Egyik példája ennek alátámasztására az űrutazás. Úgy vélte, ha nem az árnyékemberek kottájából játszana az egész fajunk, régen meghódítottuk volna a világűrt, s a Holdon bázisaink emelkednének. Úgy gondolta, az űrhajó mint technikai vívmány kizárólag azért nem valósult meg, mert az álmokon és a fantázián túl nem maradt semmi, ami arra kényszerítse a kutatókat, hogy valóra váltsák ezt az elképzelést, és különösen nem akadt semmi, ami finanszírozásra késztette volna az államokat, hiszen a közöttük évezredeken keresztül folyó versengés egy évszázada (a felszínen és a tömeg tudatában legalábbis) igen lagymataggá szelídült. Apám állítása szerint a technikai haladás alapfeltétele a verseny.” (14)
A technológiai fejlettség azonban nemcsak az űrutazást nem teszi lehetővé, de a regényben felvillantott helyszínek sem feltétlenül a klasszikus monarchiabeli, esetleg némi steampunk beütéssel bíró atmoszférájúak, hanem inkább a szocreál helyiségek auráját árasztják – a tárgyalótól a telepi büféig.
Nemcsak elbeszélten, hanem nyelvileg, a beszédmódok szintjén is megjelenik az említett alternatíva és hiány: amikor az elbeszélés a Ferenc József-földet kietlennek nevezi, akkor ezt annak ellenére teszi, hogy állatvilága gazdag, a jegesmedvék és a fókák közül bármennyit le lehet vadászni (36). Az alternatív jelent tehát nem a madáchi „sok az eszkimó, kevés a fóka” helyzet jellemzi, legalábbis ökológiai szempontból biztosan nem. A fajoknak sem a száma, sem az élőhelye nem zsugorodik, az ökológiai válság a multicégek és a világhatalmak versenyének hiánya miatt soha nem köszöntött be.
A kisregény ugyanakkor nemcsak a társadalmi folyamatokról, hanem a nevelődési regény zsáneréről is ítéletet mond azzal, hogy tudatosítja: egy pusztán a túlélésre berendezett közegben egy kultúrembernek lehetetlen a magához illő szerepet megtalálnia. Hiszen még csak megvetés tárgya sem az ilyen – annyira jelentéktelen, hogy tulajdonképpen emberszámba sem veszik: „– Önt ide helyezték, nyilván nem azért, mert kitüntetést érdemel. Ha a magyarok így akarták, vélhetően megvolt rá a jó okuk. Én itt őfensége és az államszövetség érdekeit képviselem, s amihez Ön ért, arra itt semmi szükség nincsen. Értsen jól: nincs bajom Önnel, nem haragszom Önre. Véleményem sincs Önről.” (39) Az olvasáshoz és az íráshoz fordulva a főszereplő végül feldolgozza apja iratait, tehát gyakorlatilag megörökíti az elbeszélő szólamban a dokumentumokat, amelyek aztán fikcióként szerepelnek újra az ő oldalán. Ezt pedig csak erősíti, amikor az alteregójával való beszélgetés során megtudja, hogy a mi világunkban a feljegyzései egy folyóiratban jelentek meg, az emberek regényrészletekként olvassák őket. Az irodalom ezzel a paranoia és a bizonytalanság terepévé válik, ahol nem lehet fejlődésről, boldogulásról vagy nevelődésről írni. Ahogy a fikciós világ Kafkával rátelepszik a főszereplő életére – tehát kezdi úgy látni maga körül a dolgokat, mintha ő is egy abszurd szöveg hőse lenne –, azzal párhuzamosan az apja egyértelmű tényszerűsége is megkérdőjeleződik, a dokumentumok is a fikció jegyeit kezdik mutatni a számára. Ezzel felvetődik a kérdés, hogy melyik a szörnyűbb: ha tényleg csak humbug az egész, és emiatt senkit sem érdekel az apja munkája („Meglepetten tapasztalom, mennyire elszomorít a lehetőség, hogy apám elmélete mégsem keltette föl senki érdeklődését, s én sem a világot irányító titokzatos erők, mindössze egy-két rosszindulatú, pitiáner középhivatalnok áldozata vagyok.” [67]) vagy ha minden pillanatban résen kell lenni, mert a hálózat árgus szemekkel figyeli. Csoda-e, hogy e kételyek között egy újabb lehetséges világba, a honfoglalós videójátékéba menekül (88–90)?
A Sarki fénnyel Bene Zoltán megírta a saját dobozvilágregényét, Philip K. Dick Az ember a fellegvárbanjától és a lehetségesvilág-elméletektől ihletetten.
Azzal a kérdéssel szembesít minket, hogy megtalálható-e az igazság, ha a struktúrák, a motivációk valamennyi világváltozatban ugyanolyanok, s talán csak annyiban különíthetők el, hogy ami az egyikben fikció, a másikban valóság, és viszont. Ebben az esetben viszont az emberi élet egyetlen biztos szervezőeleme a narratíva, a történetek elbeszélhetősége, és ehhez kapcsolódva annak kényszerítő logikája, hogy az események hiába folynak más úton, a szerkezeti hasonlóság miatt mind az entrópia felé tartanak: a rendezetlenség olyan stabilitásába, ahol viszont már elkülöníthetetlen egymástól fikció és valóság. Az olvasó pedig a lehetséges világok és a fikciós szintek szorításában végül felveszi a regény egyes szám első személyű perspektíváját, és így maga is meghasonlik az alternatív történelmek között.
Smid Róbert
