Az est műsorában a haza, a szerelem és az elmúlás témái feszítik egymást a magány köntösében. Az egyes alkotások a magány formáit változatosan járják körbe, megelevenítve különböző korszakok személyiségeinek magányfogalmait. A versek súlyos mondanivalóját az egykor a szalonban nyugodttá simuló hangok, Chopin művei határolják.
A „párizsi szalon” a társadalmi és művészi elit összeolvadásának helyszíneként jelentősen formálta a 19. században alkotott művek formáját és tartalmát. Ugyancsak hatással volt az előadás és a befogadás gyakorlatára. A romantikát jellemző elemek, így a szimbolizmus vagy az érzelmektől fűtött szenvedés és a magány kifejezés alkalmas hordozói a század Nyugat-Európájának. Ennek a korszaknak, amely teret adott a koncerttermekből ma jól ismert klasszikus zenei kánon javának megalkotásához, egyik „titka” talán pont az, hogy − a naturalisztikus elemeket olykor háttérben tartva, olykor pedig előtérbe helyezve − az emberről, a lélekről és az emberi lét határainak elviselhetetlenségéről tudott szólni.
Az est fellépői, Balog Alexandra és Vecsei H. Miklós hűek a szalonkultúrához, amelynek közvetlensége segített felszámolni a határt előadás és befogadás között. (Más kérdés, hogy az arisztokratikus kisajátítás terepeként is funkcionált.) A két művész munkásságában meghatározó, hogy kifejezetten fontos számukra annak a közegnek a megteremtése, amely által az alkotások a közönség soraihoz valóságukban érhetnek el. Vecsei H. Miklós színészként egyik szerepből bújik a másikba, miközben nevéhez kötődik a sikeres Poket zsebkönyvek és a sorozatban megjelenő művek reklámozása is. A fellépések mellett Alexandra életében is meghatározó a szervezés. A könyvkiadás, a beszélgetések, a fesztiválok és a mesterkurzusok törvényszerűen zökkenthetik ki az előadókat abból a mélységből, amelyet tőlük a színpadi létezés és az arra való felkészülés követel.
Miért foglalkoztat két, a karrierje elején álló művészt a magány kérdése karácsonykor?
A kérdésre a művészi lét − „elviselhetetlenül” − könnyű választ adhat. Az előadóművész életében kettős jelentése van a magánynak, így kettős tétje is. Egyrészt szüksége van arra a magányra, amelyben felfedezheti, hogy milyen az a belülről fakadó megértés, amely az egyes alkotókhoz és alkotásokhoz őt személyesen fűzi. A magány teszi lehetővé számára az átlényegülést, az alkotások felfedését. A másik magány, amely életét tagolja, a színpadé. A színpad és a színpad előtti magány, az az átmenet, a „fellépés”, amikor a magán(y)ember előadóvá válik. Jogosnak is tűnik a címben a magány többes számú használata.
A magányról az emberi lét azonban annál több kérdést tesz fel, amelyek viharából karácsonykor sem egyszerű szabadulni. Ezek közül sokat megjelenítenek a két előadó által választott tételek. A hajnali részegség az elmúlást önti szavakba. Kosztolányi 1933-ban publikált verse az álmatlanság, az éjszaka magánya, az állandóság keresése, a lent és fent közti űr megfogalmazása. Mondatai az élet törékenységét, múlandó semmiségét (földi) a mindenséggel (égi) állítják szembe. A költő egyik legismertebb alkotásában az ifjúság elengedésének gyötrelmét beszéli el.
A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című Juhász Ferenc-vers hétköznapi képei, ritmusa és lendülete az elválás és leválás fájdalmas magányának hosszú versbe fordítása. A költő 1955-ben írta a művet a kettős Bartók Béla-évfordulóra. Bartók Gyermekeknek című sorozatából találóan az Anyám, édes anyám, elfeslett a csizmám című népdalra reflektál. Ez a találat azonban nem csak az anya és a gyermek párbeszédének szól. Bartók az utolsó éveit külföldön töltötte, és e tény árnyékában a vers úgy is olvasható, mintha az anya a haza, a fiú pedig a zeneszerző volna, aki már nem találhatja boldogságát és önmagát a magyar valóságban.
Chopin mazurkái ugyancsak reagálnak e kérdésre. Liszt a Chopin műveiben tetten érhető nemzeti elköteleződés kapcsán fogalmazta meg, hogy „a nemzetek jellemének jókora része mutatkozik meg nemzeti táncaikban”. Chopin korai mazurkái „váratlan befejezéssel” záródó „improvizációk”, amelyekben Dalos Anna a kései Chopin-műveket jellemző „magányhangokat” fedezett fel. Chopin művei érzelmes, valóságukban éles, gondolatokkal telített és óvatos vetülései a magánynak, mintha a világtól való elidegenedés élményét dolgoznák fel. Ezek ugyan szubjektív érzések, azonban ha a szubjektív és magányos érzések kifejezésének „hangos” mesterét szeretnék megnevezni, a zeneszerző neve biztos előkelő helyen szerepelne a felsorolásban. Sok tudós véli úgy, hogy a zene kulturális szöveg, az általa közvetített hangulatok és érzések által története van. A zenetörténeti írások szerint Chopin a hangszeres zenét a legkifejezőbb elbeszélő formának tartotta ‒ ő írt elsőként hangszeres balladát.
Ez az este méltán a magányok története, és nehéz feladat elé állítja a befogadókat. Talán a sok réteg felsejlése, a személyes történetek elbeszélése a magányt megfoghatóbbá, ezáltal szerethetőbbé is tehetik.
A Chopin és a magányunk című előadás legközelebb december 23-án látható a MOMKultban.
Wagner Sára
Fotók: Raffay Zsófi
