„Elindultam szép hazámbúl, híres kis Magyarországbúl, visszanéztem félutambúl, szememből a könny kicsordul”, „Take me home, country roads, to the place, I belong” (Vigyetek haza, országutak; arra a helyre, ahová tartozom / ahol otthon vagyok). Melyik dal milyen húrokat penget meg benned? Melyek számodra annak a környezetnek a legfőbb ismérvei, amelyet John Denver klasszikus száma emleget: azé a környezetéi, ahova az ember tartozik? Hogyan jelentkezik nálad a honvágy, amikor az Egyesült Királyságban tartózkodsz, és mi hiányzik az ottani életedből, amikor itthon vagy? Mondható-e, hogy ott is otthonra, hazára találtál, vagy a sziget számodra végső soron mindig idegen marad? El tudod-e képzelni, hogy egyszer feladod ezt a mostani itt is, ott is életet, és a két ország közül kizárólagosan az egyiket vagy a másikat választod?
Mitől otthon az otthon? A biztonságérzettől, amit kapsz tőle, és attól, hogy ott az lehetsz, aki vagy. Attól, hogy ott vannak a barátaid, és hogy otthonos terekben mozoghatsz benne. Ahhoz pedig, hogy egy másik országban otthonossá legyél, nyitottságra, rugalmasságra, az adaptálódás képességére van szükség. Az én bázisom 17 éve Anglia, de ehhez arra is szükség volt, hogy ott mikrokultúrát hozzak létre magam körül, vagyis hozzám kulturálisan közel álló, zömükben magyar barátokkal vegyem körül magamat, és a mentális teremet ily módon kibővítsem. Erre az állapotra némi lebegés, tudathasadás jellemző, és az egyensúlyozás képességére is szükség van hozzá. A szakmai identitásom Angliában bontakozott ki, így akkor is „angol” vagyok, amikor magyar páciensekkel dolgozom. Magyarországon a pszichoterapeuta cím jogilag védett és magyar szakképzéshez kötött, és én ennek megfelelően alakítom a szakmai gyakorlatomat: az otthoni kompetenciahatáraimat meghaladó eseteket nem vállalok. Több mint egy évtizedes szakmai gyakorlatomat nemzetközi környezetben alakítottam ki, ezt tükrözi a munkamódszerem is. Honlapomon, a koztespont.uk-n bővebben is írok a hátteremről.
Itthonról elindulnom több okból sem volt nehéz. A közvetlen magyarázata ennek az, hogy az Egyesült Királyságba nem Magyar-, hanem – két év után – Észtországból költöztem, ahová egy kapcsolat vitt. De már jóval korábban, 17 éves koromban megkezdődött a „kiképzésem”, amikor a katolikus Antióchia mozgalommal megjártam Ausztráliát, és megtapasztaltam, milyen könnyen szót tudok érteni egy számomra idegen kultúra fiataljaival. A családi hátterem is hozzásegített ahhoz, hogy ezt a helyzetet ne érezzem idegennek. Apám dunai hajósként Németország, Ausztria vizeit járta, és a szüleimnek gondjuk volt arra, hogy angol tagozatos iskolába járassanak. Az Egyesült Királyságban au-pairként már érettségi után is dolgoztam másfél éven át, aztán e minőségemben két-három éven át nyaranként visszajártam, majd miután a segítői irányra rátaláltam, egy évig gyakorlati orientációjú kórházi lelkigondozói képzésben vettem részt az USA-ban. 2002-től pszichológiai tanulmányokat folytattam otthon, majd Észtország és Anglia következett.
Ezek az állomások egybeestek a belső útkeresésem fázisaival, és minden újrakezdést egyfajta tabula rasaként éltem meg. Szerettem „új életet kezdeni”, és az újrakezdés számomra nem egyetlen pillanat volt, hanem folyamat, amelynek során mindig elhagytam a biztos kereteket, és szakmailag is, személyesen is valami újba kezdtem. Aztán pár évvel ezelőtt megerősödött bennem az a vágy, hogy újra erősebben kapcsolódjam Magyarországhoz is, hogy a két világ között hidat építsek. Ez sok szempontból sebezhetővé tett, mert újra kellett definiálnom, ki vagyok terapeutaként, és közben egy másik rendszerbe is beilleszkednem. De úgy érzem, éppen a rugalmasság, a folyamatos újrakeretezés adja a munkám hitelességét. A négyéves angliai integratív pszichoterapeuta-képzés belső transzformációt jelentett számomra, kibontakozáshoz segített hozzá.
A honvágyra vonatkozó kérdésemre nem válaszoltál, és az eddigi szavaid alapján általában is az a kép áll össze bennem rólad, mintha számodra semmiféle nehézséget nem jelentene, hogy éppen melyik országban vagy, mert semmiféle „zsilipelési” nehézséged nem lenne.
Otthon vagyok Angliában is, Magyarországon is, de teljesen otthon egyik helyen sem vagyok. Szimpatikus számomra a kétlakiság. A szakmai hazám Anglia, de a magyar humort jobban értem, és jobban szeretem a magyar ételeket. Kedvelem az angol kedvességet, készségességet, vásárlóbarát szemléletet, de jobban esik a magyar közvetlenség, mint az angol udvariasság. Angliában gyakran tapasztalok felszínes, de nyugodt kommunikációt, míg Magyarországon az emberek sokszor feszültek, türelmetlenek. Egy apró példa: az angol boltokban a pénztáros el sem kezd a következő vevővel foglalkozni, míg te nyugodtan el nem pakolod, amit vettél, Magyarországon ezzel szemben a bolton kívülre kívánnak már attól a pillanattól kezdve, hogy fizettél. És mindenki rettenetesen siet, mintha az élete múlna azon az egy-két percen, amíg mögötted kell állnia a sorban. Angliában minden szabályozott, sőt túlszabályozott, míg otthon a „mindent megoldunk” attitűd jellemző, tehát rugalmasan el lehet térni a szabályoktól, ha a helyzet úgy kívánja. Mindkettőnek megvannak az előnyei is, a hátrányai is.
Miért és milyen érzésekkel költöztél több mint másfél évtizede Angliába? Mennyire volt erős az a szándékod, hogy az itthoni kapcsolataidat továbbra is igyekszel majd elevenen tartani, és nem teljesen új életet kezdesz? Új hazát kerestél, vagy csak ideiglenes kint tartózkodásban gondolkodtál? Hogyan változtatott a Magyarországról alkotott képeden, a hozzá való viszonyodon a kiköltözés? Arról, hogy újabban többet vagy itthon, hogyan, milyen szempontokat mérlegelve döntöttél?
Dolgozni és tapasztalatszerzés céljából költöztem ki annak idején, és ideiglenesnek tekintettem a dolgot. De aztán elég gyorsan megtaláltam a társaságomat, könnyű volt a beilleszkedés, a képzésem során pedig sok bátorítást kaptam, emberközpontú szemléletet tapasztaltam. Rájöttem, hogy nagyon is otthon tudom magamat érezni Angliában. De aztán jött a brexit, ami sokként ért – addig az unió miatt közelibbnek éreztem Magyarországot.
De engem soha nem jellemzett az a fajta sértettség a hazámmal kapcsolatban, mint sok kint élőt, akik úgy élték meg, hogy otthon „nem kellettek”. A két ország szakmailag nem teljesen kompatibilis számomra: más a nyelvezet, ezért az utóbbi időben, mióta otthonról is vannak pácienseim, bizonyos értelemben úgy élem meg, mintha most Magyarország lenne számomra külföld.
Alapszakra itthon jártál, majd odakint a Sherwood Psychoterapy Training Institute-on szereztél diplomát. A kinti négy év hogyan viszonyult az itthoni tanulmányaidhoz, hogyan volt azok folytatása? Melyek a magyar és az ottani képzés hasonlóságai és különbségei: hol milyen elvárásokkal szembesültél, milyen szemléletű oktatásban volt részed? Hogyan tudtad az itthoni egyetemi tapasztalataidat odakint kamatoztatni, és a Nottinghamben tanultakkal a tarsolyodban hogyan tekintesz az itthoni szakemberek működésére, felfogására? A te háttereddel bizonyos szempontból mindig egyéni, brit színt fogsz képviselni nálunk? Azért kérdezem így, mert a külföldi tapasztalatszerzés mindenképpen gazdagító ugyan, de egy másik ország normáihoz, protokolljaihoz, rutinjaihoz való alkalmazkodás azzal is együtt járhat, hogy az itthoniak idegenné válnak.
Az Egyesült Királyságban integratív pszichoterapeuta-képzésben volt részem, amelynek során az elméleti tanulmányok, a módszerspecifikus szakképzés, a gyakorlati tapasztalatok megszerzése, az önismereti munka, az esettanulmányozás, az önreflexió és a szupervízió párhuzamosan zajlott. Kis, tíz-tizenöt fős csoportokban, amelyekben személyes figyelem övezte a képződésünket. Ez szerves fejlődést és mély integrációt tett lehetővé a tanult és az alkalmazott elemekkel kapcsolatban. Nemcsak módszertani tudást kaptam, hanem a személyiségem is átalakult.
A magyar rendszer másképpen építkezik: strukturáltabb, szakaszosabb. A pszichológia MA például odahaza olyan tudásbázist nyújt, amelyről később több irányba is el lehet ágazni, legyen az a tudományos pálya, a tanácsadás, a klinikum vagy a pszichoterápia. Ez a rugalmasság nagy előnye a magyar rendszernek, főleg azok számára, akik még nem biztosak a hivatásuk pontos irányában. Ezzel szemben az Egyesült Királyságban és számos más országban már BA-szinttől is el lehet kezdeni specializálódni, ami mélyebb gyakorlati képzést tesz lehetővé, ám kevesebb mozgásteret hagy, ha valaki később más irányba fordulna.
Úgy tapasztaltam, hogy Angliában nagy hangsúlyt helyeznek a kapcsolati jelenlétre, az empátiára és a terapeutai személyiség formálására. Magyarországon a terápiás munka erősen kötődik a pszichológusi vagy az orvosi alapképzettséghez, és ez intézményi szinten is szabályozott. Ennek vannak előnyei, például az, hogy átláthatóbb a rendszer és jól körülhatároltak a jogosultságok.
Számos nyugat- és észak-európai országban – például Ausztriában, (a 2020-as reform óta) Németországban, Svédországban vagy az Egyesült Királyságban – a pszichoterápia önálló szakma saját kompetenciakerettel. Ezekben az országokban többnyire elfogadott, hogy pszichoterapeutává válni nem kizárólag pszichológiai háttérrel lehet, hanem akár humán területről – például a szociális munka, a filozófia vagy a pedagógia irányából érkezve – is, feltéve, hogy a képzés megfelelően fejleszti a módszerspecifikus tudást, a terápiás készségeket és az önismeretet.
Ez szemléleti különbségre utal: otthon a pszichológia oktatását elsősorban tudományos és bizonyos keretek között medikalizált megközelítés jellemzi. Természetesen a hazai pszichoterapeuta-képzésben is fontos szerepet kap a kapcsolati dinamika és az integráció, ám az angolban gyakran már a képzési folyamat korai szakaszától kezdve és szervesebben vannak jelen. Ennek megfelelően Magyarországon a pszichológia MA-t követően általában további, módszerspecifikus képzés szükséges, hiszen a mesterképzés önmagában nem feltétlenül biztosítja a pszichoterápiás vagy a tanácsadási kompetenciákat.
Az Egyesült Királyságban a pszichoterápia és a tanácsadás sokkal hozzáférhetőbb. A magánszférában nem olcsó, de számos civil szervezet, jótékonysági intézmény, közösségi kezdeményezés és az állami egészségügyi rendszer is hozzásegít ahhoz, hogy ingyenesen vagy csekély költséggel ilyen szolgáltatásokat vehess igénybe. Ez nemcsak a klienseknek jó, hanem a fiatal szakembereknek is, hiszen lehetővé teszi a számukra, hogy tapasztalatokat szerezzenek.
Magyarországon jövőbeli irány lehet, hogy a szakmai jogosultságok megítélésében a végzettségek mellett nagyobb szerepet kapjanak a gyakorlatban bizonyított kompetenciák is.
Milyen különbségeket látsz a hozzád forduló brit és magyar páciensek között? Téged hogyan befolyásol, hogy brit vagy magyar környezetben dolgozol?
Fontos, hogy terapeutaként mindig tisztában legyél annak az országnak a kulturális jellemzőivel, amelyben működsz. Angliában és Magyarországon például tapasztalatom szerint más a pacing, azaz a terápiás ritmus, haladási ütem: a brit pácienseknek gyakran több időre van szükségük a bizalom kialakulásához, mert a szociális szelf (társas én – a szerk.) ott „hosszabb”.
A tíz év alatt milyen szempontból váltál britté, és milyen magyar karakterjegyeket tartasz magadban annyira erősnek, hogy teljesen más ember lennél, ha azok is megváltoznának? Mit gondolsz, a korábban, tehát gyermekként, majd tiniként Magyarországon kapott szellemi-mentalitásbeli útravaló mely elemei tettek kint sikeressé?
A magyar alap mindig meghatározó marad számomra, de az identitásom nemzetközi. Mint már meséltem, mintha kezdettől minden körülmény efelé irányított volna, az alkalmazkodóképességemet fejlesztette. Ami nem hátrány egy olyan, multikulturális országban, mint az Egyesült Királyság. Küzdeni, találékonynak lenni, kreatívan a legjobb megoldásokat kikísérletezni: ez az én szememben végső soron mégis valami nagyon magyar.
Az USA-ban és Észtországban is éltél, a tengerentúl kórházi lelkigondozóként dolgoztál. Nemzetközi tapasztalataid révén hogyan gazdagodott a lelki egészségre, az életkrízisekkel való megküzdés kultúrájára vonatkozó tudásod? Az USA-ra vallásos országként tekintünk, és te is egyházi fenntartású kórházban dolgoztál ott. Mit tanultál abban az időszakban a nehéz élethelyzetben, válságban levő embereknek való segítségnyújtásról? A lelkigondozás és a terápia szerinted hogyan viszonyul egymáshoz: melyik milyen célt tűz ki, és hogyan próbálja megvalósítani?
A lelkigondozás és a terápia külön területek, de van köztük átfedés. A lelkigondozás gyakran spirituális vagy közösségi kontextusban történik, és inkább támogatás, mint mélyreható pszichológiai munka. A terápia ezzel szemben módszerspecifikus, és mély önreflexiót igényel. Fontosnak tartom, hogy ne keverjük össze a kettőt, de ne is állítsuk őket szembe. Mindkettő kapcsolatra épül, és a határok tudatos kezelése mellett akár ki is egészíthetik is egymást. A lényeg az, hogy a szakember tisztában legyen a kompetenciáival, és azzal is, hogy az adott kontextusban mit jelent a hitelesség, a felelősség és a segítő szerep.
Az észteket én nálunk sokkal nagyobb önkontrollal élőnek, érzelmeiket elfojtónak, tehát a magyarok szinte tökéletes ellentétének látom. A te benyomásaid milyenek voltak róluk?
Észtország az év felében sötét és hideg, míg a másikban éjjel-nappal világos van, és ettől az emberek is felpörögnek a „téli álom” után; olyankor fogannak a gyerekek. Fizikailag és lelki értelemben is jóval nagyobbak náluk a terek, mint nálunk: fél magyarországnyi területen csak másfél millió ember él, és sokkal távolságtartóbbak is nálunk. Észtországban az online terápiás lehetőségek sokkal hozzáférhetőbbek, mint Magyarországon, és általában is sokkal több mindent el lehet náluk otthonról, neten intézni. Ez a fajta digitális tudatosság és önállóság rajtam is sokat formált, és kihatott az online térben végzett munkámra.
Többször, több országban újrakezdtél már, mindig több tapasztalattal, mélyebb önismerettel. Honnét veszed ezekhez az erőt, a lendületet, mi a háttérbázisod? Eddig bárhol is folytattad, sőt bizonyos értelemben még itthon, az időleges hazatéréseid alkalmával is új meg új kihívásoknak kellett-kell megfelelned. Míg annak, aki helyben marad, mindig rendelkezésére áll ugyanaz a kapcsolati háló, hátország, őt hordozó összefüggésrendszer, neked minden alkalommal új körülményekkel szembesülve és a magad erejéből kellett boldogulnod. És ezzel visszakanyarodtunk az első témánkhoz: mi segít hozzá, hogy egy-egy országot, aktuális helyzetet mindig a magadénak érezz, a terveid megvalósítására alkalmas közegnek tekints?
Az újrakezdések sorozata számomra lelki értelemben állandó hazafelé tartó út. És amikor ezt az utat Magyarország felé teszem meg, az mindig mintha a leginkább önazonos részem felé vinne, amely csak a szülőhazámban tud igazán megszólalni, friss levegőhöz jutni. Ám az otthonérzést egyre kevésbé földrajzilag, mint kapcsolatilag és értékrendileg értem, ezért lehet számomra egyszerre otthon Anglia és Magyarország is.
Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu
