A mesevilág nem egy skanzen

Az utóbbi időszak igazi bátorságpróba volt kicsiknek és nagyoknak egyaránt, és sajnos ebben a mesében nem minden jó, ha a vége jó. Egy erdőben járunk, mélyen az ismeretlenben, a megpróbáltatások helyszínén, egy pandémiában. Idén, túl jó néhány hősies harcon, sokszor már csak a csodára várunk, és abból bőven kijárna mindenkinek. Budapesten, a Döbrentei utcában fáradt vándorként pihenhetnek meg gyerekek és felnőttek egyaránt: szélesre tárt kapukkal vár mindenkit a Mesemúzeum.

Felmerülhet a kérdés, hogy éppen most, amikor végre kiszabadulhattunk a házból, és hét ágra süt a nap, miért választanánk családi programnak a múzeumlátogatást. A Mesemúzeum esetében senkit ne tévesszen meg a név, szó sincsen hagyományos kiállítóterekről, hideg falakról és dermesztő, emelkedett csendről. –  A cél, hogy az ide látogatóknak élménnyé váljon minden egyes pillanat. Ez a hely a meséké, a történeteké, a megfoghatatlan javaké, ahol mindenki szellemi kincsekre talál – mondja Helmich Katalin, a Mesemúzeum szakmai vezetője.

A látogatókat a várkapura emlékeztető, súlyos ajtó másik oldalán tágas, színes udvartér fogadja. Kacskaringós rajzok mosolyognak a falakon, és szinte biztos, hogy vidám kacajjal teli gyerekzsivajba botlunk. 2012 óta, azaz kilenc éve már, hogy szüntelenül érkeznek ide az ifjú kalandorok csoportjai, és igen hamar kiderül számukra, miféle csodavilágba csöppentek. A múzeum ötletgazdája, Kányádi Sándor költő gondolata egyszerű volt:

„A mese fontos, a gyerekek fontosak, és a kettőt össze kell kötni.”

Minden egyes terem ettől a kedves, igaz mondattól ragyog; nagyon is érezhető, hogy a megvalósítás nap mint nap szívből jön, és itt nincs helye a sablonoknak. Az élő történet a lényeg, hiszen a mesevilág nem egy skanzen.

Mire jó a mese? Nem kell hosszasan magyarázni, hogy a mese illat, fény és édes gyümölcs, egy kedves hang, rét és virág, csillagos éj. Határtalan képzelet, érzéki és esztétikai élmény. A mese azonnal egy közösség részévé teszi ismerőjét. A mese önfenntartó – nincs és nem is lehet benne lobbi, mert az Idő országában létezik, és ez a végtelen király csak azt tartja felszínen, ami batyujában hordoz valamit fontosat az emberek számára. Az életigazságokra nem kell filtereket tenni. Mostanság jó pár próbálkozás akad a mese átpolitizálására, olykor ettől hangos a média. Helmich Katalin úgy véli, a kísérleteket nem kell korlátozni, sőt az kontraproduktív, mindig az idő fogja megmondani, mi a fontos és mi nem az.

A Mesemúzeum mottója,
hogy nem akar konkrét tanulságot erőltetni,
nincsenek kőbe vésett
üzenetei. Szeretnék megmutatni, hogy
a kincshez vezető út sokféle lehet. Térkép
persze, mint minden igazi kalandban, itt is van: a kiindulópont
a klasszikus tündérmesék
világa.
A bátor szívű lovagok és
vándorok hét
próbát
teljesítenek, viszont útjukon már tágas, szabad formák adnak teret annak, hogy
mindenki felidézhesse, mit ismer. Cél,
hogy a foglalkozások alatt senki se érezze magát
úgy, mint egy tanuló,
hanem sokkal inkább lehessen saját tudásának, fantáziájának jogán bennfentes.

Az egyik legfontosabb működési elv a csoportos foglalkozások során, hogy ha a gyerekek között nincsen megfelelő együttműködés, senki nem jut be a terembe, ahová már olyannyira vágyakoznak. A bátorságpróbákon a határok feszegetése a lényeg – és hogy megtanulják, legyen bármilyen nehéz valami, a kemény munka után sosem marad majd el a jutalom. A varázslatos kamrákban sorra megjelennek a magyar népmesék archetípusainak (például a boszorkány, a legkisebb királyfi, a hétfejű sárkány) sziluettjei, de ezek csupán lábnyomok, alakok, árnyak, tehát mindenki úgy képzeli el a figurákat, ahogyan csak akarja.

Benyomások, emlékek, felidézés és az asszociáció a fontos: az ismerős elemek nincsenek kitöltve semmivel, mindent a gyerekekre bíznak.

Minden kaland végén, az utolsó nagy, sárkánnyal vívott párbaj után a hétpróbásé lehet a trón, és elfoglalhatja jól megérdemelt helyét, mint a mesevilág kis királya, királynője – az már csak bónusz, hogy emlékbe jár az előkelő mesehős-igazolvány, amelyet mindenki hazavihet magával merészsége tanúsítványaként.

Mindez csupán egyetlen foglalkozás az ötös kínálatból. A Mesemúzeum születésnapokat is szervez, amelyeken az ünnepelt és barátai csodálatos utazásokon vehetnek részt. Az összes eseményben nagyon fontos szerepe van az improvizációnak, a színjátszásnak, hiszen a játékok erősítik a jó közösségi élményeket. – Jól mesét mondani nehéz, de annak van a legnagyobb értéke, hogy ilyenkor egymásra figyelnek egész generációk – hogy ez népmese, műmese, egy átirat vagy egy személyes történet által történik, mindegy. Az együttlét a fontos, és hogy beszélgessünk a mesék által. Az eredet ehhez képest szerintem már kevésbé lényeges – teszi hozzá Helmich Katalin.

– Mindig fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy egy adott helyzet kezelésekor, egy probléma megoldásakor alkotó módon vagyunk a világban vagy nem. Erre tanítanak a mesék – mutat rá.

A múzeumban helyet kapnak a kortárs írók művei is: egy teremben személyes, értékes tárgyaik bújnak meg a falra szerelt fadobozokban – hiszen mindenki jól tudja, nem csak az az értékes, ami sok pénzbe kerül. A tárgyakhoz emlékek és történetek kapcsolódnak Zalán Tibor, Lackfi János, Berg Judit, Varró Dániel és más népszerű szerzők tollából: itt próbálják kreatív írásra ösztökélni nemcsak a gyerekeket, de a felnőtteket is. A felnőttek eleinte gyakran tanácstalanok – aztán lassan átjön az üzenet. Kinyitnak egy dobozt, elhúznak egy reteszt, és akkor hirtelen megtörténik a csoda. A családok, amelyek együtt érkeznek, mindig nagy élményekkel mennek haza.

Valamelyest elterjedt az a sztereotípia, hogy a fiatal generációk kognitív képességei romlanak, a múzeum szakmai vezetője szerint azonban ez nem igaz. Mint mondja, a digitális hatásokat, az intenzív médiahasználat negatív befolyását nem lehet semmissé tenni. Látszik a gyerekeken a túlterheltség, a nagyobb fokú ingerlékenység, de az igazság az, hogyha megkínálják őket egy ilyen szabad lehetőségeket nyújtó térrel és a rájuk irányuló, előítéletmentes figyelemmel, nem igazán van olyan közöttük, aki nem reagál pozitívan.

2020 szeptemberében nyílt meg újdonságként egy külön egységük, a Háromcsőrű Kacsa Történetalkotó Műhely, amelyben a kreatív alkotási folyamat kerül előtérbe, és ahová elsősorban a 10–15 éves korosztályt várják. Az írásfolyamat termében mindenki belekukucskálhat, hogyan is zajlik a meseírás. Megtanulhatják a karakterábrázolást, instrukciókat kapnak a csüngő szóindák alapján, és a feladatokat feloszthatják aszerint, hogy ki mit szeret csinálni, ki miben jó. Van még animációs stúdió, hangstúdió az effektek gyártásához és különféle segítségek, tolvajkulcsok is, ha nem jön az ihlet. A végén vetítés következik, a közös munka eredménye a falra vetül, mint egy komplett animációs mese.

Mizser Fruzsina teljes cikke a Magyar Kultúra magazin 2021/4. számában olvasható.

Fotók: Bach Máté