Hogyan született meg az első Budapest International Film Festival ötlete?
Horváth Kristóf: 2024. január 20. a BIFF születésének a pillanata, amelynek persze voltak előzményei. Az én történetem a Titanic Filmfesztivállal kezdődött, amit édesapám csinált (Horváth György, a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál fesztiváligazgatója – a szerk.). Abban nőttem fel, hogy a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy Budapesten van egy nemzetközi játékfilmes filmfesztivál. Végigkísértem a Titanic útját, és 2019 óta az, hogy nincsen hasonló filmfesztivál Budapesten, erősen foglalkoztatott. Tudtam azt, hogy kulturálisan mit jelentett a Titanic a városnak: a szellemisége és az, ahogyan a filmekre és a közösségre gondolt, nagyon jó emlék maradt. Tavaly eldöntöttem, hogy szeretnék belevágni. A folyamat gyors, tiszta és organikus módon alakult:
Donáth Péter: Egyre kevesebb a főleg kortárs művészettel foglalkozó, független intézmény, fesztivál, és évek óta tervezzük, hogyan lehetne egy ilyet létrehozni. Amikor Kristóf megkeresett Rév Danit (akivel a Cinema Niche-t csináljuk) és engem, hogy állítsuk össze a BIFF programját, akkor úgy éreztük, hogy ez az a csapat, ami garantálni tudja, hogy egy szabad és ne felülről vagy piaci igények szerint befolyásolt válogatás lehessen. Nagyon szívesen szálltunk be és adtuk hozzá a nevünket.
Mennyire nehéz letenni egy fesztivál alapjait: mit képviseljen, milyen alkotásokat mutasson be?
Horváth Kristóf: A fesztivál tükrözi, hogy mi magunk milyen személyiségek vagyunk, mit gondolunk a filmekről és Budapestről. A budapestiség számunkra nagyon fontos, mert azt gondoljuk, hogy ez egy szuper város, ami nincs ideálisan kezelve – vagy különféle körülmények sokszor nehezítik azt, hogy olyan város lehessen, amilyen potenciállal rendelkezik. Mindennek az alapja az, hogy mi mit tartunk értékesnek, fontosnak: a beszélgetéseink során pedig nem nagyon volt vita ezekben a kérdésekben, vagy akár abban, hogy milyennek kell lennie egy filmfesztiválnak.
Milyennek kell lennie egy filmfesztiválnak?
Horváth Kristóf: Mindegyik filmfesztivál olyan, amilyen szeretne lenni. Nekünk az volt a fontos, hogy tudtuk azt, hogy Budapesten nincs nemzetközi játékfilmes filmfesztivál.
Közben ezek a fesztiválok valójában erősítik is egymást.
Horváth Kristóf: Én is azt gondolom. Számunkra fontos volt, hogy függetlenek legyünk és energiával, ötletekkel, valamint a saját időnket beáldozva hozhassunk létre valamit. A filmek válogatásában vezérelv volt, hogy ne a mainstreamre lőjünk. Meg akarjuk mutatni, hogy mi hogyan gondolunk a filmekre és miért gondoljuk azt, hogy érdemes ezeket a filmeket elhozni.
Donáth Péter: Sok filmfesztiválon jártam 2010 óta, amióta filmforgalmazással, bemutatással foglalkozom, és azt láttam, hogy egy nagyvárosnak az életében kiemelkedő esemény tud lenni egy filmfesztivál, ahol a filmrajongók találkoznak. Először is szerettük volna, hogy legyen az itthoni filmrajongóknak lehetősége egy hét együttlétre, hosszú távon pedig azt, hogy Budapest a nemzetközi közösség részévé váljon. Sokszor kérdezték meg tőlem ezeken a fesztiválokon, hogy miért nincsen Budapesten hasonló. Imádnak hozzánk járni forgatni, és ha kortárs elektronikus vagy klasszikus zenei, színházi vagy képzőművészeti eseményeket keresnek, akkor Budapest rajta van a térképen.
Fontos volt számunkra, hogy a filmes világ térképére is felkerüljön a főváros, hiszen ha megnézzük, a környező országoknak mind van, akár több filmfesztiválja is, és a fővárosok nem szoktak ebből kimaradni. Budapestnek gyönyörű mozikultúrája van, és megvan az infrastruktúrája.
Programigazgatóként fontosnak tartom, hogy párbeszédet lehessen kezdeményezni, és meg tudjunk mutatni olyan példákat is a filmeken keresztül, hogy más társadalmak, közösségek hogyan reagálnak a kor vagy a rendszer kihívásaira. Ezért is igyekeztünk így válogatni programot, hogy Budapestre, Magyarországra tudjon reflektálni.
Hogyan szerzitek meg ezeket a filmeket, amelyeknek gyakran még forgalmazója sincs?
Donáth Péter: A kiemelt nagy fesztiválokon mindig ott vagyunk, legyen ez Berlin, Cannes, Locarno, Karlovy Var, vagy Velence. Kialakult egy üzleti és baráti kör nemzetközi forgalmazókkal, akik általában megvárják, hogy valaki országosan akarja bemutatni a filmet Magyarországon, ám ha ez nem történik meg, akkor visszatérnek hozzánk, és tehetünk ajánlatot egyedi vetítésre vagy fesztiválra. Természetesen magyaráznunk kell, hogy Magyarország kicsi piac, és mindig benne van a pakliban, hogy túl magas árat kérnek. Van egy hardcore cinefil filmrajongó csapatunk itthon, akikkel folyamatosan küldjük egymásnak a linkeket, ha valaki látott valami kiemelkedőt. A fesztivál előtt összeállt egy körülbelül ötven filmből álló lista, amit le kellett redukálni.
Egy filmfesztiválon ennél sokkal több filmet lehet általában megnézni. Ennek van a már említett anyagi vonzata is, de a koncepciónk része volt, hogy inkább egyfajta butikfesztivált csináljunk, ahol nincs sok film, de legyen rá lehetőség, hogy minden versenyfilmet láthass az alatt a hat nap alatt.
A versenyprogramon kívül van egy kísérleti szekció is. Ez egyfajta kísérlet a nézők látásmódjának tágítására?
Donáth Péter: Mindhárom film tágítja a filmnek, a film formanyelvének a lehetőségét, újdonság lesz a nézőink java részének a filmnarratívába. Olyan filmeket kerestünk, amelyek sok esetben tágítják a moziélménynek a lehetőségét. James Benning Kifulladásig című filmje például ilyen: minden vetítés egyedi, attól függően, hogy milyen az aktuális közönség. A The Human Surge 3 a narratív és felvételi technológiáját tekintve is egy egészen különleges, Leos Carax, a francia kortárs film zsenije pedig újragondolja és újraértelmezi a saját művészi pályafutását, filmje, az It’s Not Me ezenfelül főhajtás is Jean-Luc Godard előtt.
A BIFF versenyprogramjáról demokratikus módon a közönség szavaz. Miért nem akartatok szakmai zsűrit?
Horváth Kristóf: Az első fesztiválunkon a közönség visszajelzésére vagyunk kíváncsiak, és noha presztízsben el lehet jutni majd egy jónevű szakmai zsűriig, akik bizonyos szempontok alapján díjakat osztanak, legyen az akár egy nemzetközi vagy diákzsűri.
Donáth Péter: Annak ellenére, hogy filmforgalmazók és fesztiválszervezők az elmúlt években mennyit dolgoznak és dolgoztak azon, hogy minél több film eljuthasson a magyar közönséghez, és hogy a mozikultúra megmaradhasson, az elején kihívást jelentett a számunkra, hogy elhozzuk – és divatba hozzuk – olyan országok, kultúrák filmjeit, amikre sokkal kisebb az érdeklődés. A magyar közönségnek csináljuk a fesztivált: még mi sem tudjuk azt, hogy tudjuk-e vajon tágítani a látókörüket első hallásra számukra ismeretlen filmekkel. A közönségdíjjal gesztusként is szeretnénk jelezni a nézőinknek, hogy nekünk fontos az ő visszajelzésük, hogy mennyire érinti meg őket egy-egy film. Hosszú távon persze egy premierfesztivál lenne a szakmai cél, de első körben nem nagyon szeretnénk versenyeztetni filmeket, mert nem különösebben hiszünk ebben a műfajban.
Egyre többen temetik a filmszínházakat világszerte a streamingőrület berobbanása, a gazdasági helyzet és egyéb nyomós okok miatt. Ti bizakodóak vagytok a moziba járás kultúráját illetően?
Horváth Kristóf: Nyilván azért vágtunk bele, mert azt gondoljuk, hogy érdemes belevágni. Hiszünk abban, hogy igenis a kultúrát érdemes megmutatni. Ez mindig együtt jár edukációval, idővel, türelemmel és sok pénzzel a felhasználói oldalról, de azt gondoljuk, hogy a mozit nem lehet kiirtani, és a mozi túl fogja élni, akármi történik. Látjuk, hogy vannak emberek, akiknek ez élmény, így az a feladatunk, hogy ezt létrehozzuk és elnyerjük a nézők bizalmát. Vissza szeretnénk hozni a köztudatba, a kultúráról való gondolkodásba, hogy az ismeretlen felé való nyitottság olyan élményeket tud adni, amelyek mind rövid, mind hosszú távon megérik a nézőnek – és amit nem fog megkapni a Netflixen.
Nagyon sok embertől azt hallottuk vissza, hogy irtó nagy szükség volt már egy olyan példára, hogy ebben a közegben, amelyben élünk, lehet kultúrát építeni, és vannak, akik bele mernek vágni.
Az egész mainstream filmipar viszont pont az újdonságok ellenében a bevált gyakorlatok felé megy: arccal a nosztalgia, a franchise-ok, remake-ek és rebootok irányába.
Horváth Kristóf: Nem tudjuk pontosan, hogy a világ merre tart, és minderre hogyan reagálnak az emberek, viszont egyre többünk számára fontos lesz az, hogy egy kicsit kiszakadjon abból, hogy állandóan ingerek érik és folyamatosan csinál valamit. Teljesen más otthon nézni az ölünkben laptopon valamit: megcsörren a telefon, bekopog a szomszéd… Felértékelődnek azok a pillanatok, amikor átkerülünk egy kevésbé intenzív, befelé fordulós állapotba, ami nem a napi életünk mókuskereke.
Donáth Péter: Elmagányosodó világban élünk, empátiadeficites világban, és egyre kevésbé tudunk odafigyelni egymásra, egyre több időt töltünk a second life-unkban, a telefonunkban.
A mozi nem arra van kitalálva, hogy ha felállunk egy kávéért és visszaülünk, akkor is tudjuk folytatni a filmet. Ritkábban fogunk elmenni filmszínházba, és kevesebb ember lesz, aki követi a moziműsort, és inkább egy-egy kiemelt eseményen fog részt venni. Nem tudjuk megjósolni, hogy az embereknek mennyire lesz lehetőségük megengedni maguknak a moziba járást, de hiszünk abban, hogy a mozi fennmarad, és pont azokat a kérdéseket, amik megnehezítik a létezését, lehet majd megmutatni.
Melyik filmet ajánlanátok a versenyprogramból?
Horváth Kristóf: Én a Story of Souleymane-t ajánlom, ez a Párizsban játszódó film csodaszépen mutat be több párhuzamos, nagyon valóságos helyzetet, ami rengeteg embert érint. Egy menekült futár két napját követjük végig, aki letelepedési engedélyért áll sorba, és gyakorlatilag 48 óra alatt megismerjük az életét, a hátterét, a motivációit. Szép és érzékeny dráma olyan aktuális kérdésekről, mint a bevándorlás, hajléktalanság, lakhatás, munkavállalás, vagy a társadalmon belüli megbecsültség, az alá-fölé rendelt viszonyok, információáramlás.
Donáth Péter: Szeretem a fesztiválunkban, hogy nemcsak azért tudtunk olyan filmeket választani, amelyek égető kérdéseket boncolgatnak, hogy elmondhassuk magunkról, hogy bizony mi foglalkozunk a női egyenjogúsággal vagy a menekültkérdéssel, hanem pont azok a filmek a legizgalmasabbak, amelyek ezeket nagyon sokrétűen tudják bemutatni. A Souleymane története azért fantasztikus, mert nem pusztán a menekülthelyzetet magyarázza a nézőnek, hanem egy embert próbál megérteni, az ő történetének a megismerése pedig nem csak átláthatóvá teszi ezt a globális jelenséget, de még szolidaritásra is ösztönzi nézőjét.
Az I Saw the Glow szintén az emberi mivoltát mutatja meg a queerség kérdésének, ami sokszor a kommentháborúk egyszerűségével van tárgyalva a közéletben. A kedvencem talán mégis az Animal című görög film, amely egy pontosan megírt és fantasztikusan eljátszott globalizmus- és kapitalizmuskritika: a kizsigerlő munka világába enged betekintést.
Ráadásul a nők által végzett munkára ez még inkább igaz, aminek a helyzete még sokkal bonyolultabb és több figyelmet érdemel. Hasonló témához nyúl az All We Imagine as Light című film is, három különböző életkorú nőt követő történet, ráadásul Indiából, ahol a nőknek a lehetőségei még sokkal szűkebbek. Az iráni nyitófilmünk, A szent füge magja ráadásul mindezt a politika és a női jogok korlátozásának a tükrében tudja nagyon progresszíven bemutatni.
Hogyan folytatódna a terveitek szerint a BIFF története?
Donáth Péter: Úgy, hogy létrejön a következő is abban a gazdasági ellenszélben, amelyben dolgozunk, és meg tudjuk tartani a függetlenségünket, szabadságunkat. Ha ez sikerül, akkor a fesztivál előtt fényes jövő áll a különféle nemzetközi alkotók meghívásától a városszerte lévő vetítéseken át a filmszakmai programokig. Elhivatott a társaság, én például Berlinből költöztem haza erre a fél évre, hogy a fesztiválon tudjak dolgozni, mert azt gondolom, hogy a hazai filmes szakmának, de a város lakóinak is szüksége van inspiráló, szolidaritást kiváltó történetekre.
Horváth Kristóf: Végtelen mennyiségű ötletünk van a jövőre nézve, de egyelőre azt szeretnénk, hogy úgy sikerüljön az idei év, ahogy szerettük volna, amikor ezt a fesztivált elképzeltük. Ha pedig minderre a közönség rá tud csatlakozni, akkor magától értetődően szélesedni és növekedni fog a BIFF, és egyre fontosabb része lesz Budapestnek. Ez a filmfesztivál nagyon sok embernek a szenvedélyes közös munkája, akik belerakták az idejüket, tudásukat, és sokszor önkéntes alapon dolgoztak. Valamiért, ami számunkra értéket képvisel.
Fotó: Sorok Péter / Kultúra.hu
