A munka angyala – Szalai Veronika papírrestaurátor műhelyében

„A rakott krumplit itt hagytad” – mondta Veroni a telefonban Attilának, és én már ennek az egy mondatnak a hallatán, látatlanban is megkedveltem. Régóta tudom, hogy jóbarátom, Szegő Attila festő és restaurátor sok éve vele, nála dolgozik, de a kapcsolatukat formálisabbnak hittem. Veronira a családias közvetlenség és keresetlenség jellemző, és Attilát unokának kijáró gondoskodással veszi körül. De úgy tűnik, mindenkivel ilyen. Kedvessége nem nyájaskodás, üres udvariaskodás, hanem az alaptermészete lehet, mert amúgy szókimondó, és szereti nevükön nevezni a dolgokat.

És ami szintén nagyon érdekes: noha sok évtizede a papírrestaurálás egyik, ha nem a legnagyobb szaktekintélye Magyarországon, úgy beszél róla, demonstrálja a mesterfogásait, sőt kér közben segítséget, hogy a látogató hajlamos két-három óra múlva már magát is hozzáértőnek érezni. Ez talán a szakma iránti odaadásából és a szerénységéből adódhat. Nem misztifikál, nem titkolódzik, hanem mutatja. Szerinte ugyanis ez egyszerű. Én pedig, aki eddig azt sem tudtam, mi fán terem a papírrestaurálás, mindent, amit látok, amibe észrevétlenül beavat, pofonegyszerűnek és magától értetődőnek gondolok. Ezt a hatást az magyarázhatja, hogy Veroni szeretné mindenkivel megszerettetni, amit csinál, amit ő annyira tud. Mint a legnagyszerűbb mulatságot, a legméltóbb hivatást bemutatni a papírrestaurátor munkáját.

A Százados úti művésztelepen szinte hihetetlen csend és nyugalom fogad, noha pár méterre vagyunk a Kerepesi út őrült forgalmától. Park, fantasyfilmbe illő, patinás zöld fakerítés, terasz és nagyanyós meseházikó: amint belépünk, másik világba kerülünk át. Alkotó ember nem is kívánhatna magának ideálisabb környezetet. Ez a Munkácsy-díjas Szalai
Veronika otthona és műhelye. Itt éltek férjével, a Szőnyi-tanítvány Szalai Zoltán festővel ötven éven át.

*

„Nehezen születtem meg, és amikor mégis sikerült, először halottnak hittek” – kezdi az emlékezést, amikor az életéről és a pályaválasztásáról kérdezem. Aztán az őt kezdeti gyengesége miatt érthetően túlféltő anyukájáról mesél, aki annak idején helyette döntött a kisképzőbeli tanulmányokról, ahogy arról is, hogy a textilosztály diákja legyen. Veroni harmadévesen három hónapra fekvőbeteg lett, ezért kimaradt az iskolából, és csak jó pár évvel később, házasságkötése és gyermekei születése után, kétgyerekes anyaként tudta folytatni a tanulmányait. A szabálytalan indulás után több mint négy évtizeden át a Széchényi Könyvtár ősnyomtatványtárának munkatársa volt, több restaurálási újítás fűződik a nevéhez. Otthonukban férjéhez hasonlóan műhelyt rendezett be magának, és noha egymástól csak pár méterre, de külön szobában, önállóan dolgoztak hosszú házasságuk során. Zoltán nagyon igényelte az alkotáshoz a magányt, de Veroni azért mindig bele-belekotyogott a munkájába: így volt kerek a közös életük.

„Mintha itt sem lennénk, csak dolgozzanak nyugodtan – mondjuk a fotós kollégával –, mi meg majd dokumentáljuk a folyamatot.” De persze nem így történik, egyrészt mert én állandóan megkérdezek valamit, Hartyányi Norbert fotóriporter pedig az előnyös beállításokat keresi, és amikor egy-egy munkafázisról szó esik, szeretné meg is örökíteni, pedig esetleg tegnap zajlott le vagy csak holnap következne. De Veroni és Attila szerencsére türelmesek és készségesek.

Az elmúlt napokban préselődeszkák alatt pihentek azok a grafikák, amelyeket most kiszabadítanak. Mindegyiket alul-felül a vetexnek nevezett, eredetileg tejszűrésre használt műanyag textil fedi, amely Veroni szerint valódi csoda, nem ragad ugyanis hozzá sem a papír, sem a ragasztó.

Elsőként Szőnyi István vízparton álló anyát és gyermekét ábrázoló rézkarca kerül a munkaasztalra, amely nagyon foltos volt, ezért lúgos oldatban kellett áztatni. A papírra jellemző az elsavasodás, a restaurátornak legtöbbször ez ellen kell tennie. Néha egészen sárga, barna vagy fekete lesz az idők során, ezt a következő három grafika látványa szemléletesen példázza is számunkra. Közben Veroni a papírgyártásról, gyermekkori papírgyári élményeiről mesél, majd megfigyeljük, hogyan áztat be Attila egy elsárgult papírt Erdélyből beszerzett lúg és langyos víz oldatába.

Óvatosnak kell lenni, mert ha nem elég kíméletes a beavatkozás vagy túl sokszor ismétlik, a régi ruhákhoz hasonlóan könnyen elmállhat a papír.

„Egyszer velem is történt ilyen, és a szétfoszló képet látva azt hittem, azonnal meghalok” – mondja Veroni. Sárgító hatása van a cellulóznak, a papír kötőanyagának is. Gyakori probléma a törékennyé válás, amely a fával rostosított papírokra jellemző, és nagy mumusa a restaurátornak a penész, amely szabályosan megeszi a papírt. Fontos időben észrevenni, hogy a nagyobb bajt meg lehessen előzni.

Járt egyszer Veroninál néhány festőrestaurátornak tanuló diák, hogy belekóstoljanak a tudományába. Az egyikük, hiába figyelmeztette őket előre, véletlenül olajfestéket csöppentett a papírra, pedig ha valamit nem bír a papír, az éppen az olajfesték: helyrehozhatatlan kárt okoz benne, eltávolíthatatlan. „Nem értettem, hogy egyáltalán miért szedte elő a festéket, semmi szükség nem volt rá. Talán az a rutin mozgatta, amit festőrestaurátorként elsajátított: hogy az olajképeket festékkel restauráljuk, és annyiszor javítunk rajtuk, ahányszor csak akarunk. A papír világa azonban más” – taglalja az esetet Veroni, még most is indulattal.

Attila egy postakocsis utazást ábrázoló grafikát vesz munkába. A sarkai le voltak törve, ezért ki kellett egészíteni, ragasztóval erősítve hozzá a pótlásokat. Az esztétikai helyreállítására is szükség van, amelyet pasztellceruzával kell végezni. Ez esetben a ragasztás nyoma és a repedések eltüntetése a feladat. Szemfényvesztésként hat, ahogyan Attila dolgozik, és a ceruzája nyomán a látvány gyógyulni kezd. A képen egy lyuk is van (feltehetőleg szú volt a tettes). Álmélkodva figyelem, ahogyan szike segítségével egy másik papírból kivágott, icipici darabkát illeszt bele –

a tojáspatkolók virtuozitása jut eszembe a beavatkozás láttán.

Veroni eközben legfontosabb munkatársukról, a napról beszél, amelynek fénye sok-sok, a teraszra kihelyezett műalkotást hozott már rendbe. Attila pedig áttér a kép kluceles átkenésére, amely a papír védelmét, erősítését, konzerválását célozza. „Erre a célra ideális a klucel, a leszakadt részeket azonban a planatolos keverékével kell ragasztani, mert a klucel ragasztó hatása nem elég erős” – tudjuk meg tőle. A planatol műanyagalapú, nehezebben oldódik le, de nem mindig tesz jót a papírnak, ezért előnyös a keverék alkalmazása.

A postakocsis kép két másikkal, ugyanabba a sorozatba tartozóval együtt érkezett. A másik kettő lóversenyt és postakocsi-állomást (general coach office) ábrázol, Angliából származnak. Veroni kettővel közülük nem elégedett, és további áztatásukat tervezi. Azt, amelynek az alapszíne már közel lehet az eredeti állapothoz, akkor tették ki a teraszra, amikor a tél ellenére még elég erősen sütött a nap. A rettenetesen sötét, barna réteg talán annak hatására rakódott a papírra, hogy fával vagy szénnel fűtött lakás falán lógtak a képek. A restaurátornak mindig mérlegelnie kell, hogy meddig használ az általa alkalmazható eljárásokkal, és a károkozás elkerülése érdekében mikor bölcsebb feladnia a próbálkozásait. Az aranyszabály pedig az, hogy a restaurátor műhelyében nem lehet a folyamatokat gyorsítani, mondja Veroni.

Aztán süteménnyel kínál bennünket, a kollégám pedig portrékat készít róla és Attiláról. Veroni ezt nehezen tűri, mert nem szereti, ha fotózzák. Szerinte nem tud rendesen viselkedni, amikor fényképezőgép elé kerül: az a fajta tolakodás, túlzott közelség, amilyen a fotóé, idegen számára.

„Jobban szeretek csak »függöny mögül« látszani, kissé rejtve maradni” – mentegetődzik.

A karácsony közeledtére való tekintettel a műterem és a lakás két ékességéről: a Báthory Madonna másolatáról és egy Olaszországból származó, erős atmoszférájú ikonmásolatról is kép készül. Megtekintjük Szalai Zoltán régi, évtizedek óta őrzött ecseteit, majd Veroni levesz a falról egy Szalay Lajos grafikus által rajzolt angyalt, amely Ora et labora feliratával akár az ő címere is lehetne. És elmeséli a kép történetét: „A vendégkönyvünkbe kértünk tőle valamit, de azt mondta, nem tud dolgozni, ha nézik, ezért hazavitte a könyvet, és ezzel kaptuk tőle vissza. Nekem pedig annyira megtetszett, hogy kivágtam és bekereteztettem. Néha megkérdezik tőlem, hogyhogy még mindig, 91 évesen is dolgozom. Hát úgy, hogy szeretek dolgozni, szoktam válaszolni.”

„Az egyetemen nem volt papírrestaurálás című tantárgyunk, alig tudtunk róla valamit – mondja Attila. – A diplomavédés utáni bulin érthetően több beszélgetésben is szóba került a hogyan tovább, és egy diáktársam megemlítette, hogy Veronival dolgozik. Én pedig ezt hallva, és mivel láttam, hogy kint beszélget az erkélyen, noha addig csak hírből ismertem, odamentem hozzá, és megkérdeztem, elmehetnék-e hozzá tanulni.

A következő két évet aztán nála, »továbbképzésen« töltöttem. Könnyen belerázódtam mellette a munkába, részben azért, mert a restaurálási protokollt az egyetemen már megtanultam, csak itt új műtárgycsoportra kellett alkalmazni. De nem tagadom: azért értek meglepetések. Azt például, ami az első napon történt, soha nem fogom elfelejteni. Olajnyomatot restauráltunk, óvatlanul rátenyereltem, és a kép egy darabja a tenyeremen maradt. Azt hittem, vége a világnak, de aztán sikerült azt a részletet visszaillesztenünk. Erős emlékem az is, amikor növényi ornamentikákkal díszített, több réteg papírral fedett fa spanyolfalat restauráltunk, amelyen szakadozott, hullámos lett a papír. Nagyon megszenvedtünk vele.”

„Az valóban borzasztó volt” – helyesel Veroni a számítógépe mellől, ahol most az íméleit tanulmányozza. „Újra diák voltam tehát – folytatja Attila –, de rendhagyó módon, mert már kerestem is vele. Ez jól illeszkedik az életfelfogásomhoz, ami már az egyetemi előkészítő óta jellemző rám: hogy lélekben diáknak kell maradni, mert jó mindig újat tanulni, és fontos a különböző technikák ismerete meg a kísérletezőkedv. Meg az, hogy ugyanazt a témát képes legyen az ember különböző technikákkal feldolgozni.

Rémisztő eset volt, amikor egy penész által megrongált Baász Imre-grafika az áztatás során a darabjaira foszlott. Hálóval mertük ki, majd egy nejlonra kirakva tologattuk össze a darabjait, mint a puzzle-t. Legutóbb pedig egy erdélyi kollégium százhúszszor száz centiméteres, kartonból készült, pincében tárolt, töredezett és hiányos tablóját restauráltuk.”

*

Miközben Attila elmegy kávét készíteni, Veroni átül mellém, és így folytatja: „Emberileg is megkedveltem Attilát, és ő is ragaszkodik hozzám. Akkor is fel-felhívott időnként, amikor Angliában dolgozott, és újra meg újra hűségesen visszatért ide a 2005-ös megismerkedésünk óta. Jelentkezett, jött és mellettem maradt, míg mások jöttek ugyan, de előbb-utóbb mentek is. Én pedig láttam, hogy mennyire tehetséges, hogy bírja a hajtást, és nem vitatkozik feleslegesen.

Vannak életre szóló találkozások.

Az is jó, hogy fiú lévén erős, mert itt néha emelgetni kell. Az anyagbeszerzést és a szállítást is intézi, és az sem mellékes, hogy tud angolul, tárgyal a külföldi megrendelőkkel – én sajnos nem beszélek nyelveket, pedig annak idején német óvodába jártam. Legutóbb Árendás József, a neves grafikus 460, fényes papírra készült plakátjával foglalkoztunk, amelyeket évtizedeken át hengerekben tároltak, és ki kellett őket egyenesíteni.” „Veroni fejlesztette ki azt a száraz eljárást, amellyel a feladat megoldható volt” – teszi hozzá Attila.

Időnként festményrestaurálási megrendelések is befutnak, ami Attila szakterülete. Miután arról kérdezem őket, szoktak-e vitatkozni, spontán demonstrálják, milyen az, amikor igen. Pedig Attila éppen előtte biztosít róla, hogy nem. Mégpedig azért nem – érveli meg –, mert Veronit a tekintélye, sok évtizedes szakmai tapasztalata megcáfolhatatlanná teszi. Most mégis összeszikráznak, mert az a kérdés, Attila egyáltalán vállalja-e egy Koszta Józsefnek tulajdonított, de kétes eredetiségű festmény restaurálását. „Nehogy aztán rád tolják a hamisítást” – figyelmezteti Veroni, és közben szóba kerül valamelyik híres színésznőnk, aki egyszer másfél millió forintért vásárolt meg egy hamis grafikát. Attila pedig végül úgy dönt, hogy fotódokumentációt fog készíteni a restaurálás folyamatáról, és ezzel megvédi magát az esetleges gyanúsítással szemben.

*

„Sokan megfordultak itt, hogy velem dolgozzanak vagy tanuljanak tőlem, de végül egyedül maradtam. Csak Attilát bírom elviselni. Talán azért, mert ő nem vitatkozik, vagy ha mégis, akkor jól: nem egóból. A makuladegenerációm miatt bizonyos dolgokat már nem is tudnék megcsinálni, mert újabban rosszabbul látom a színeket. Attila azonban helyettem is lát.”

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu