Gyerekkoromban nem ismertem, és szüleim, nagyszüleim sem használták azt a kifejezést, hogy fenntarthatóság. Nagyszüleim, akik vidéken éltek, és akikkel a nyaraimat együtt tölthettem, mégis a fenntarthatóság alappilléreivel vettek körül engem.
Nagyapám, akitől minden földjét elvették, soha nem vesztette el a termőföld, a természet iránti szeretetét. Nagyszüleim portáján mindent hasznosítottak, a leszedett alma a kamrába a befőttekkel, lekvárral, a szőlő télire a padlásra került, a kis pincében a homokban a boroshordók előtt tárolták a zöldséget, mindent, amit tudtak, maguk termeltek, és nem dobtak ki semmit. Ez magától értetődött, számukra így volt természetes, így volt értelme élni a hétköznapokat. Nagymamám partner volt mindenben, megfejte a tehenet, a tejet feldolgozta, vajat köpült belőle, kenyeret sütött, úgy osztotta be a megtermelt élelmet, hogy kitartson egy évig, a következő betakarításig.
Nagyapám nehezen vette a szocializmusban uralkodó hanyagságot, a rosszul betakarított búzamezőt, az út menti árkokban a lekaszálatlan füvet. Számára érték volt minden, amit a föld megtermelt, amit a természet adott, fájt neki a pazarlás, az oda nem figyelés.
Mindketten nagy mesélők voltak, regéltek a családról, a régmúltról, együtt énekeltük a népdalokat, együtt imádkoztunk, sőt nagymamám, aki a tél egy részét a szövőszéknél töltötte, még szőnyeget készíteni is megtanított.
Bár sem ők, sem én nem ismertük a kulturális fenntarthatóság kifejezését, mégis egy fenntartható mikrovilágot teremtettek maguk körül. Szerették és figyelték a természet ritmusát, az állataikat, szeretettel adták át tudásukat gyermekeiknek, támogatták a faluközösséget, egymást. A kultúrát nem fogyasztották, hanem ahogy a földet is, művelték, együtt mulattak vagy gyászoltak, a falu tagjai többek között amatőr színjátszókört, dalárdát működtettek.
Ez az én örökségem.
És egyben küldetésem kiindulópontja, hogy ezt a tőlük kapott fenntarthatósági szemléletet, az őseinktől örökölt tudást a gyermekeinkre, a Müpa vezetőjeként pedig a felnövekvő generációkra hagyományozzam, hagyományozzuk. Az elmúlt 18 évben felnőtt csodálatos közös gyerekünk, a Müpa, akit ennek szellemében neveltünk közösen a munkatársakkal, az itt fellépő művészekkel, és akinek a segítségével sokakhoz eljuthattunk.
A fenntarthatóság három fő alappilléren nyugszik: közelíthetünk a természetvédelem irányából, vagyis afelől, hogyan adjuk át bolygónkat az utánunk jövő nemzedéknek; megvizsgálhatjuk gazdasági vonatkozásait, vagyis azt, hogy milyen javakat hagyunk hátra; és – amiről kevesebb szó esik, pedig éppen olyan fontos, mint az előző kettő – foglalkoznunk kell társadalmi vetületeivel is. A Müpa megépítése, létrejötte megelőlegezte azt, hogy a magyar és a nemzetközi kultúra legmagasabb szintű képviselete legyen, lehessen. Csodás helyen működhetünk, a Duna partján, amely nemcsak az életet adó vizet jelenti számunkra, de az európai kultúrát összekapcsoló szimbólum is egyben.
Kulturális örökségünk évezredek alatt kialakult, komplex és páratlanul gazdag talaj: a felszín alatt meghúzódó, élettel teli gyökérzetből nap mint nap új, tápláló gondolatok és érzelmek sarjadnak, a mélyebb rétegek pedig felbecsülhetetlen értékű, eleddig kiaknázatlan kincseket rejtenek. A mi missziónk az, hogy ezeket a kincseket feltárjuk, és az így kiemelt nyersanyagokat éltető energiává alakítsuk. Erre a legjobb példát és követendő útirányt Bartók Béla mutatta meg, aki felfedezte a népzenében rejlő gyökereinket, fáradtságot nem ismerve ásott le a folklór csiszolatlan ékköveiért, majd saját tehetségén keresztül kortárs művészetté transzformálta őket. De miért is olyan fontos ez a folyamat? A kultúra elődeink életének fennmaradt, sokszínű lenyomata. Létfontosságú és tanulságos üzeneteket hordoz rólunk, identitásunkról, hiszen felmenőink kulturális DNS-ét őrzi. Minél inkább megismerjük elődeinket, annál pontosabban el tudjuk helyezni magunkat a világban, annál világosabb számunkra, hogy honnan érkeztünk, s ez részben annak is irányt szab, hogy merre tartsunk. Ahogy a 200 évvel ezelőtt született Petőfi írta:
„Aki a múltba néz, a jövőbe lát, éppen úgy, mint látni a víz mélyében a magas eget!”
Az elmúlt tizennyolc évben arra törekedtünk, hogy éljünk a hely adta kiváló lehetőségekkel, és otthont adjunk a fenntartható kultúrának. Működésünket – eleinte ösztönösen, később tudatosan – úgy alakítottuk ki, hogy programjaink ezt a célt is szolgálják, hiszen előadásainkkal elérjük az anyáktól a kisgyerekeken és fiatalokon át egészen az idősökig átívelő korosztályokat is. Felnőtt velünk egy Müpa-nemzedék, akik személyesen megtapasztalhatták, ezáltal számukra természetessé vált, milyen elképesztő kincsek között élünk, milyen csodák vesznek körül minket, amelyek segítik őket abban, hogy közelebb kerülhessünk önmagunkhoz és egymáshoz, saját identitásunkhoz.
A Müpa az elmúlt tizennyolc évben, nagykorúvá válásáig több millió embernek juttatott el ebből az energiából – nemcsak az országhatáron belülre, de azon túl is. Így válhatott a Müpa a közel két évtized alatt a magyar kultúra legismertebb márkájává. Mindez annak is köszönhető, hogy hazai közösségünk mellett a nemzetközi nyilvánossághoz is elértünk és elérünk, hiszen ha egy francia zenebarát saját országa barokk muzsikájával szeretne találkozni, vagy egy német nézőnk a wagneri univerzumba szeretne alámerülni Budapesten, a Müpába látogat, hozzánk jön, és mindemellett itt felfedezheti magának a magyar kultúrát is. Ugyanakkor elvittük művészeinket, alkotóinkat a világ számos pontjára Kínától az Egyesült Államokig, hogy ott is terjeszthessük a magyar művészet erejét.
Persze örökségünk és a hagyományok tisztelete mellett a modern kor vívmányaira is építettünk: a Müpa Stúdió egyedülálló kép- és hangrögzítő technikájának segítségével megörökítettük az elmúlt tizennyolc év legfontosabb előadásait, eseményeit, örökül hagyva elhelyeztük a digitális világban. Ez segített minket abban, hogy a Covid idején – az online térben – együtt maradhassunk közönségünkkel. Ez pedig a visszajelzések alapján nagyon sokat adott nekik, és bevallom, nekünk is. Nézőink folyamatos visszajelzései, érdeklődése és szeretete adott erőt a nehéz pillanatokban.
Őket egyébként a marketing modern, de emberközeli eszközeivel személyesen is meg tudjuk szólítani, ennek köszönhető, hogy hűségprogramunk több mint negyvenezer tagot számlál. Ez a közösség reményeink szerint nem csupán szereti és átéli, de tovább is adja a kultúrát, így segítségükkel megélhető a fenntarthatóság.
Tizennyolc év nagy idő, ez alatt több mint 18 ezer programunk volt, számos világsztár, több ezer hazai és külföldi művész lépett fel nálunk, bemutatók százait, rengeteg tematikus eseménysorozatot, nagyszabású fesztivált szerveztünk meg. Missziónk továbbra is az, hogy minél több emberhez juttassuk el a minőségi kultúrát. Töretlenül hiszünk abban, hogy tovább tudjuk adni azt a rengeteg kincset, azt a hatalmas tudást, amit örököltünk, egy részét transzformálni tudjuk saját korunk nyelvére, hozzátesszük mai gondolatainkat, érzéseinket új művek létrehozásával, és segítünk abban, hogy az utánunk jövők is hasonlóképpen tegyenek majd. Ez a kulturális fenntarthatóság kulcsa.
Káel Csaba írása a Magyar Kultúra magazin 2023/5. számában jelent meg.
A nyitóképen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Fotó: Posztós János / Müpa
