Hazai Attila magyar író, műfordító 2012-ben, néhány nappal a 45. születésnapja előtt önkezével vetett véget életének. Azon kevés szerző közé tartozott, aki már első kötetével, az 1992-ben megjelent Feri: Cukor kékség című kisregényével azonnal felhívta magára az olvasóközönség figyelmét. Mint Németh Gábor írja: „Az ő élete annak a tanúságtétele, hogy lapos megfontolások helyett lehetséges egész életünket érzelmeink mentén leélni. Önazonos volt az élet minden fontos pillanatában, ez akár tanítássá is válhat.”
Hazai a művészfélék azon szűk csoportjához tartozott, akik önpusztító módon a legtöbbet akarják kihozni magukból, mert sejtik, hogy van, ami sokkal fontosabb, mint a kiegyensúlyozott, egészséges élet és a derűs öregkor. Mindent beleadni, és meghalni még a csúcson. Hamarjában Csáth Géza és Hajnóczy Péter jut eszembe róla.
Hazai Attila íróként és magánéletében is a boldogságot kutatta, a mámor elérésének lehetőségeit pedzegette. Az ilyen művészi alapállás természetszerűen egyaránt kiválthat rajongást és szélsőséges elutasítást. Pulóver című abszurd, minimalista novelláját sokan elrettentő példaként emlegették arra vonatkozóan, hogyan és mit nem szabad írni. Az elbeszélés cselekményének központjában egy házibuli áll, amelyen a meg nem nevezett főszereplő egy sertéssel fajtalankodik. Az irodalmi életben kirobbant botrány még több műve kapcsán felhabzott, és az indulatok csak nehezen csillapodtak (ami egyébként igencsak megviselte).
Az író halálát követően a családja és néhány jeles magyar író közreműködésével létrejött Hazai Attila Alapítvány díjat hozott létre kezdő írók támogatására, és a Magvető Kiadó elindította a szerző köteteinek újrakiadását. Ennek a sorozatnak a legújabb kötete, a Szilvia szüzessége 28 novellát tartalmaz, és minden megtalálható benne, ami összetéveszthetetlenné teszi a Hazai-prózát. A cinizmus, a gyermetegnek ható, álnaiv narráció, az ön- és közveszélyes kegyetlenség naturalisztikus ábrázolása, a részvétlenség, a gyönyör hajszolása, a fantasztikum és az igen plasztikusan ábrázolt erotika.
A hívatlan vendég című szövegben egy helyütt megemlíti, hogy véleménye és tapasztalata szerint az emberi élet szinte teljes egészében „nullkopcióval zajlik”, vagyis az emberek „nem élveznek, nem szenvednek, egyáltalán nem éreznek semmit”. Ez a „semmit sem érzés”, a nihil megtapasztalása több novellában is fontos szerepet játszik. A Pihenés című szöveg főszereplője a nullkopciót végül már annyira elviselhetetlennek találja, hogy szánt szándékkal addig rugdossa a fiókos szekrényt, amíg a kislábujja le nem válik, de mivel ezt sem érzi, nekiindul a városnak, hogy alaposan megveresse magát. Ez azonban nem is olyan könnyű feladat, hiszen az emberek többsége szintén nem érez semmit, így még provokálni sem lehet őket.
Itt vetném közbe, hogy a Hazai-szövegek befogadásához olykor erős gyomorra van szükség, mert a brutalitás aprólékosan precíz ábrázolása jellemzi őket. Az érzéketlenséget más helyütt szabászollóval elkövetett szexuális öncsonkítás igazolja, amelynek elkövetője csak amiatt bosszús, hogy a lakás minden pontját vérfoltok szennyezik be.
A Kalózok című rövidke opusban két kisfiú a nagyszülők lakásán játszik, halottnak vélik a fürdőszoba padlóján heverő nagyapjukat, és elhatározzák, hogy megnézik, mi van a testében. Nagy késeket ragadnak, és nekilátnak a boncolásnak, ám amikor azonban már alaposan feltárták a gyomrot, az öreg egyszer csak magához tér, és rosszallóan felnyög: „Auuuu!”
A tanár úr késésben című elbeszélésben a fiatal és kifejezetten boldog férj ébredés után arra a megnyugtató elhatározásra jut, hogy a következő év januárjának elején végez magával. Az időpontot fel sem kell írnia a naptárába, hiszen ez végérvényes elhatározás, és biztosan nem fogja elfelejteni. A szöveg ezután harmonikus kapcsolat képét vetíti elénk, és úgy tesz, mintha a legtökéletesebben alakulnának a dolgok.
Hazainak ebben a kötetében, akárcsak néhány későbbiben, találkozhatunk embermentes (embertelen) történetekkel is. A méh, a kutya és két elefánt című szöveg azt adja, amit ígér, és itt is a Hazaira jellemző minimalizmus a szervezőelv. Az elbeszélő nem bíbelődik különösebben a miértekkel, hogyanokkal:
a létezés kiszámíthatatlan, és senki nem is akarja kiszámítani.
A dolgok csak úgy maguktól megtörténnek, vannak; úgymond nincs itt semmi látnivaló. Az élet nem más, mint út a semmiből a semmibe. Jobb, ha nem is kutatjuk az értelmét, okát és irányát, mert csak pórul járhatunk, mint a címadó szöveg főszereplője, Szilvia, a roppant előnytelen külsejű tinédzser. A létezés megtörténik velünk, és ez ellen semmit sem tehetünk, sugallja a szerző. Mindazonáltal aki még nem olvasott Hazai-prózát, annak tudnia kell, hogy ezek a szövegek az általam fentebb leírtak ellenére pokolian mulatságosak, nevetés nélkül nehéz olvasni őket.
Nyitókép forrása: Wikipédia
