Kíváncsi, gazdag képzeletvilágú diáklányként ismertem meg, a színművészeti után is folyamatosan az izgalmas új kihívásokat kereste, a színház mellett festett, énekelt, jelmezt varrt, az utóbbi évben pedig a virtuális tér átalakulóművészévé vált. A nagy leállás következtében több tucatnyi előadása, film- és színházi premiere maradt el, de a bezártság inspirálta: ismert festők múzsáinak és hőseinek bőrébe bújva készítette el „parafrázisait”; kicsit másképp, kicsit „julisan” alkotta újra kedvenc festményeit. Népes rajongótábora eddig hétről hétre várta az újabb és újabb reprodukciókat, most pedig elérkezett az idő, hogy ne csak az online térben láthassuk a munkáit.
Színpadon láthattunk már Frida Kahlo, Roxie Hart vagy Nicolae Ceausescu szerepében, aztán egyszer csak megjelentél a festővásznon van Goghként, gyöngy fülbevalós lányként, ásító inasként vagy Whistler anyja bőrébe bújva. Hogyan kezdődött az átalakulási láz?
Április 9-én múlt egy éve, hogy elkészítettem az első festményreprodukciómat, amit parafrázisnak neveztem el. A Getty Múzeum felhívására terjedt el ez a játék, itthon a Szépművészeti Múzeum indította el Legyél te is műalkotás! címmel. Beküldtem a Szent Rókus-alkotást, és nyertem vele két belépőjegyet a múzeumba. Attól kezdve nem volt megállás, na meg az első pár kép olyan rajongótábort vonzott be a neten, hogy nem is volt kérdés a folytatás.
A kutyádat, Mozit is belekomponáltad a képbe. Mennyiben hasonlít a színpadi munkához a műalkotássá válás?
A színészethez? Sok mindenben! Én nem parodizálom az adott festményt, nem karikírozok; megpróbálok a saját külső és belső eszköztárammal létrehozni egy olyan változatot, amelyen maximálisan azonosulok az eredeti képen szereplő alakkal. Mintegy színházi próbafolyamatként fogom fel a folyamatot: olvasópróba, amikor megtalálom a képet, értelmező próba gyanánt rákeresek a festőre és a modelljére, a kettőjük közötti kapcsolatot fejtegetem.
A festmény valójában fotó, az akkori pillanat lenyomata. Megpróbálom átélni a pillanatot, megélni a kép szereplőinek érzelmi motivációit. Aztán ruhapróba, smink, főpróba a díszletben, és jöhetnek a kattintások, végül utómunka, és mehet a mű plénum elé, az internetre: az maga a premier.
Mennyire volt döntő a képválasztásban a megvalósíthatóság? Elsősorban festőt vagy műalkotást kerestél a munkáidhoz?
Fontos volt, hogy – mivel ez karanténjáték – a négy fal között történjen minden, a hozzávalókat felleljem a lakásomban. Ez leszűkítette a kört. Mérvadó volt, hogy kedveljem a festőt és a festményt is. Mostanában döbbentem rá, hogy a kiválasztott festmények az éppen aktuális érzéseimet fejezték ki, a parafrázisok az akkori lelkiállapotomat tükrözik. Látva ezeket kinagyítva, kinyomtatva a szabadtéri kiállításon, mindent újraéltem, mint egy érzelmi hullámvasutat.
A pontos megjelenítésre törekedtél, vagy fontos volt minden képbe belevinned valami újat?
Fontos volt a pontosság, de van a képekben elrejtve valami „julis”. A szignóim mind sajátosak, és sokszor a kompozícióba is rejtek felfedezni való izgalmat.
Hogyan készülnek ezek a felvételek, mit jelent az előkészület és az utómunka?
A felvételek állvánnyal készülnek, én fotózom magamat a telefonommal. Aztán az utómunkát is azon végzem, többféle applikáció segítségével.
Az első repród egy XV. századi német festő munkája, Ursula Tucher portréja volt. Mi kellett hozzá?
A fekete ruhám adott volt, a hátteret pedig a gardróbom előtti függöny adta. Rózsáim, virágaim, növényeim mindig vannak. A fejemre korondi asztalterítőt borítottam, alá gyűrtem egy pulóvert, és ezeket a nyakam alatt összekötöztem. Sminkre itt nem volt szükségem, de van olyan kép, ahol a smink volt a legbonyolultabb. Fotózás közben tableten nézem az eredeti képet, igyekszem lekövetni a testtartást, a mozdulatokat, a mimikát.
Ursula kéztartása elég különleges, a virágot tartó ujjakat próbáltam utánozni több-kevesebb sikerrel. Az arca blazírt, érzelemmentes. A kép tetején az írás jött magától, nem akartam szövegfordítást alkalmazni. Akkor éjjel épp egy jót álmodtam, amolyan életszerűt, ezért lett a felirat Az élet álom. A hátteret utómunkával besötétítettem és elsatíroztam, a ruha nyakára fekete csíkokat festettem, mindezt telefonnal.
Emlékszem, a székelyudvarhelyi gimnáziumban művésznőnek szólítottak a tanárok, mivel reáliskolákban a sémagyerek, a kockafej volt a tanárok kedvence, legalábbis a rendszerváltásig. Az alkotási kedvedet ez hogyan befolyásolta?
Nem így van, a gimi sokkal több volt ennél. Hiába jártam matematika–fizika szakra, volt újság, rádió, színjátszókör, és engem mindenik érdekelt. Szavalóversenyekre jártam, és volt egy kis zenekarunk, amellyel felléptünk. Amikor végzős, tizenkettedikes lettem, négyszáz éves fennállását ünnepelte az iskola, emiatt nagyon sok verseny és megmozdulás volt. Én például nyertem filozófiaversenyt. A témám az abszolútum volt, és pénzzel jutalmaztak, amiből minden barátomat meghívtam egy szukkra (üdítő – a szerk.).
Sokoldalú vagy; pörgős, lelkesítő, inspiráló embernek ismerlek. Nehéz elképzelni, hogy színpadon égsz vagy balkáni punkot énekelsz valamelyik formációddal, aztán leülsz rongybabát varrni...
Miért? Szerinted hogyan töltekezik egy ilyen ember? Nem lehetek folyton „duracellnyuszi”, mert úgy a kiégés garantált. Nagyon sokat vagyok egyedül, szeretem a magányt, a varrás egyszemélyes alkotás. Úgy szoktam mondani, hogy ilyenkor szanatóriumba vonulok, ahol én vagyok az egyedüli beteg, és a Jubabák az orvosaim. Ugyanezt élem meg, amikor festek, és most a parafrázisokkal is. Túlérzékeny ember lévén nagyon befolyásolnak a történések. Fiatalkoromban hatványozottan reagáltam a környezetemre, míg ma már egyre tudatosabban emelek falakat magam köré, hogy ne sérüljek. A színház világában sajnos néha van ütközés, rivalizálás, kudarcélmény; a horzsolások egyre gyűlnek, én pedig így gyógyítom magam.
Szerinted milyen a kreativitás természete, tud-e frusztrálni a meg nem élt kreativitás?
Az újdonság gyönyörködtet, feldob, élénkít, a megszokás megnyugtat, csendesít, monotonná tesz. Mind a kettőre szükségem van; akár a jin és jang, ott van bennem a kettősség, ahogy minden emberben, csak talán nálam nagyobb amplitúdóval. Megvan bennem az introvertált és az exhibicionista, az antiszociális és a társasági ember is. Igen, a ki- és meg nem élt kreativitás frusztráló lehet, de én ki- és megélem, hiszen ez nagyrészt tőlem függ.
Mennyire motiváló számodra a figyelem, a visszajelzés?
Színész vagyok, a visszajelzés örökké motiválni fog; inspirál, hogy újat, jobbat hozzak ki magamból. Természetesen örülök, ha másnak is mosolyt vagy könnyet csalok az arcára-szemébe azzal, hogy a gondolataimat, érzéseimet megosztom. Jelenleg – színpad híján – itthonról, a parafrázisaim révén kommunikálok a külvilággal.
Május végéig a parafrázisaidból negyvenet a budapesti Hunyadi téren láthatunk. Lesz-e folytatás?
Az Eötvös 10 Kulturális Központ és a terézvárosi önkormányzat keresett meg és lelkesített, hogy van értelme egy szabadtéri kiállításnak. A finisszázsra talán végre összegyűlhetünk, nem lesznek már korlátozások. Tervben van a folytatás, de nem spoilereznék: majd ha aktuális lesz, tudni fogjátok. Addig is áprilisban végre megkezdődnek a színházi próbák, és szerencsére már nem a négy fal között.
Fotók: Fazakas Júlia
