A Petőfi-vírus története és szerkezete egyaránt új színt hoz a magyar ifjúsági regények világába. Honnan jött az ötlete?
A könyv szereplőivel közel egyidős, 15 éves lány édesanyja vagyok, akivel néhány tinisorozatot én is végignéztem. Különösen a Stranger Things fogott meg, amelyben a fiatalok a felnőttek világában próbálnak meg boldogulni, jobb, őszintébb viszonyokat teremteni, és egy ellenséggel is megküzdenek. Hasonlóan sorsfordító, rejtélyes, de magyar viszonyok közé helyezett ifjúsági regényt szerettem volna írni. Mivel gyerekként a fiús könyveket, például A kincses szigetet, a Tom Sawyer kalandjait és a kalózos történeteket olvastam legszívesebben, biztos vagyok benne, hogy ezek is befolyásolták a Petőfi-vírus stílusát, cselekményét.
Korábbi elbeszélő műveimben, például az Aranyhímzésben és a Fordított idő-trilógiában már használtam a szabad függő beszédet. Többen figyelmeztettek, hogy a kamaszok nem fogják érteni, hol húzódnak a határok a beszéd és a gondolatok között, de én azért remélem, hogy nem lesz gond ezzel. Mivel azt nem lehet biztosan tudni, hogy Sanyi végül valóban részt vett-e a barlangi kalandban, vagy csak odaképzelték az osztálytársai, szükség volt erre a formára a feszültség és a bizonytalanság fenntartása érdekében.
A könyv naplószerű: az egyes szereplők belső monológjaiból tudjuk meg, hogy mi történik, és ezáltal ismerjük meg őket. Kiderül, hogy mindegyikük szorong valami miatt. A lánya segítette a karakterek kidolgozásában?
Nincsenek a regényben felismerhető karakterek. Szó sincs arról, hogy a lányom bármelyik osztálytársát beleírtam volna a szövegbe. Viszont általa sok fiatalt megismertem, és nagyon megrendített, hogy milyen sok pszichés nehézséggel, testi betegséggel küzdő kiskamasz él közöttünk. És az is, hogy a szülők egzisztenciális vagy lelki problémái milyen erősen meghatározzák a serdülők életét, akikre minden mélyen hat: a válás, a munkanélküliség, ahogy a szülő alkoholizmusa vagy depressziója is. Rengeteget tipródnak a felnőttek problémáin, akikkel sokszor nem könnyű együtt élni. A lányom barátai azt mondták, hogy senki sincs, akiben megbízhatnának. Aki olyan lenne, mint ők, csak kicsivel mégiscsak jobb és erősebb. Aki példát tudna nekik mutatni. Aki talán olyan, mint Sanyi.
Két, jelentős hátrányból induló szereplőt is megismerünk a könyvben: egy autista fiút és egy mozgássérült lányt, akiket végül befogad az osztályközösség. Ők érzékenyítési céllal kerültek a történetbe?
Nem szeretem a direkt propagandát. Vannak autista és mozgássérült gyerekek, hát miért ne lehetne őket is szerepeltetni egy regényben? A történet gazdag, budai környezetben játszódik, ahol, úgy tűnik, mindenki roppant toleráns a másikkal. De ez csak a látszat. És közben mintha arról is megfeledkeznénk, hogy a kirekesztett személynek meg kell tanulnia az önelfogadást. Például úgy, ahogy a regénybeli autista fiú is rájön: a részletek iránti érzékenysége segítségére van abban, hogy kitaláljon a barlangból. A két, hátrányból induló gyerek a barlangi kaland révén válik egyenrangúvá a többiekkel. Közös élmények nélkül nincs szívből jövő elfogadás és barátság.
Petőfi Sanyi – akit csak a többiek elbeszéléseiből ismerünk meg, ő maga nem vall magáról – valójában a leghátrányosabb helyzetű az összes gyerek közül, mégis ő a legerősebb. Kárpátaljai, szegény gyerek, aki bekerül az angol tannyelvű iskolába, pedig egyáltalán nem beszéli a nyelvet. Az ő gondjairól – bár nyilvánvalóan vannak neki, hiszen alagsori kölcsönlakásban laknak a családjával – keveset tudunk. Ahhoz, hogy valaki ilyen helyzetben megállja a helyét, elképesztő önbizalom és nyitottság szükséges. Sanyi karaktere pontosan ilyen. Tele van optimizmussal, törődik a többiekkel, és még a különleges nevére is büszke. Fantasztikus ötleteivel bárkit képes „megfertőzni” és kalandba vinni. És olyan, kéken világító lámpája is van, amelynek fényében minden varázslatosnak tűnik. Sanyi példát mutat, hogy a problémák dacára is lehet boldognak lenni.
Az emlékév miatt Petőfi Sándor a főszereplő neve? És miért kárpátaljai?
Petőfi azért is különleges volt, mert több tudott lenni, mint költő. Rövid élete során valóságos sztárrá nőtte ki magát. Alakjával fiktív, meseszerű módon már korábban, emlékévi nyomás nélkül, az Esővárosban is foglalkoztam. 1919-ben a pozsonyi gimnázium tanulóinak beadandót kell készíteniük a költőről. Az elbeszélő, Torma Imre a ponyvairodalomból is inspirálódva Petőfi oroszországi kalandjairól ír, amiért természetesen kinevetik. Holott abban a súlyos történelmi helyzetben csak valami vidámat, felszabadítót akar a többieknek megmutatni. Ezt szimbolizálja a kék lámpa is, amely izgalmat, lelkesedést, világosságot hoz a sötét barlangba. Sanyi híres elődjéhez hasonlóan már-már misztikus alak. Amikor elképzeltem, igen hátrányos helyzetű, talányos származású, megtörhetetlen önbizalmú fiút láttam magam előtt. És hogy miért éppen Kárpátalja? Anett mondja a regényben: Kárpátalja olyasmi, mint ama bizonyos Déva vára: mesés, régi – de ki tudja, hogy tényleg létezik-e? És valahogyan azt a problémát is meg kellett oldanom, hogy ma, 2023-ban hogyan hívhatnak valakit Petőfi Sándornak – ami ugyebár védett név. Csak olyan régióban kaphatta, ahol a tisztviselők nem beszélnek magyarul. Többek között ezért lett végül Sanyi kárpátaljai.
Irodalomtörténészként, felnőttregények írójaként mennyire volt nehéz a kamaszok nyelvezetére átállnia?
Otthon nemcsak a lányomtól, hanem az unokaöcsémtől és az unokahúgomtól is ezt hallom, ez vesz körül a mindennapjaimban. Mivel külföldi szereplő is van a történetben, azon is gondolkodtam, hogy tört magyart vagy angol-magyar keveréknyelvet használjak-e benne. Végül arra jutottam, hogy a regényt nemcsak budai úrigyerekeknek szánom, hanem azt szeretném, hogy a Mátészalkán vagy Zalalövőn élő kamaszok is azonosulni tudjanak a szereplőkkel. Ezért elvetettem az ötleteket, és az utolsó fejezet, Csen családjának írt angol nyelvű levele magyarul is bekerült a szövegbe. Ebben egy kínai kisfiú azon töpreng, hogy mi a bánatért annyira fontosak a magyarok számára a költők és a forradalmak. Az „idegen tekintet”, ez a külső nézőpont azoknak a gyerekeknek a számára is fontos, akik nem tudnak jól angolul.
Szoktak a lányával együtt olvasni?
Igen, és sorozatokat is nézünk együtt, köztük A sehonnan jött lányt. Egyébként leggyakrabban angolszász kísértettörténeteken, vámpíros regényeken, tinihorrorokon szoktunk együtt borzongani. De azért a klasszikusok is sorra kerülnek. Most például az Üvöltő szelek, ami a nővé válás egyik nagy regénye. De látom, hogy a mai fiatalok nem igazán tudnak fókuszáltan, hosszú szövegeket olvasni. Ezért úgy építettem fel a könyvemet, hogy minden egyes fejezetben legyen olyan történés, fordulat, ami továbblendíti az olvasót. A lányom nagyon szépen rajzol, a Kisképzőben (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium – A szerk.) tanul. Miután a regény első verzióját elolvasta, a hatására azonnal rajzolgatni kezdett. Az általa elképzelt portrék végül bekerültek a kötetbe, és a végén található térképet is ő rajzolta meg.
A Petőfi-vírus március elején jelent meg. Hogyan fog eljutni a fiatalokhoz?
Nem könnyű ifjúsági regénynek bemutatót szervezni, hiszen arra legfeljebb a szülők és talán a korábbi könyveim olvasói jönnek el, de biztosan nem a kamaszok. Ezért azt találtuk ki a kiadómmal, hogy a budapesti könyvbemutatót barlangi sétába ágyazva rendezzük meg, ennek részleteiről még tárgyalunk. De természetesen szeretnénk a könyvvel más városokba és határon túli helyszínekre, „felderítetlen barlangokba” is eljutni. Hiszen számomra már ez az ifjúsági regény is kiruccanás, nagy kaland volt.
Fotók: Onda Péter /PKÜ
