A popikon, édesanyjával – a lendvai Warhol-kiállításról

Mit is tehetnénk hát ilyen istenadta békében? Megpróbáljuk összeszedni gondolatban mindazt, amit Andy Warholról tudunk, ha már az ő kiállítására igyekszünk. S rájövünk, hogy tarisznyánk igen szegényes: a Marilyn Monroe- és Elvis-nyomatok meg a híres konzervdobozok persze ott vannak a tudatunkban, ahogy van valami hozzávetőleges képünk a drámai folyamatról is, ahogy a 20. század második felében az egyetemes művészettörténet és az úgynevezett popkultúra átláthatatlan masszává sűrűsödött a kollektív tudatban.

És föl tudjuk idézni az anekdotikus epizódot is, amely a Jim Morrisonról szóló filmben is szerepel. A hippikorszak forrongó, átmeneti Amerikájában buliznak a művészek roppant exkluzív körülmények között, kiváló minőségű kábítószerek társaságában. Warhol odalép az újnak számító Morrisonhoz egy aranyszín telefonnal, mondván: ezen ő Istennel szokott beszélgetni. Jó Jimünk meg csak néz hallucinogénektől párálló szemmel a nála jóval kisebb Andyre, és elveszi tőle a telefont. Warhol meg azt mondja: „Persze, szívesen neked adom.” Eddig a felületes emléktöredék, jöjjön a tárlat!

Az első meglepetés maga az enteriőr: az időszaki kiállítás termeit erre az alkalomra éppúgy újrafestették-újratapétázták, akár huszonvalahány éve a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a legendás Baudelaire- és Radnóti-tárlatokon. A tér ilyenkor nem pusztán befogadja a műveket, hanem magához öleli őket. A kiállított munkák színeihez, hangulatához, motívumaihoz a galéria falai is alkalmazkodnak. A hatás azonnali, magával ragadó, és pár nap után is megmarad. Hisz nem egyes munkákat láttam fehér falakon, hanem vöröseket zöldekkel feleselve, kékeket szürkékkel táncolva, gyermekrajzként firkált virágok seregét tehénfejek monotóniájával ellenpontozva. A tér egésze játszik velünk, von hatása alá.

Második meglepetésként a tárlat nem is Warhol, hanem édesanyja, Júlia Zavacká (ismertebb nevén Julia Warhola) képeivel indít. Laza, kaszálós, játékos gesztusokkal – ha jól látom, tustollal – skiccelt macskákat látunk fura, lebegő, tollas-virágos kalpagokban vagy szárnyakkal. Meg egyszerre bukolikusan elnagyolt és barokkosan pufók angyalkákat. Meg macskaangyalokat, angyalmacskákat, madárkákat, csillagokat s más effélét. Kompozíció, háttér sehol, csak a firkácskák a lényecskékről – bár az érződik, hogy a rajzoló pontosan tudta, hol a papír széle, és mikor kell a tollat fölemelni. Nem műkedvelő kényszerességet látunk, de nem is gyermekrajzok tömör határozottságát. Egy technikailag iskolázatlan, ám jó kézügyességű és istenadta tehetséggel megáldott, felnőtt ember sajátos, egzakt világát – és örömmel merülünk bele. Ugyanitt, a „bevezető” teremben látjuk az édesanya portréját a már befutott Warholtól, egy hangsúlyos családi fotót réges-régről, valamint Andy Warhol gyermekkori keresztelőingecskéjét. Utóbbi, mint később megtudom, a legtöbbet érő tárgy a tárlaton.

A következő terem pirosban és narancsban ragyog, a falakon az ismert amerikai sztárokról, illetve híres műalkotásokról készült nyomatok – ezek szoktak szerepelni a művészettörténeti kiadványokban. Kettőt is látunk Szent Apollóniáról, a fogorvosok védőszentjéről (vagyis feleannyi szentünk van, mint Marilyn Monroe-nk, ami szekularizált világunkban már jó aránynak számít).

A terem közepéről három tévéképernyő fordul a szemlélő felé. Mindegyiken ugyanaz a pár perces felvétel megy: Julia Warhola közelről, őszülő hajával, fejkendősen, szemüvegesen, amint kezét feje alá hajtva szunyókálni készül. A világhírű művész édesanyja álomba merül a terem közepén. Ő a dolgok közepe. Marilyn Monroe sokszorosított, túlszínezett mosolya elmosódó háttér lesz csupán egy törékeny nénikéről készült, szemcsés videófelvétel mögött (a Mrs. Warhol című kísérleti filmből való a részlet).

Andy Warhol szintén híres önarcképe, amelyen afféle vad tekintetű, beavatása közepén álló sámánként mutatkozik, nem a popkultúra hőseinek faláról keresi a néző (vagy az édesanya) tekintetét, hanem Szent Apollóniáék szomszédságából.

Mintha minden híresség, a teljes mainstream, az egész kultúrtörténeti hacacáré, ami Warhol körül kavargott, vagy amit ő kavart, vagy amibe belekavarodott, csak azért lett volna, hogy őrizze az édesanyja álmát. Akinek az énekét is halljuk: egy rutén népdal strófáit dúdolja át a termeken.

Ideje, hogy idézzük Michal Byckónak, a kiállítás kurátorának, a szlovákiai Mezőlaborcon található Andy Warhol Modern Művészeti Múzeum egyik alapítójának remek kísérőszövegét:

„Andy Warhol alapvetően Andrej Varchola volt, egy olyan ember, akinek a saját életét »ketté kellett hasítania«, hogy megfeleljen a művészüzlet gépezetének, ugyanakkor meg kellett maradnia Andrej Varcholának, aki Júlia, betegeskedő édesanyja jelenlétében, a lakásában (amely tele volt antik és szent tárgyakkal) találta meg saját, valódi hitelességének a világát, ahol együtt élt az édesanyjával. Az egyszerű és az ájtatos keresztény ember világát, aki elmenekül a nagy világváros »őrültségétől«, a kétséges partiktól, az üzletemberek nyomásától, attól a gépezettől, mely a művészt szimpla »terméknek« tekintette, aki gyártotta a kiállításokon, az árveréseken, valamint a magángyűjtőknek jól eladható termékeket.”

Júlia Varchola rutén parasztasszony volt (Andy is mindig ruténül beszélt vele), aki férjével 1921-ben emigrált az akkori Csehszlovákiából  az Egyesült Államokba. Három fiuk, Pavol, Ján és Andrej már ott született. Görögkatolikusként buzgó hitéletet éltek a helyi szláv közösségben. Az édesapa 1942-ben hunyt el, Júlia pedig 1951-ben New Yorkba költözött, hogy fia háztartását vezesse, munkájában támogassa.

„Julia Warhola nagyon fontos szerepet játszott legifjabb gyermekének az életében, akit szinte elárasztott figyelmével. Andy születésétől fogva különböző betegségekben szenvedett, és napjait magazinokkal és képregényekkel töltötte az ágyában. Festett, színezett, kivágott dolgokat, és álmodozott. Rokonok visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy az édesanyja imádott énekelni, gyönyörű hangja volt, imádott rajzolni, kézműveskedni, és mindig dolgozott valamin: vagy függönyöket varrt, kötött, hímzett, vagy éppen macskákat és angyalokat rajzolt. Nagyon kreatív személyiség volt. De ami a legfontosabb: törődött Andyvel, és támogatta élete utolsó leheletéig.

Julia Warhola természetfilozófiája csupán két szimpla mondatra »szűkült«, amelyeket évekkel később John fia így értelmezett: »Élj úgy, hogy képes legyél túlélni, ne ártsál senkinek, és legyen elegendő pénzed egy szerény temetéshez! A legnehezebb pillanataidban viszont fordulj Istenhez!«”

Azért is idézzük ilyen hosszan a kísérőszöveget, mert Michal Bycko kurátori koncepciója sokszor jobban meghatározza a tárlat nézőre gyakorolt hatását, mint maguk a képek – ezt persze a képekkel ölelkezve, azokból kiindulva teszi. Ahogy Dubravko Baumgartner, a Lendvai Galéria és Múzeum igazgatója elárulta: a kurátor részletes terveket küldött falfestéstől a tapétáig mindenről, és ezekhez szigorúan ragaszkodott. Kiderül, hogy Warhol maga is így prezentálta kiállításait, de később a kurátorok mindezt elhagyták, hisz rengeteg munkával járt. Bycko tehát visszatért a kezdetekhez, hű maradt a művész elképzeléseihez. Az igazgatótól azt is megtudtuk, hogy Julia Warhola Szent macskái első ízben vannak kiállítva, sőt, valószínűleg az egész világon ez az első tárlat, amelyen Andy édesanyjával együtt szerepel.

Különösen izgalmas és megható szemlélnivaló mindezek fényében a tárlat fináléja: Andy angyalkás sorozata. Az édesanya motívumkincsei, formavilága és vonalvezetése köszön vissza a pufók, táncoló puttókban, bogyókkal játszó virágtündérkékben és mindenféle csudalényekben.

Nem emlékszem, hogy valaha is szkeptikusabban indultam volna kiállításra, és valaha is ekkorát fordult volna velem a tárlat vizsgálata közben a világ. Mindenkinek ajánlott.

A kiállítás megtekinthető július 31-ig a Lendvai Galéria és Múzeumban.

Fotók: Dubravko Baumgartner