A közlekedés állandó téma nemcsak a sajtóban, de a mindennapi párbeszédeinkben is. Panaszkodunk a dugókra, a lezárásokra, a zsúfolt buszokra, a késő vonatokra, a reptéri dolgozók sztrájkjaira, a biciklis futárokra. De mikor mondtuk legutoljára azt, hogy ma minden flottul ment? Hogy időben jött a metró, a villamosvezető nem csukta be az orrunk előtt az ajtót, és senki nem próbált meg minket letolni az útról? Nyilván ez a ritkább.
Abba pedig még kevesebbszer gondolunk bele, hogy valójában mennyire függünk a közlekedéstől. Gyakorlatilag az egész modern életünk a mobilitásra épül: ha éppen nem mi megyünk egyik helyről a másikra a dolgunk után, akkor hozzánk hoznak közel valamit, például a sarki kávézónkba a kedvenc croissant-unkat, a termelői piacunkra a biouborkánkat vagy éppen az ajtónk elé az új tévénket.
A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Mivel megyünk? Energiamix a közlekedésben című, május 1-jén – a Közlekedési Múzeum létrehozásának 125. évfordulóján – megnyílt időszaki kiállítása azt mutatja meg, hogy ez a mobilitás hogyan alakult az elmúlt mintegy kétszáz évben, és hogy milyen alapvető változást hozott az életünkbe, nem elfeledkezve a környezeti hatásokról sem. Sőt mi több, már a tárlat kezdetén ez fogadja a látogatókat: szikes tájról, leapadt tómederről, füstölgő kéményekről készült képek figyelmeztetnek jelenlegi életmódunk fenntarthatatlanságára.
Továbbhaladva és az Északi Járműjavító dízelcsarnokába belépve az első, ami feltűnik, az a hatalmas tér: a 36 kiállított jármű és 65 műtárgy szinte elveszik a hatezer négyzetméteres kiállítótérben. Pedig akadnak itt szép nagy példányok, például a Bivaly néven elhíresült gőzmozdony, ikonikus Ikarusok és egy Antonov–2-es repülő is. Lehetetlen nem nosztalgiát érezni közöttük, különösen, amikor az ember odaér a kis Polski, Trabant és Dacia részleghez, vagy amikor a retró, szó szerint fapados vonatkocsira felszállva ilyen feliratok várják:
A kiállítás négy szekción keresztül mutatja be, hogyan fejlődött a közlekedés technológiája a szekértől az elektromos autókig. Az első rész a szénkorszakról és annak a gazdaságra való hatásáról szól, míg a második a villamosítás elterjedését mutatja be. A harmadik szekció mindannyiunknak nagyon ismerős, mivel a kőolajra épülő társadalmunkról és annak környezeti hatásairól szól, a negyedik rész pedig már a jövőbe tekint, a különböző alternatív üzemanyagokat és hajtásmódokat veszi számba, miközben kitekint a környezetvédelmi mozgalmakra, de a greenwashing jelenségére is.
Hasznos lett volna, ha a részek közötti tájékozódást padlón vezetett vonal segítené, így ugyanis könnyű egyik érdekesebbnek tűnő kiállítási tárgytól a másikig csapódni – például a Ford T modelltől a villamosszimulátorig –, miközben elveszik a fókusz. A kurátorok elsődleges szándéka ugyanis az volt, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy a közlekedés hogyan tett minket függővé és egyben kiszolgáltatottá, miközben a vesztünket is okozza, hiszen a globális felmelegedést okozó szén-dioxid-kibocsátás 30 százalékáért felelős.
Értékelendő a törekvés, hogy a különböző járműveket bemutató táblák a szokásos műszaki paramétereken túl – gyártás ideje, fogyasztás, lóerő, súly, végsebesség – azt is bemutatják, hogy hatásfokuk mellett mekkora a karbonlábnyomuk: nem meglepő, hogy ebből a versenyből a biciklik kerültek ki győztesen, míg például a ma oly népszerű SUV-ok (városi terepjárók – a szerk.) rendesen a sor végén kullognak.
Viszont túl sok az olvasnivaló, és a szemléltetőeszköznek szánt grafikonokat is nehéz kibogarászni. Keveseknek lesz türelme – főleg gyerekkel – végigolvasni az egyébként hasznos információkat, amelyek rengeteg statisztikát vonultatnak fel. Pedig vannak egész szórakoztatóak is köztük, például az, amelyik egy átlagos magyar, egy marhahúsevő és egy vegán étkezést folytató biciklista energiaigényét és üvegházhatásúgáz-kibocsátását veti össze többek között az elektromos rollerral, a vasúttal vagy éppen a hibrid autóval.
Az is egy tanulságos adat, hogy a közlekedés által okozott összes szén-dioxid-kibocsátás 80 százalékáért a közúti közlekedés felelős, míg a vasút csak egy százalékért. Ez az arány különösen annak fényében meglepő, hogy egy szénnel meghajtott gőzmozdony száz éve még 700 személyautó kibocsátásával egyenértékű káros anyagot juttatott a levegőbe minden kilométeren. Mára viszont ez az arány rendesen megváltozott: a Bécs–Budapest útvonalon (teljes életciklusra vetítve) egy vonat 14, egy autó 50, míg egy repülő 62 kilogramm szén-dioxid-kibocsátást okoz. Egyértelmű, hogy melyik irányba kellene fejleszteni a közlekedést.
A diagramok mellől ugyanakkor fájdalmasan hiányoznak a valódi interaktív elemek. Az ma már elég karcsú, hogy fel lehet mászni egy amúgy is ismerős MÁV-kocsiba, vagy hogy egy villamos levágott vezetőfülkéjében el lehet forgatni egy kallantyút, miközben az alig kivehető kivetítőt nézzük. Valószínűleg szintén keveseket fognak lekötni a régi, fekete-fehér filmrészletek vagy a kicsit funkciótlannak tűnő, metróülésekkel ellátott állványzatok is.
A retró járművek nyilván önmagukban is el tudják vinni a show-t, de mivel nem ezek bemutatása, hanem a hatásuk vizsgálata a tárlat elsődleges célja, így kis hiányérzete maradhat a látogatónak. Pedig az irány nagyon jó, és égetően szükség is van ilyen kiállításokra, amelyek szórakoztatva tanítanak széles rétegeket, hiszen a klímaváltozás régen nemcsak kopogtat az ajtón, hanem már alaposan be is rúgta azt.
A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Mivel megyünk? Energiamix a közlekedésben című időszaki kiállítása május 1-jétől október 31-ig látogatható.
Fotók: Szikora Zsombor / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum
