Mindig meghatódva figyelem, ahogyan a koncerteken a közönség együtt énekli az énekessel a dalok szövegét. Ez számomra arra utal, hogy ezek a szövegek kultikusak, világmagyarázat van bennük, és szinte vérévé váltak a rajongóknak, ami azt bizonyítja, hogy a kultúra elemi módon hozzánk tartozik: úgy kell, mint a táplálék. Igen ám, de a versek sokkal gyengébben teljesítenek, mint a dalszövegek. Azt a státust, amit sokszor még nagyon silány dalszövegek is képesek elérni, talán a legkultikusabb verseink sem célozhatják meg. Szerinted mi ennek az oka?
Szerintem két különböző működésmódról és állapotról van szó. Amikor a közönség dalszövegeket kántál, az a buliról, a közösségi élményről, az együttlétről szól. Ami olyankor történik, gyanúm szerint nem a szöveg, hanem a zene hatásának tudható be. De éppen ezért fontosnak tartanám, hogy minél több értékes szöveg találkozzon zenével.
A vers egy másik szint, annak külön mágiája van. És különleges csoda, amikor a két mágia: a zenéé és a verseké összeér. Bár egyre több olyan szöveget énekelnének a rajongók, amely olvasva is megállja a helyét!
Igen, de a telített versszöveg és a zene sokszor mintha nem lenne kompatibilis. A vers mintha túl sok lenne a zenéhez, mert túl intenzív már önmagában is, és nem mindig bírja ki a zenei kiegészítést, „felülírást”. Mi a titka, hogy „jóban legyenek”, ne rontsák le egymás hatását?
Szeretem a hagyományos versmegzenésítéseket, azokon nőttem fel. Én mégis újjal, mással próbálkozom. Olyan szövetet próbálok, próbálunk az alkotótársaimmal létrehozni, amelynek zenei elemei reagálnak a versekre, és párbeszédet folytatnak velük. Nem csupán annyi történik, hogy egy verset elénekelek, hanem zajokkal és csendekkel akarunk válaszolni a költő művének történéseire. Dóczi Bencének szoktam odaadni a megzenésítéseimet, aztán általában hosszú alkotói folyamat indul el. Nem elég ugyanis a dallamnak, a harmóniamenetnek stimmelnie, hanem igazából annak a bizonyos szövetnek, a hangszerelésnek, a zenei környezetnek kell nagyon passzolnia a szöveghez.
Nagyra tartom a verseket, és igyekszem hozzájuk alázatosan viszonyulni. A versek általi megérintettségemet szeretném továbbadni, aminek sokszor az a legjobb módja, hogy meglepetést szerzek, merész vagyok; például végigüvöltök egy Karinthy-verset, bármennyire is „nem illik”.
Honnan tudod, hogy egy bizonyos vers alkalmas-e megzenésítésre? Hogyan választod ki a munkába veendő verseket?
Amivel foglalkozni kezdek, arról általában már a legelején tudom, hogy menni fog. Bár ellenpélda is akad. Acsai Roland Hát így című verse előtt egy másikkal is próbálkoztam tőle, de közben leszakadt a plafonból egy darab, és ezt jelnek véve inkább nem folytattam a kísérletezést. Nemrég Peer Krisztián küldte el egy munkáját, amit kifejezetten nekem szánt előadásra. Bán Zsófia írónőtől is sok dalszöveget kaptam már, portugált és angolt egyaránt. Érkezett most egy csodálatos új, magyar nyelvű szöveg is tőle; már nagyon várom, hogy dolgozzunk vele.
Miért a költészet? Miért Pilinszky? Hogyan fértél, férsz hozzá az ő világához?
A Trefortban Szabó Ádám író volt az osztályfőnököm és az irodalomtanárom. A hatására rengetegen jelentkeztek tőlünk magyar szakra, velem együtt. Fantasztikus útravalót kaptunk tőle. Minden mai diáknak ilyen tanárt kívánok, és annak megtapasztalását, hogy az irodalom fontos. Örömmel látom, hogy a nagylányom, aki már fiatal felnőtt, valami hasonlót él meg az irodalommal kapcsolatban, mint én annak idején.
Pilinszky már akkor, gimnazistaként is a kedvenc költőm volt, a magyar szakon pedig valósággal fürdőztem a költészetben. De mielőtt félreértenéd: nem tartom magamat a költészet prófétájának. Úgy általában a művészet nagyrabecsülésére biztatok mindenkit, mert úgy látom, a hihetetlen túlkínálat miatt kicsit el vagyunk kényelmesedve, és természetesnek vesszük, amit kapunk, kaphatunk vagy kaphatnánk, ha jobban értékelnénk. A művészet óriási ajándék.
Hogyan épül fel a kapolcsi Petőfi udvarba tervezett Pilinszky-ested? Mik voltak a szerkesztési elvei?
Ez nem csak az én estem: Juhász Anna narrációi, az általa felolvasott Pilinszky-prózarészletek, Döbrösi Laura és Horváth Kristóf (Színész Bob) által válogatott és elmondott Pilinszky-versek adják a vázát. Egyórás folyamot kell elképzelni zenei környezetben: atmoszférikus utazást Pilinszky különböző korszakai között, amelyben én a zenésztársaimmal nyolc-tíz megzenésített, énekelt Pilinszky-verssel vagyok jelen. Kapolcson Fenyvesi Márton jazzgitáros, a továbbiakban, például a tervezett budapesti fellépéseinken pedig Ávéd János szaxofonos játszik majd velünk, no és persze állandó partnerem és alkotótársam, Dóczi Bence, aki a dalaink elektronikus zenei producere is.
Hogyan találod meg a kapcsolódási pontokat Pilinszkyvel egy-egy vers feldolgozása során?
Nehéz erre válaszolnom, mert a legerősebben most egy olyan versfeldolgozás szól bennem belül, amiről még nem szabad beszélnem, lévén pályázatra beadott munka. De például az Azt hiszem érzelmi hullámzása erős élményem volt, akárcsak az a tapasztalat, hogy egy vers hétköznapi szavai hogyan képesek erős érzelmeket generálni. Ilyennek érzem a Négysorosban azt, hogy „Égve hagytad a folyosón a villanyt”. Pilinszkyt sűrítések, találó képek jellemzik. És onnét, ahonnan ő beszél, mintha mindent látna. Könnyen tudok vele azonosulni. Noha én mindig igyekszem a dolgok pozitív oldalát nézni, megtalálom magamban azt a szomorúbb, szorongó embert is, aki a verseiben megszólal. Azt hiszem, hasonló vagyok hozzá. Hallottam, hogy milyen sokszor kért visszajelzést, megerősítést a környezetétől. Persze erre mindannyian rászorulunk.
Pilinszky a szent szomorúság költője volt. A feldolgozás során az a feladatunk, hogy ezt a szomorúságot zenei eszközökkel megemeljük és ellenpontozzuk. Hogy a meglepetés erejével felrázzuk, sőt akár fel is háborítsuk a közönséget. A felháborítást úgy értem, hogy a „szent” szövegeket új, szokatlan környezetbe helyezzük, a megszokottól eltérő hangsúlyokat adunk nekik. Így keresünk értő füleket, szíveket.
Gáti Oszkár mondta egyszer, hogy a vers nem szavalásra való, mert a költő nem azért írja. Mintha olyasmit akart volna ezzel mondani, hogy a „szent vers” vagy megáll önmagában, vagy nem érdemes vele erőlködni, manipulálni a siker érdekében. Szerinted „mire való” a vers, ha elfogadjuk ezt a formulát?
Nekem erről az az általánosabb kérdés jut eszembe, hogy mire való a művészet. Sokáig úgy gondoltam, hogy semmi másra, mint hogy felhívja a figyelmet a világban levő szépre, és felkeltse az iránta való vágyat, vonzódást. Újabban egyre fontosabbnak tartom azt is, hogy meglepjen. Például azzal, hogy mondjuk egy műalkotás újrahasznosított szemétből készül, vagy hogy valaki ajtónyikorgásból csinál zenét. A művészet arra való, hogy elgondolkodtasson, és hogy közöm legyen hozzá.
Milyen a te Pilinszkyd? Mely verseit, sorait, szavait érzed leginkább magadénak?
Az, hogy plakátmagány, egész biztosan a legfontosabb ilyen szavak egyike. Egykori magányos éjszakai hazaútjaim jutnak róla eszembe, meg a töprengéseim az életem hogyan továbbjáról. Az erő, a bátorság, amit a Négysorosból merítettem akkoriban. Aztán ott van a Tilos csillagon is; az első Pilinszky-vers, amit megzenésítettem. Kis herceg-élményem kapcsolódik hozzá, és nagyon megmaradt bennem az a sora, hogy „szoríts merészen, mint a kést”: ez az erős kép, amelyben egyszerre van jelen finomság és agresszió.
Milyen egy vers élete? Pontosabban hány és hányféle élete van? Mitől függ, hogy jót teszünk-e egy verssel, ha így vagy úgy hozzányúlunk? Hogyan szolgáljuk legjobban a szerző szándékait? Vagy nem is kell azokat szolgálnunk? A vers „csak” alapanyag?
A vers arra való, hogy mindenki használja; úgy, ahogyan számára hasznos. Építse be az életébe. Amikor verset zenésítek meg, a költő vezet, nyit ajtókat számomra.
Milyen Pilinszky szerzőtársának lenni? Például azt olvasni egy szám mellett, hogy Pilinszky János–Pátkai Rozina: Tilos csillagon?
Szerintem én nem vagyok szerzőtárs: a helyzetem a költőnek alárendelt. Értékes örökséget kaptam azzal, hogy az ő tanításaival dolgozhatom, azokat továbbadhatom. Ajándékot kaptam tőle, amit továbbajándékozok.
Hogyan keveredsz annyira intenzív ismeretségbe egy költővel, hogy megzenésítsd és előadd a verseit? Vagy ehhez nem szükséges, hogy közel érezd magadhoz? Van egy technikád, amivel bármilyen verset fel tudsz dolgozni, és még kedvelned sem kell hozzá?
Ez irodalomelméleti kérdés. Fontos-e, hogy milyen élethelyzetben, környezetben született egy vers, vagy elég a szöveg ismerete? Én szeretem ismerni a versek „holdudvarát”, de az is igaz, hogy amikor dolgozol velük, akkor csak a szavak jelentése számít, a szöveg már önálló életet él.
Milyen érzés, hogy a Pilinszky-évben egy ilyen est – és tudtommal az egyetlen ilyen est – közreműködője lehetsz, hogy Pilinszkynek úgymond a „zenei párhuzamosa” vagy 2021-ben?
Már két-három éve gondoltunk rá Ávéd Jánossal, hogy csinálunk egy Pilinszky-albumot, úgyhogy nem a jubileum miatt dolgoztunk-dolgozunk vele. Szép együttállásnak érzem, hogy a kettő idén egybeesik. Nemsokára meg is jelentetjük majd.
Nagyon tetszett a YouTube-on elérhető, Hallgatói szerződés című számod és performanszod, mert az volt számomra az üzenete, hogy tulajdonképpen bármilyen szöveget műalkotássá lehet transzformálni. Hogyan működik ez a versek megzenésítése során? Hogyan találod, találjátok meg a legjobb megoldást a szerzőtársaiddal?
Minden feldolgozás során több dallamvázlat születik. Megfigyeltem, hogy a legjobb megoldás mindig az összegyúrásuk. Mivel munkaközösségben dolgozunk, ez két-három érzet, hatás, a vershez, a költőhöz, jelesül Pilinszkyhez való két-háromféle viszony egyesítését jelenti. Mind más-más billentyűket nyomunk le, ám a cél az összes megszólaltatása. A nagy összhangzat.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
