A szentség mutogatója: Katona György

Ez a bizonyos látogató pedig – lenyűgözve a festő teljes életművétől is – valamiért különösen kötődik ehhez a talányos kép-mutatóhoz.  Először is: ki ez a Katona György arcvonásait is őrző alak? Hosszú fekete sipkájából ítélve egy mágus? Aranyszínű köntösében, jellegzetes szakállával egy ortodox metropolita?

Ráadásul ez a ritka alkotások egyike, aminek a festő címet is adott. A kép-mutató első értelemben a képeit mutató festő, a címben rejlő szójáték a „nagy” jelzővel együtt önironikus, egyben pimaszul magabiztos. Ez a kép tehát valamiféle önvallomásnak, ars poeticának is felfogható, és talán egyfajta kulcs is lehet a teljes (már lezárt) életműhöz. A képmutató (így, kötőjel nélkül) a szótárakban alakoskodót, komédiást, mutatványost is jelent. Egy kép-mutogatót ismerünk a magyar irodalomból, de allúzióként inkább a mindenség mutogatója sejlik föl (egy másik zseniális képíró, Kondor Béla).

A festő egyszerre szakrális lény és komédiás. Ha Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette, a művészt egy kicsit még inkább: teremtést, az örökkévalóság titkainak kinyilatkoztatását illetően. De azért mégiscsak más pozícióból értelmezhető ez a művészi világteremtés, mint az Istené: a bűnbeesés utániból. Talán ezzel magyarázható, hogy Katona György vallomásos képein a szent gyakran ötvöződik a groteszkkel, az iróniával, humorral. Nem véletlen, hogy az egyik leggyakrabban visszatérő témája (és önarcképe) a bibliai Jónás.

Az egyiken lógó tökök alatt bágyadozik a pőre próféta.  Ebben a soha korábban nem ábrázolt Jónás-pozícióban mintha már a méltóságát vesztett (mezítelenségében még esendőbb) babitsi próféta is benne lenne, nem csak a bibliai. És ahogy Babits mulat szerepkényszeres, gyarló hősén, a festő is szelíd, megértő iróniával ábrázolja a kemény lecke előtt álló (sőt, fekvő), az életteli tökökből ítélve egyelőre gyanútlan prófétát.

Biblikus tárgyú képeinek nagy részén jól felismerhető az ikonográfiai tradíció. Pietája az elrendezését tekintve hagyományos, bár a fájdalmas anya ölében többnyire egy magatehetetlen, elomló férfitestet szoktunk meg. Itt azonban Krisztus testét a keresztrefeszített pozícióban látjuk.

Más esetekben sem ritka a szakrális tárgyú festményeken egy-egy csavar vagy meghökkentő részlet, mint például a bizánci vonásokat őrző Krisztus-ikonján: a Ιészousz Khrisztosz Theou Υiosz Szótéron (Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó). A cím kezdőbetűi a görög ikhthüsz (ΙΧΘΥΣ) ’hal’ szót adják ki, ami nem csupán a keresztény hitvallás lényegét kifejező akrosztikon, hanem sokértelmű ókeresztény jelkép. A hal soha nem zárja le a szemét, így az állandó ébrenlét, az örök élet szimbóluma is.  A megváltó szemeit két hal képezi: de pont ez az ősi szakrális szimbólum teszi szinte botrányossá, ugyanis a Pantokrátor-ábrázolásokon kötelező az egyenesen előre néző szem: itt Krisztus arccal előre, szemmel viszont félrenéz. Az alkotó már-már túlzón tobzódik a halakban (halmintás glória, halkéz, hal-evangélium, a háttér vizeiben fickándozókról nem is beszélve).

Vagy nézzük az Égi harmóniát, angyalokkal és angyal nélküli szárnyakkal, vörösben és aranyban hullámzó mezítelen torzókkal, barokkosan dinamikus kavargásban. Harmóniának igencsak nyugtalanító, sőt, felkavaró.

Veronika kendője a történelem legelső Krisztus-arcmása, a hiteles ábrázat, amit Jézus a földi világban hagyott.

A szabadságharc Veronikáin a megsokszorozott ereklyét látjuk, egyrészt annak jeleként, hogy a szenvedés krisztusivá tesz, az egyéni sors megszentelődik a véráldozat által. Erre a képre érvényes megközelítés lehet, de a Veronika kendőjét számos más Katona-festményen is viszontlátjuk, ezért talán érdemes ezt a „kép a képen”-témát az életműben is kiemelten kezelni. A Krisztus-arc demonstratív felmutatását a szakrális képzőművészet szimbólumának is tekinthetjük: a Veronikák így valamennyien „kép-mutatók”.

Aki pedig „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszik”, a nagy kereszthordozó József Attila sorsa megváltó erejűvé emelkedik emberi passiójában. A számos nyomat és grafika mellett a Flóra almái is ilyen szentté avató gesztus. (A kép valós életrajzi háttere, hogy a költő halála előtt pár nappal Flóra egy kosár almát küldött Szárszóra). A megkettőzött arc, a szétguruló almák, a leszakított kar félreérthetetlen szimbólumai mellett egészen szokatlan a Tell Vilmos-motívum, bár a párhuzam (a halálnak kitettség) nyilvánvaló. Mégis: József Attila szeme a tiszta kék éggel „van bekötve”…

Katona György alkotásaiban sajátos, jól felismerhető stílust képez a keleti ikon, a nyugati gótika, a barokk, az expresszionizmus és a szürrealizmus sistergő, áradó harmóniája. Vagy éppen diszharmóniája: annak megfelelően, ahogy ars poeticáját megfogalmazta: „Szeretem a szépet. És szeretem a csúnyát is”. Megnyilatkozásaiban a derű, a remény és az élni szeretés ugyanúgy látható volt, mint festményeinek színeiben, felfelé törő vonalaiban. Ő nyilvánvalóan átvitte „a szerelmet a túlsó partra”.

Ki tehát A nagy kép-mutató? Az isteni üzenet mutogatója. Nevezhetjük angyalnak is, a görög αγγελος eredeti értelme hírnök, küldött. Angyalait nézve a már említett látogatónak ilyesmi jut eszébe: „szent mennydörgést néz a két szemem”. Mintha az öröklét kapuit nyitogatná: még akkor is, amikor az élet mélységes tragikumát festi. És nem ellentmondás ez: a Kovásznától Zaláig megőrződött népi imádságokban a mennyország kinyílt kapui mögött a „térdig vérbe, könyökig könnybe Krisztus” áll. A fölfelé nyúló, burjánzó formák, a vérző és aranyló tónusok a hitet kiigéző valódi zsoltárok.

A 20–21. századi művészetben többnyire az illúzióvesztést, az értékpusztulást, a válaszok nélküliséget, a megváltatlanság élményét, egy darabokra széthulló világ reménytelenségét érhetjük tetten. Katona György újrateremti a kozmoszt: nem tagadja a világ tragikumát, de minden ecsetvonása arra mutat, hogy van megváltás, és minden az örök élet perspektívájából értelmezhető.