A dévai Szent Ferenc Alapítvány otthona megtelt élettel a vendégek fogadására, kicsi és nagy gyerekek, szülők és nevelők töltötték be az épület hatalmas éttermét, hogy részt vegyenek az irodalmi délelőttön, melynek legfőbb célja – a korábbiakhoz hasonlóan – az olvasás népszerűsítése volt.
A különböző korosztályú gyerekek figyelmének lekötése akár kihívást is jelenthetett volna, de a beszélgetőtársak könnyen vették az akadályokat, és
egy jó hangulatú, mesékkel és gyermekversekkel, olvasmányélményekkel tarkított program kerekedett ki a találkozásból.
A programon Hobo több mesét idézett meg, és József Attila Altató versét is elszavalta, míg Csender Levente saját gyermekkori olvasásélményei mellett az erdélyi nagy költő, Dsida Jenő egy versét szavalta el.
A gyermekek az ajándékba vitt Tamási Áron-kötetet, a POKET-kiadványokat és az irodalmi társasjátékot azonnal elkezdték forgatni, a vidám délelőtt tartalmas, közös játékkal ért véget.
Este a Dávid Ferenc Unitárius Szórványközpont terme megtelt érdeklődőkkel a másfél órás irodalmi előadásra, amelyen Hobo és Csender Levente is közreműködött. A szórványközpont estjét Ilkei Lóránd lelkész nyitotta meg, majd Juhász Anna Pilinszky János gondolatával fogott a beszélgetésbe: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.” Ennek kapcsán arról érdeklődött,
hogyan lehet az irodalom támasz a nehéz időkben.
Földes László Hobo elmesélte, hogy ő egy kommunista családban, hit nélkül nőtt fel, otthon nem találta a helyét, ezért magányos óráit gyakran az iskolában, könyvek között töltötte. Így ismerte meg József Attilát is, akinek sorait úgy olvasta, mint egy tanítást, verseit pedig nem versként, hanem egy bajba jutott ember üzeneteként egy másik bajba jutott emberhez. Úgy gondolja, hogy József Attila olyan alkotóember volt, aki semmit sem tanult, de mindent tudott, és aki társa lett a magány és az üldözöttség érzésében.
„Nem verseket mondok, hanem olyan dolgokat, amiknek köze van az életemhez” – mondta az esten Hobo.
Csender Levente Juhász Anna kérdésére elmondta Pilinszkyről, hogy mindig a mai világban oly ritkán megtapasztalható szemlélődés jut róla eszébe, majd az Irodalmi Karaván mottóját, a Kányádi Sándortól származó idézetet olvasta fel: „Egyetlen hazánk van, ez a magyar nyelv.” Ennek kapcsán elmesélte, hogy legelső novelláskötetéhez külön szószedet készült azokhoz a szavakhoz, amelyeket Magyarországon nem értenének, ellenben az ő életének, szókincsének szerves részei.
Felidézte továbbá azt is, hogy hogyan jöttek át családjával 1991-ben, négynapos várakozás után a határon, és maradtak szinte véletlenül az anyaországban, mert időközben lejárt a tartózkodási engedélyük, neki viszont el kellett kezdenie az iskolát. Meghatározó volt számára, hogy még a barátaitól sem tudott elköszönni, ennek terhét és lezáratlanságát a mai napig viszi magával. Fontosnak tartja azonban az újrakezdés lehetőségét, ilyenkor szerinte érdemes betartani ezt a két szabályt: nem halogatunk és nem nézünk vissza.
A nehéz pillanatokkal való megküzdés kapcsán ő is József Attilát említette, illetve az iskolai memoriterek fontosságát emelte ki: hiába nem hisszük még gyerekkorunkban, de ezek lesznek azok a mankók, amikre krízishelyzetben támaszkodhatunk. Így merült fel újra Kányádi, aki állítólag egyszer megkérdezte a diákjait, hogy mi az a vers, mire válaszként elhangzott: „A vers az, amit mondani kell.” És nem másért, mint hogy tudjunk hozzájuk fordulni, amikor úgy adódik.
Juhász Anna az erdélyi utazásról mesélve szóba hozta Ady Endrét is, akinek megkerülhetetlen a szerepe, ha a térségre gondolunk, és aki az ő életére is akkora hatással volt, hogy kamaszként a költő fotóját tartotta a pénztárcájában. „Én a Rolling Stonesét” – jegyezte meg erre Hobo, de Ady Endrének is sokat köszönhet, akire leginkább a bátorsága miatt néz fel.
A hasonlóságot többen is látták kettejük között, s bár eleinte vonakodott elfogadni sokak javaslatát, hogy feldolgozza A muszáj Herkulest, végül id. Vidnyánszky Attilának sikerült meggyőznie erről. „Ady egy látnok volt, száz évvel a halála után még mindig érvényesek a gondolatai” – fogalmazott Hobo.
Csender Levente szerint a zenés feldolgozások azért is fontosak, mert segítenek a versek befogadásában, könnyebben rögzülhetnek általa.
Zárásként az írásról mesélt, arról, hogy az – ahogy Eszterházy Péter is vallotta – nem válhat rutinná, a szövegért minden egyes alkalommal újra meg kell küzdeni.
A beszélgetés végén mindkét alkotó megosztott valamit művészetéből a közönséggel, Csender Levente az egyik novelláját olvasta fel, Hobo – akinek dalai a beszélgetés közben is felcsendültek – pedig előadta a Farkasok dalát és a Hetediket.
Ezzel a programmal zárult a négynapos utazás, a III. Irodalmi Karaván, ami négy nap alatt öt meghívott vendéggel közel ezer embernek hozta közel az irodalmat irodalmi estjein, találkozóin, és amely utat a szervezők folytatni szeretnék – a tervek szerint decemberben a Nem akarok – Nemes Nagy Ágnes 100 koncertszínházi előadással érkeznek az alkotók Erdélybe.
Fotók: PKÜ/Bach Máté
