„A kezdet kezdetén magamban léteztem. Aztán fölém hajolt a legelső másvalaki, akkortól tudok emlékezni” – így kezdődik a több mint hatszáz oldalas regényfolyam, amely Bereményi Géza gyermekkorát öleli fel. A kötet ebből a perspektívából indul, a pelenkázóra fektetett, majd négykézláb közlekedő gyermekéből, akinek egy szoba-konyhás lakás és két nagyszülője jelenti a biztonságot, az otthont. Majd idővel a küszöb túloldalán lakók, a Teleki tér 9. szám alatti ház különös közönsége, akik mind szeretik Lulikát, ahogyan Róza nagymamája nevezte a gyermeket.
„A Teleki tér 9. szám alatt álló házat lebontották. Gyermekként elástam a kerti virágágyásba egy ólomkatonát. Ez volt az én titkom, egyedül én tudtam róla. Később új épületet húztak fel a ledózerolt ház helyére, és egyszer bekéredzkedtem az udvarba. Örömmel állapítottam meg, hogy a belső kert alatt még mindig ott lehet az én ólomlovasom.”
A regénybeli nagyszülők a Teleki téri piacon visznek standot – itt már sokakban felrémlik az Eldorádó világa a piac sokszínű népével. „Egészen más önéletrajzi történetet írni. Filmen a piacról akartam mesélni, a sokféle árusról, ezúttal viszont magamról, a számomra meghatározó élményekről” – mondja Bereményi Géza, aki vállaltan szubjektív regényt írt, ez az ő története, a Magyar Copperfieldé. „Meghatározó olvasmány volt számomra Dickens regénye. Azt is erősen önéletrajzi ihletésű műnek éreztem, és sok volt a hasonlóság az ő Dávidja és az én sorsom közt.”
A Teleki téri piac akkoriban bódék sokaságát jelentette, a csarnok jóval később épült. „A nagyapámnak, Bereményi Sándornak öt helyen volt standja, az én életemben három helyen, és gyakran változtatta, hogy mit árul. Akadt idő, amikor kenyérrel üzletelt, a végén zöldség-gyümölcs standot vitt, de az már a hanyatlás jele volt.”
Bereményi Géza a regény helyszíneit bejáró sétán elmesélte: a legnagyobb forgalom mindig a történelmi katasztrófák után volt. „A második világháború után még a túloldalon is voltak árusok. Egyikük mesélte nekem, hogy a háború után a Teleki téren még Velázquez-képet is lehetett venni. Vélhetően egy kifosztott magyar lakásból. 1956 után ugyanígy volt. Novemberben, mikor visszajöttem, azt tapasztaltam, hogy felvirágzott a piac, tele volt a tér csencselőkkel, a legfantasztikusabb figurák jelentek meg.”
Bár a történet a gyermek világra eszmélésétől kíséri végig az olvasót, az író először egy a kötet második felében szereplő, tizenhat éves kori balatoni élményét írta meg. „Fel kellett elevenítenem az emlékeimet. Megírtam ezt a balatoni nyarat, és utána szinte magától idéződött fel bennem az első emlékem, nagyanyám fölém hajoló alakja.” Az említett balatoni epizód egy budapesti fiú első Balaton-élménye, vagánysággal, lázadással, aztán pedig rendőrségi raporttal. A történetek szövetén átsejlik a kor, a személyes emlékek helyenként történelemmé nemesednek. A könyv egyik legerősebb jelenete a tízéves gyermek élménye, ahogyan 1956. október 25-én próbál hazajutni a sortűz után halottakkal teli Kossuth téren keresztül.
Bereményi Géza kíméletlenül őszintén bánik szereplőivel, felfedve gyengeségeiket. Magával sem óvatoskodik, a nevelőapjával töltött évek fájdalmas nyomorúságát, a kívülállást mint túlélési taktikát éppúgy mondatokba fogalmazza. „A semmi vonzott, mert az volt az én titkom, hogy semmit sem akartam, csakis a teljes zavartalanságot. Hogy hagyjanak engem békén olyannak, amilyen vagyok.” Az édesanyjával és „Apukával” töltött években azonban mindez lehetetlen. A fiú „csak” könyveket szeretne karácsonyra, és az Egri csillagok olvasása közben egészen megfeledkezik az állatkert-makettről, melyet nevelőapja faragott neki.
Mindezért rosszallást, máskor komoly veréseket kap. Mígnem tizenhat éves korában megszabadul. Egyik napról a másikra otthagyja a szülői házat, és a pápai gimnáziumban talál magára. A regény tizennyolc éves koráig mesél, a továbbiak már egy másik történethez tartoznak. „A tervem, hogy folytatom a kötetet, megírom az egyetemi éveket és az indulást egészen huszonnégy, huszonöt éves korig. Utána már a karrier következik, a nyilvánosság előtt töltött évek, azokról nem érdemes önéletrajzi regényt írni.”
Fotók: Kultúra.hu/ Csákvári Zsigmond
